– Már kisgyerekként a tanári pályára készült?
– Gyerekként még nem beszélhetek tudatosságról, a döntő motivációs tényező egy tizedik osztályos emlékem: az irodalomtanárnőm, miután Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét elmondtam, rákérdezett, hogy nem szeretnék-e tanár lenni. Attól kezdve egyre többet gondoltam erre a kérdésre, s egyre tudatosabban kezdtem felkészülni rá. Az egyetem megerősített abban, hogy ez az én utam. 22 év után is ezt érzem. A helyemen vagyok. Örömforrás számomra. Lelkesít. Az egész világ így került a birtokomba.
– Milyen pedagógusnak tartja magát?
– „Az én vezérem bensőmből vezérel” – mondja József Attila. Ez az egyik jelszóm, amely azért különösen fontos pedagógusi pályámon, mert a mai oktatási rendszer kaotikussága nem értékmutató, nem tölti be a vezető, normaadó szerepét. Éppen emiatt szükség van egyéni kezdeményezésekre, belső utakra, szilárd értékrendre. Ez az, ami közösségünk megtartó ereje is lehet. Hiszek abban, hogy van értelme, értéke munkámnak. Sokat vívódom: keresem az új utakat, módszereket, lehetőségeket. Ennek érdekében folyamatosan olvasok, továbbképzőkre járok, részt veszek, sőt szervezek versenyt, tudományos konferenciát, író-olvasó találkozókat, szerepet vállalok országos bizottságokban, módszertani tevékenységekben is. Azt tapasztalom, hogy a feladat itt, Kézdivásárhelyen, egy kisvárosban is megtalál.
Megszállottként képes vagyok bármennyi időt, energiát áldozni egy-egy órára,
szülőértekezletre, műsorra való felkészülésre vagy akár egy tehetséges gyerek meggyőzésére. Nem adom fel, különösen nem a közöny, az unalom elleni harcot. Az ásítás mögött nem az unalmat, az érdektelenséget, hanem a fáradtságot, az otthoni nehézségeket vagy akár a kamaszkori problémákat látom. Igyekszem a diákjaimat a szülők szemével is látni, nem csak a sajátomon keresztül nézni.
– Miből merít ihletet, erőt?
– Édesapámtól a lelkesedést, pozitív, a világra rácsodálkozó szemléletet, kíváncsi magatartást, édesanyámtól pedig a kemény munkával való érvényesülés hitét örököltem. A férjem is motivál, az ő kreativitása, tettrekészsége, folyamatos önképzése, szaktudása, szeretete. Motivál diákjaim sikere, versenyeken elért eredményeik éppúgy, mint önmagukban felfedezett kreativitásuk. Kíváncsi tekintetük. Csöndjük vagy éppen aktív részvételük magyarórákon. Bizalmuk. Vagy a provokáló kérdéseik, iróniájuk, a nem értésük szorongásai. Az olvasás, a kultúra világában való benne-létem szintén motivációs tényező: gazdaggá, boldoggá s talán bölcsebbé tesz. Ha elfáradok, mindig keresek magammal való egyedüllétre időt, csendet, erőt adó tevékenységet. Nagyon jó feszültséglevezető számomra a hosszú távú futás is. És igen, energiaforrás a külső megítélés is, kollégáim visszajelzései, most Az év tanára díj is. Arra buzdít, hogy még többet akarjak.
– Milyen ma pedagógusnak lenni?
– Én nagyon jól érzem magam ebben a szerepben. Szerencsés vagyok, hogy Kézdivásárhelyre kerültem, s épp a Bod Péter Tanítóképzőbe. A kisváros családias hangulata, közössége ezt is hozza magával. Van presztízse, tekintélye, értéke a pedagógusszerepnek. Számomra olyan hivatás, mely platóni fogalmakkal: Szép is, Jó is, Igaz is. Olyan foglalkozásnak, tevékenységnek tekintem, mely által nemcsak a gyerekek személyisége, hanem az enyém is folyamatosan alakul, formálódik, pozitív irányba változik. Olyan munkának, melynek nehézségei arra késztetnek, hogy még többet tanulmányozzam az emberi lélek működését, az ember és társadalom összefüggéseit, hatásait. Lehet, inkább idealista, mint realista meghatározás ez. De mindig az ideák, az eszmények megvalósítására való törekvés lendítette előre az embert az önmegvalósításának, a boldogságkeresésének útján.
Ballagás a Bod Péter Tanítóképzőben
Egy pedagógusnak a szaktudása mellett az ideák, értékek hordozójának kell lennie minden korban, s ezek birtokában törekednie kell arra, hogy a világot újrateremtse, megváltoztassa, olyanná formálja, amilyenné szeretné. Megtanultam Kosztolányi Dezsőtől, hogy „minden tett mögött ott az egész ember”. Ezt a mögöttest próbálom megérteni diákjaim viselkedésében is.
– Milyen szempontokat tart fontosnak a tanítás során?
