– Hogyan emlékszel vissza az első, budapesti szárnypróbálgatásokra?
– Abban az időszakban nem nagyon fogadták jószívvel az erdélyieket, a bevándorlókkal azonos szinten kezeltek, nehéz volt tartózkodási engedélyt kapni. Én mindezt vállalva, hittem abban, hogy Budapest indíthatja el a karrierem, és határozottan tudtam, hogy onnan szeretnék dobbantani. Gyerekkorom óta a modell- és a színészvilág vonzott, valamint a média. Az Apám beájulna című film forgatása alatt is, és egyéb magyar munkám során is sokszor lerománoztak, nem igazán akartak bevonni a saját köreikbe. De
a lehetőséget megkaptam, éltem vele, és semmi más nem számított.
Én azt mondom, akkor jó elvállalni a dolgokat, amikor ideje van.
– A film castingjára magad jelentkeztél, a Playboy viszont választott téged. Hogyan fogadtad?
– Rólam mindig a külsőm alapján alkottak képet, nem feltétlenül a reálisat. Nem kevés irigységet kaptam: túl fiatalnak, túlságosan attraktívnak, túl szőkének tartottak. Ha a külcsín meghatározza, mit gondolnak rólam, miért mondanék nemet a Playboynak? Egy Playboy-fotózás presztízskérdés, ráadásul címlapot ajánlottak. Egy nő életében egy ilyen felkérés egyszer jön, nem beszélve arról, hogy elég rendes gázsit fizettek ezért.
Bogi 2013-ban /forrás: facebook.com/Boglarka.Csosz
Szingli voltam, az egyetlen célom az volt, hogy karriert építsek, a családom támogatott benne.
– Avass be a kulisszatitkokba, kíváncsiak vagyunk.
– A fotósorozatnál arra vigyáztunk, hogy ne legyen túlságosan nyitott, megmaradjon esztétikailag szépnek, bájosnak. Egy búzamezőben fotóztuk, Visegrádon, én ragaszkodtam a természethez. Nagyon jó női csapat volt, Nánási Pál fotózott, ismertem őt korábbról, tehát volt bizalom köztünk. Tudtam, nem az a célja, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon, hanem hogy a szépségemet kiemelje. Semmilyen kellemetlen érzésem nem volt. Nagyon vigyáztak, hogy művészi értéke legyen. A fotózás után behívtak a szerkesztőségbe, és együtt válogattuk ki a főszerkesztővel a lapba kerülő fotókat. Retust nem használtak, úgy kerültek be a képeim, ahogy készültek. Nekem is ez volt a kérésem.
– Pedig túl hiúak vagyunk felvállalni a testünket úgy, ahogy az Isten adta.
– Nagyon határozott véleményem van a női szépségről. A női szépséget piedesztálra kell emelni. Éltetni és nem eltakarni. Azt gondolom, hogy a nőkben megvan az az ősi energia, amit igenis közvetíteni kell. Minden nőnek érdemes lenne élete során egyszer egy akt sorozatot készíttetnie, akkor is ha ezt nem mutatja meg a világnak. A női test szép, mindegy, hogy vékony vagy kerekebb.
Fontosnak tartom, hogy egy nő maga dönthessen bizonyos kérdésekben,
sem a családja, sem a barátai, férje, párja nem kellene beleszóljon semmilyen döntésébe. Úgy fejezzük ki magunkat, ahogy nekünk jól esik. Csináljuk végig és legyünk büszkék rá, hogy megcsináltuk.
– „Úgy fejezzük ki magunkat, ahogy nekünk jól esik” – nagyon magabiztos kijelentés. Nem félsz a megbélyegzéstől?
– Minden megjelenés, szereplés, amit elvállalok, tudom, mivel jár. Tudom a hátulütőket, hogy támadni fognak, amelyek valójában nem rólam szólnak, hanem arról, amit az emberek elképzelnek rólam. Viszont kínosan ügyelek arra, hogy mindeközben a lelkem is rendben legyen. Odafigyelek arra, hogy hogyan étkezem, miként élek, hogyan tartom a testem – hiszen a média, a közszereplés világa nem egy tiszta közeg.
Egy budapesti divatbemutatón /fotó: Erdély Bálint Előd
De ebben a közegben is meg kell tartani az identitásunkat, diplomatikusan kell manőverezni, hogy ott is legyünk a toppon, de lelkileg se vesszünk el.
Azt viszont hozzá kell tennem, hogy a meztelen képeimet Törökországban nem vállaltam.
