– Gyerekkorodban is vittek a természetbe?
– Igen, egy rendes családban a gyerek követi a szülői mintát, és nekem volt akitől tanulni. A szüleim EKE-tagok voltak, sokat kirándultunk, így fontos maradt a mozgás.
– Hogyan kezdtél el hegyet mászni?
– Ahogy megerősödtem, anyagilag is, kíváncsi lettem, hogy máshol mi van. Sokat olvastam hegymászásról, sikerekről, kudarcokról, meg akartam tapasztalni. Látni akartam, mi tart vissza egy hegymászót, ha nem jut fel a Mont Blancra, Everestre. Azt mondtam: elkezdek magasabb hegyekre menni.
– Mikor kezdted és hova jutottál el eddig?
– A Tátrában voltam a 2000-es években, itt az ember szerelmes lesz a hegyekbe. A Fogarasba, a Moldoveanura későn, 2010-ben értem el. Utána következett az első 5000-nél magasabb csúcs, a kaukázusi Elbrus, látni akartam, hogyan viselkedik a szervezetem magasabb hegyekben. 2016-ban el is mentem, nem volt a legkönnyebb feladat, sikerült, a szervezetem is jól reagált 5642 méteren. Éreztem, hogy nagyobb teljesítményre is fel vagyok készülve.
– Mi a nagyobb kihívás: magas legyen a hegy vagy nehezen megmászható?
– A hegyet célnak tekintem. Ha akarok venni egy autót, lehet olcsóbb vagy drágább. A hegy is lehet nehezebb vagy könnyebb. Számomra nem a magasság a lényeg, fontos az adrenalin, ezért a technikásabb hegyeket szeretem. Azért választottam 2017-ben a Himalájában az Ama Dablam csúcsot, mivel a magyar expedíciók sikertelenül jártak. Ez technikát igényel, sok a sziklamászás, jégmászás, és 6812 méter magas. Utána következett a Matternhorn. Ez a hab a tortán, nagyon szép és nagy kihívás megmászni, egy hegymászónak, sziklamászónak olyan, mint a sportolónak részt venni az olimpián. Utána jött a Mont Blanc, ahol lehetnek gleccserhasadások, ezért felkészültnek kell lenni. Fel kell szerelkezni kötéllel, jégcsákánnyal, hágóvassal. Inkább a technikás hegyeket választom, úgy is edzek.
– Miből áll az edzés?
– Nyáron sziklamászás, szaladás, biciklizés a fő edzésforma, azokat az izmokat, testrészeket mozgatom, amelyeket később igénybe veszek a hegymászás során. Fontos a kar, a láb, utóbbival kell tartsa az ember az egyensúlyát. Később is fárad, így ha lábra edzünk, az biztonságot ad. Télen hótalpas túrákon edzek minél nagyobb hóban, jeget mászok befagyott vízeséseken.
– Ilyenkor egyedül mész?
– Sziklamászásra, hosszabb túrákra soha nem megyek egyedül, biztonságosabb, ha még van valaki. Hegyet mászni sem mentem egyedül soha, mindig elkísért valaki.
– Kivel szoktál menni?
– Nehéz megtalálni a megfelelő társat, nem egyik napról a másikra történik, hogy felhívom: gyere, holnap megyünk a Mont Blancra! Jól kell ismerjétek egymást, hónapokig együtt kell edzeni, összhangban lenni, hisz az életünket bízzuk egymásra. Egy pádisi kirándulásra könnyebb találni, de ha nagyobb a tét, figyelmesebbnek kell lenni. Már a Tordai-hasadékba sem mehetsz bárkivel, a társad biztosít.
– Mit érzel, ha sikerül felérni a csúcsra?
– Hatalmas elégtételt. Az életem a hegy körül forog. Persze, próbálom nem túlterhelni a családom, találni egy arany középutat. A mászásban egyrészt megtalálod önmagad, az ilyen teljesítmények után jobban bízik az ember magában. Szellemileg is fejlődsz, jobban odateszed magad utána a mindennapokban.
Nem tudnám úgy elképzelni az életem, hogy ne legyen célom. Vannak mindennapi célok is, de vannak a nagyobb teljesítmények, melyek rávesznek, hogy az ember jobban hajtsa a motort.
– Te hegymászóként és sziklamászóként is hajtod?
– A sziklamászó nem mindig hegymászó, nem kell felmenjen a Moldoveanura edzeni, csak falat mászik. Hegymászó már nem lehetsz úgy, hogy ne légy sziklamászó is. Ha magas csúcsokra akarsz elérni, kell tudni sziklát mászni is, különben falakba ütközöl. Én mindkettőt szeretem. Számomra a leereszkedés okoz gondot. A csúcson is tudom, hogy csak az út felénél vagyok, még következik a leereszkedés. Amikor lefelé jövök, van bennem egy kis szorongás, félsz, hogy nehogy elszúrjam.
– Mert nehezebb vagy amiért fáradt vagy?
