Mindig tisztában volt azzal, hogy mit akar, és sohasem hagyta eltántorítani magát a céljaitól. A húszas évei elején járó, marosvásárhelyi születésű Condurache Róbert pilótaként dolgozik az állami légitársaságnál, hivatását pedig egy szerencsés egybeesésnek köszönheti. Nemrég családot alapított, és a zsúfolt munkaprogramja ellenére igyekszik minél több időt tölteni a kisfiával meg a párjával.
– A közösségi oldaladon lévő fotóid arról árulkodnak, hogy téged már gyerekkorod óta vonz az extrém sportok világa.
– Anyumék többféle sportra, kosárlabdázni, táncolni, futballozni, karatézni is beírattak, de egyik sem tetszett, mert hamar beleuntam, a hegyi kerékpározást, vagyis a downhillt már én választottam. Erdőben, fák között, sziklákon kellett minél rövidebb idő alatt célba érni.
– És ezt hogyan fogadták a szüleid? Gondolom, féltettek.
– Amikor anyum eljött az első versenyemre, Szovátára – tizenöt éves voltam akkor –, azt mondta, hogy „Bolond vagy, te gyermek!”, de utána ő is kezdte megszeretni. Amíg nem töltöttem be a tizennyolc évet, nem ülhettem be egyedül az autóba, így elég gyakran vele mentem a versenyekre. Ő látott engem esni is, sokszor aggódott, majd örvendett, amikor nyertem. Nagyon sokat segített.
– A versenyzéshez pénz is kellett. Honnan szereztél támogatást?
– Egy évvel az első versenyem után sikerült megvásárolnom egy korszerűbb kerékpárt, amellyel már nemzetközi megmérettetéseken is indulhattam. Eleinte a szüleim segítségével és saját zsebből fedeztem a költségeket, majd megnyertem néhány versenyt, és a szponzorok is felfigyeltek rám.
Felszereléssel, biciklivel, gumiabroncsokkal támogattak. Amúgy Ausztriában jártam edzésekre, mert akkoriban csak ott voltak olyan szintű pályák, ahol a nagyobb világversenyekre is fel lehetett készülni.
– Mielőtt elindultál a meredek lejtőn, megfordult a fejedben, hogy milyen veszélyekkel nézel szembe? Vagy épp ez vonzott?
– Valamilyen szinten vonzott; olyan érzés, amit nem lehet leírni. És mivel nemegyszer századmásodperceken múlik a siker, szinte átáll az ember agya, és bármit megtesz azért, hogy a lehető legjobb idővel érjen célba.
– Milyen eredményeket értél el?
– Tizenkilenc éves koromig, juniorként elég sokszor voltam dobogós, többször nyertem első helyet. Később már a profi kategóriában versenyeztem, ott is voltam dobogós néhányszor, de huszonegy évesen abba kellett hagyjam, mert jött az egyetem, a pilótasuli, nem tudtam edzésekre járni.
– Kíváncsi vagyok a pilótaiskola előzményeire. Ha jól emlékszem, körülbelül kilenc-tíz éve összefutottunk a marosvásárhelyi sportrepülőtéren, nem sokkal azután, hogy ejtőernyővel földet értél.
– Akkor még nagyon fiatal voltam… Tizenöt évesen tudtam meg, hogy tizenhat és huszonegy év közötti fiatalok ingyenes ejtőernyős tanfolyamon vehetnek részt az Aeroclubnál. Ezt is szerettem volna kipróbálni, de várnom kellett egy évet. Amikor betöltöttem a tizenhatot, szükség volt valamelyik szülő aláírására, de anyum azt mondta, hogy ez még bolondabb sport, mint a biciklizés, és nem egyezett bele. Édesapám azonban aláírta a papírt, így kezdtem ejtőernyőzni. Nyaranta volt egy kéthetes időszak, amikor elhoztak egy nagy repülőgépet, amelyből ugorhattunk.
– Milyen volt a legelső ugrás?
– Féltem, reszkettem, de nem akartam meghátrálni. Amikor kiléptem a repülő ajtaján és lenéztem, mintha kikapcsolt volna az agyam, nem ájultam el, de álomnak tűnt az egész. Körülbelül ezer méterről ugrottam, három másodperc volt a szabadesés, ami rengetegnek tűnt. Végül kinyílt az ejtőernyő, és amikor földet értem, már alig vártam, hogy még egyszer ugorhassak.