Sok oldalról leszedettük őket, pontosan azért, hogy ne ítéljenek meg emiatt. Az itteni gondolkodás nem annyira liberális, a nuditás teljesen hiányzik a török kultúrából. Ezt pedig tiszteletben tartom.
– Apropó Törökország. Elég nagy váltás.
– Igen, 12 éve élek Isztambulban a férjemmel. Az ő foglalkozásából adódóan politikai és gazdasági közegben mozgok, ami nem idegen számomra, hiszen közgazdász diplomám van, és 19 éves korom óta irányítom a saját cégeimet. Emellett, a film és a kozmetika világában is otthon vagyok, produceri tevékenységet is folytatok. Az ENSZ-ben is tevékenykedek, női jogokkal foglalkozom. Törökországban hódolok a hobbimnak is, a búvárfotózásnak.
– Miben látod a török és a magyar kultúra legnagyobb különbözőségét?
– Kevésbé egoista kultúra ez, ők összezártabb közösségben élnek, ahol a másik érdekei sokkal fontosabbak az önös érdekeknél. A családok sokkal jobban össze vannak fonódva, gondoskodnak egymásról. Az természetes, hogy más olyan családtagokról gondoskodunk, akik nem engedhetnek meg maguknak bizonyos dolgokat. A régi, többszáz éves értékek, amelyek a magyar kultúrában is megvannak, a mai nap élnek a török kultúrában.
Itt nem fontos, hogy magunkra költsünk, fontosabb, hogy másoknak adjunk. Érdekes példa: az apósom, ha egyik menyének születésnapja van, nem tudja megállni, hogy a többinek is ne vegyen ajándékot.
– Milyen nőnek lenni a török társadalomban?
– Nagyon szeretek nőnek lenni a muszlim kultúrában. A férfi itt szolgálja a nőt. A példák, amiket gyerekként otthon láttam, itt teljesen hiányzanak. Itt az a férfiideál, ha valaki átvállal dolgokat a nőtől, és ezt nem érzi degradálónak, extra feladatnak, önfeláldozásnak. A gyerekekkel otthon ülő anyákat sokkal jobban értékelik, épp ezért itt a nők 70%-a főállású anya.
A muszlim kultúrában a legszentebb feladat az anyaság, gyereket nevelni és tanítani, elképesztő munka, a férfi ezért jobban értékeli a nőt,
és nem tartja fontosnak, hogy dolgozzon azután sem, hogy a gyerekek felnőttek.
Mi, magyar nők mindig a kihívásokat keressük, meg akarjuk valósítani magunkat, mert azt érezzük, hogy másképp nem lehetünk egyenlőek a férfiakkal.
Pedig egyenértékűnek teremtettünk. Nekem nem kell semmit bizonyítani a férjem vagy a családja előtt, nem kell extra dolgokat megvalósítanom, hogy tiszteljenek, a létezésem miatt tudnak szeretni.
– Említetted, hogy az ENSZ-ben is van elfoglaltságod.
– Én a Népesedési Alappal állok kapcsolatban, a munkám többnyire a gyerekvállalásról szól. Azon dolgozunk, hogy a nők maguk dönthessék el, hogy hogyan alakítják a családjukat. A fenntartható fejlődésért harcolunk, nem kizsigerelve a földet.
Egy olyan kontrollált népesedést szeretnénk elérni, ahol sokkal kevesebb az abortusz, az elvetélt gyerek, az anyák nincsenek családi erőszaknak kitéve.
A nőnek nagyon sok országban nincs joga dönteni, a férje vagy a férje családja határozza meg, mikor szül és mennyit. A nő kiszolgáltatott helyzetbe kerül, nincs bevételi forrása, teljesen a férjétől függ, nincsenek elismert jogai. Azért harcolunk, hogy legyenek.
– Miért volt fontos ez az önkéntes, aktivista munka?
– Nekem a női jogok a vesszőparipám. Olyan családból érkezem, ahol volt családi erőszak, volt alkoholizmus. Traumákat éltem meg gyerekként, és ezeket hosszú évekig hordoztam magamban, sok munka volt túltenni magam rajtuk. Ezt a tapasztalást használom fel, és nyilvánosan felvállalom, mert erről beszélni kell.
– A magánéletedben hová szeretnél továbblépni?
– Nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatom van. Tudatosan választottam párt magamnak, szeretetben zajló házasságban élek, ahol nem kérdés egyik nap sem, hogy bízhatok-e a páromban, ez minden nap nyugalmat ad. Az elejétől kezdve úgy gondoltuk, nekünk a kapcsolatunk elég, és nem kell gyerek ahhoz, hogy boldogabbak legyünk. De rugalmasan állunk hozzá a kérdéshez, a sorsra bízzuk.