– Egyrészt nehezebb is, de kimerült is vagyok. Másrészt a siker után veszít kicsit az ember a koncentrációból. Pedig a neheze azután jön. A legtöbb hegymászóbaleset leereszkedéskor történik, fáradtan az ember könnyebben kicsúszhat. Engem is ez visel meg jobban, de szerencsére még nem voltak bajok.
– Említetted a félelmet. Szoktál félni, amikor nekivágsz egy hegynek?
– Igen, mert egy dolog megtervezni a számítógép előtt, más elindulni, látni. Akkor van egy kis szorongás. De a pánikszerű félelem nem jellemző. Egyszer éreztem, a Himalájában 5800 méteren, éjjel a sátorban. Lehet, az oxigénhiány is hozzájárult. Össze kellett szedjem magam, pár perc alatt sikerült, és utána nem volt gond. De nem a félelem a jellemző. Ha az ember fel van készülve, mint egy vizsgára, nincs mitől félni. Persze, bármikor bekövetkezhetnek problémák, elromolhatnak az időjárási viszonyok, és ha tényleg bajba kerülsz, a legbiztonságosabb, ha meghozod a döntést és visszafordulsz. Az élet az első.
– Veled történt már ilyen?
– Igen, tavaly Olaszországban, a Gran Paradison. Már induláskor nem éreztem a biztonságot. 150 méterre lehetettem a csúcstól, amikor nagy köd ereszkedett le. Azonnal visszafordultam, hiszen a hegy ott marad, máskor is fel lehet menni. Lehet, hogy nem történt volna baj, de ezt nem lehet biztosra tudni. Jó volt így.
– A Matternhornon a járvány alatt voltál. Megnehezítette az expedíciókat?
– 2020 tavaszán voltam, szerencsém volt, mert már kezdték leállítani a járatokat, de kijutottam. Mire hazajöttem, minden le volt zárva. Arra az évre az volt betervezve, 2021-re a Gran Paradiso, ahova szintén kijutottam. Idénre ellenben egy kaukázusi csúcsot néztem ki, amely Oroszországban van, így a háború miatt esett a terv. De a hegy ott marad, megvár.
A járvány sokakat gátolt a mászásban, engem kevésbé. Nagyon szép országunk van, bármerre megyünk találni sziklát, hegyet, csak menni kell.
– Nem mész egyedül, csoportokat is vezetsz...
– Tracking és via ferrata-túrákat szervezek. Próbálom megosztani a tudásom, féléve belföldön viszek kisebb csoportokat. Ez is edzés, de ha csoporttal megyek, nem vállalok be veszélyes útvonalakat. A felszerelés kötelező, a tudnivalókat is elmondom, így mindenki eldöntheti, bevállalja vagy sem.
– Gyerekeid vannak, őket hogyan próbálod a természet szeretetére nevelni?
– Sokat számít a személyes példa, mit látnak otthon. Az iskola is, bár sajnos keveset foglalkoznak természetismerettel. De ez a génjeiben is ott van az embernek.
– A Napsugárban volt egy sorozatod, ahol a hegymászásról meséltél. Honnan jött az ötlet?
– Az én ötletem volt az Ama Dablam megmászása után. Első magyarként voltam, díjat is kaptam érte. És bár nem akartam nagy dobra verni, szerettem volna, ha megmarad a sztori. Ezért gyerekeknek próbáltam elmesélni képregény formájában: Jánosi Andrea grafikus rajzolta, László Noémi költő szerkesztette. Tíz részben folytatódott és nagy sikere volt. Azt terveztük, hogy iskolákba is elviszük, de a járvány miatt csak Kolozsváron sikerült.
– Élvezték?
– Nagyon. A legmeghatóbb az volt, hogy a végén olyan kérdéseket tettek fel, amikre nem is számítottam. Például, hogy mit szól a család? Elenged expedíciókra?
– És mit szól a család?
– Elfogadta, szeretik is, hogy csinálom, de azért a félelem is ott van. Első bejelentésre nem a legboldogabbak, de aztán beletörődnek, főleg, ha leülünk és elmagyarázom, mik az esélyeim, a veszélyek, az előnyeim, hátrányaim. Ha az ember erre időt szán és megbeszéli, akkor rendben van. Muszáj rendben legyen, mert ha haraggal mész el otthonról, az a sikert is befolyásolja. De ha ott a puszi az arcodon, másként mész.
Fotók: Darabont Eduárd archívuma
korábban írtuk
Csibészek patrónusa: Gergely István „Tiszti”
Gyermekházaikban száznál is több hányattatott sorsú gyerek neveléséről gondoskodnak, a gyermekvédelmi rendszerből kinőtt fiatal felnőttek útját egyengetik, otthont adnak bántalmazott nőknek, lányanyáknak. Harmincéves a csíksomlyói Csibész Alapítvány, a nagyhatású civil szervezet alapítóját, Gergely Istvánt – vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Tisztit – kísértük el egy teljes napjára: a Csíksomlyón újuló csibész-csűrbe, a Kászonokban épülő Hétkút erdei iskolába, Csíkszépvízre és Csomortánba. Az elmúlt háro