– Az ejtőernyőzésnek köszönhetően szeretted meg a repülést?
– Igen. Valójában a pilótákat figyeltem, akik felvittek minket, jópofák voltak, sokszor beszéltem velük, és érdeklődtem, hogy mivel foglalkoznak ezenkívül. Erre azt válaszolták, hogy csak a repüléssel, mivel ez a mesterségük. Hihetetlennek tűnt az egész, arra gondoltam, ha lenne pénzem, akkor biztosan erre költeném, ők meg ezért kapják a fizetésüket. Ennél jobb munkahelyet el sem tudtam volna képzelni, mivel azzal foglalkozhatom, amit szeretek, és meg is fizetnek érte. Sejtettem, hogy sok áldozattal jár, de akkor ez nem számított.
– Végül a biciklizést és az ejtőernyőzést is az egyetem és a pilótaiskola miatt hagytad abba.
– Nem volt könnyű döntés. Nyíregyházán végeztem el az állami pilótaakadémiát a repülőmérnöki egyetemmel párhuzamosan. Először megszereztem a magánpilóta-engedélyt, így egymotoros, legfeljebb 5700 kilogrammos kisgépekkel repülhettem. Később éjszakai repülésre, majd kétmotoros repülőgépre is jogosítványt szereztem. Utána műszeresrepülés-oktatáson vettem részt, amire azért van szükség, hogy ködben, esőben, felhők között is lehessen repülni a műszerekre hagyatkozva. Végül pedig megszereztem a hivatásospilóta-engedélyt, amellyel a légitársaságoknál alkalmaznak, az interjún viszont nem annyira az oklevelet, hanem inkább azt nézik, hogy repültél-e legalább kétszáz órát.
Mielőtt felvettek volna az állami légitársasághoz, igyekeztem minél többet repülni, például dolgoztam egy üzletembernek, akinek a kisgépével Románián kívül Magyarországra, Bulgáriába és Ausztriába is eljutottam.
– Milyen érzés repülni? Olyan, amilyennek még a legelején elképzelted?
– Azt hittem, hogy sosem leszek fáradt a sok repüléstől. Ám egy légitársaságnál, ahol ez a munkád, még akkor is kell repüljél, ha nincs kedved hozzá. A program állandóan változik, és ha rám esik a sor, ünnepekkor is menni kell. Erre nem számítottam, amikor tizenhat évesen a munkahelye miatt irigyeltem az idős pilótát.
– És a családoddal sem lehetsz annyit, amennyit szeretnél.
– Van egy nyolc hónapos kisfiam, akit körülbelül féléves koráig nagyon ritkán láttam. Zsúfolt volt a programom, tíznaponta, kéthetente kaptam szabadnapot, és olyankor igyekeztem haza Vásárhelyre, hogy vele és a párommal tölthessek egy kis időt. Mostanra ők is Bukarestbe költöztek, így majdnem mindennap találkozunk.
– Ha jól sejtem, akkor a párod is sokat segített neked.
– Igen, mellettem állt, amikor tanulnom kellett; voltak pillanatok, amikor ki voltam készülve, és csodálkozom, hogy el tudott viselni. Nagyon hamar felmérgelődtem, de ő kibírta, segített, jó támasz volt számomra.
– És milyen anyukának látod?
– Jaj, ő tökéletes anyuka! Szerintem előző életében is anyuka volt, mert minden olyan természetesen jött neki, mintha már lett volna gyereke. Már a legelső napon tudta, mit kell csinálni, hogyan kell etetni, pelenkát cserélni, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy hol fogjam meg a gyereket. Szerintem ő ezzel a képességgel született.
– Milyen férfinak látod magad?
– Nagyon ambíciós, aktív férfinak tartom magam, makacs is vagyok, és ha valami tényleg fontos nekem, azt megvalósítom. Ha más unszolására vágok neki valaminek, nem fektetek nagy hangsúlyt rá.
– Milyen érzés családfőnek lenni?
– Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mit jelent. Jó tudni, hogy szívesen várnak otthon, és van, akihez hazamenni nap mint nap…
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