– Fontosnak tartom a diákok értéktudatának erősítését, identitásuk formálását, a múlt jelenünket meghatározó szerepének felismertetését. A kritikai gondolkodásuk, igazságérzetük, az értelmes, nem romboló, hanem önmaguk és közösségüket építő lázadó, szembenálló magatartásuk, vitakészségük fejlesztését. Érzelmi világuk megértését, megfogalmazását. A szó igazságértékének, megfelelő formába öntésének megtanulását; a rendteremtés képességét a szavak hálójában. Kreativitásuk felszínre hozását bármilyen helyzetben, témában.
– Mitől lehet valaki az év pedagógusa?
– Nem tudom. A mai napig nem tudom, ki jelölt erre a címre. Viszont miután kiderült a jelölés, nagyon jólesett, hogy szavazataikkal azt jelezték az ismerőseim, hogy méltónak találnak a kitüntetésre. Úgy gondolom, még sokan megérdemelnék, s csak azon múlik, lesz-e majd valaki, aki elismerése kifejezéseként jelölni fogja őket. Senki nem ezért dolgozik, de ösztönző erő lehet.
– Sokszor elhangzik az „ezek a mai fiatalok” kifejezés. Milyenek a mai fiatalok, diákok?
– Tudom, most divat, hogy hatalmas ellentéteket állítunk fel a régi és a mai fiatalok között, s paradox módon hajlamosak vagyunk csak visszafejlődési folyamatokat vázolni személyiségük alakulásában, miközben a nagyszerű emberi elme nagy hidakat épített, sok lehetőséget nyitott meg számukra.
Nem könnyű eligazodni, más-más okokból, nemcsak nekünk, hanem nekik sem e technikai, soknyelvű, repülő csodavilág labirintusszerű útjain. Ám van, ami nem változott az ő életükben sem: az alapvető emberi értékek iránti vágyuk.
A mai fiataloknak is erős az igazságérzetük, melyet többféleképpen, gyakran indulatokkal vagy elutasító magatartással, akár szókimondóan fejeznek ki. Alapvető kérdése a pedagógiának: hogyan lehetne ezt a hangot megőrizni annak érdekében, hogy majd felnőve jobb, igazságos világépítővé váljék. A mai fiatalnak is hatalmas a szeretet- és biztonságigénye, mert veszélyben érzi akkor, amikor a szülők válnak, sőt külföldre futnak, vagy egész nap dolgoznak szótlanul, önfeláldozóan annak ürügyén, hogy neki minden meglegyen. Vágynak az őszinte, hiteles szóra, mert úgy érzik, semmi sem az, aminek látszik; az erőszakmentes, békés problémamegoldásokra akkor, amikor zajjal, konfliktusokkal, harccal van tele a világ. Minden tananyag, szaktudás és módszer ezeknek az értékeknek a szolgálata kellene hogy legyen. Ebben kellene őket megerősíteni, segíteni.
– Kiemelne egy klassz sulis pillanatot?
– Az idei évzáró előtti nap délutánjára a nyári születésnaposokat is ünneplő osztálybulit s hálózsákos együttalvást szerveztünk. Csodálatos este volt, a szabadság nyári mámorával, táncával, esti beszélgetésekkel, pizzarendeléssel, rengeteg sütievéssel, hajnalig tartó filmnézéssel, 1-2 óra alvással, majd a rendteremtés szorgalmával, a másnapi évzáró ünnepségre való talponléttel, osztályműsorral, cinkos egymásra nevetéssel. Hihetetlen érzés volt nekem is a hálózsákból, alulnézetből körültekinteni az osztálytermünk ismerős tárgyaira, vonalaira. Hallgatni az összebújó békés szuszogást. Minden olyan otthonossá változott számunkra.
– Hogyan képzeli el a tökéletes tanórát?
– Az óra előkészítése, megtervezése, a szakmai felkészültség, a célok kitűzése egyik feltétele a tökéletességre való törekvésünknek. Gyakran szoktam azt is jelezni, különösen pedagógiai osztályban, hogy éppen milyen képességeiket, készségeiket fejlesztjük. Lényeges az is, hogy minden mozzanat kapcsolódjék egymáshoz. Ugyanakkor minden mozzanatnak kapcsolódnia kell hozzám is. Semmit sem tanítok anélkül, hogy számomra ne lenne jelentése, üzenetértéke. S az órai tevékenység során minden diákhoz is kapcsolódnia, szólnia kell: akkor érte el célját. Az sem baj, ha csupán elgondolkodtatja vagy vitára készteti. Jó lenne, ha sok kérdése lenne. Ha arra ösztönözné, hogy tovább kutasson, tanuljon, fejlessze magát. A tökéletes tanóra valamiféleképp ki kell billentsen a hétköznapokból, értelemmel és szépséggel kell eltöltsön. Lelkesítsen.
– Mit gondol, mitől olyan népszerű diákjai körében?
– Hm. Talán ez a legnehezebb kérdés az interjú során végigjárt önismereti utamon. Mindig kíváncsi voltam arra, hogyan vélekednek a diákok rólam, az irodalomórákról, módszereimről.
A népszerűség biztos, hogy változó, sok mindentől függhet. De az nem változhat, s ezt talán érzik: aki egyszer belép a Bod Péter Tanítóképző és a Boér Géza terem 2-es ajtaján, az megtanulja, hogy csak a szeretet nyelvét használva érvényesülhet;
azzal is szembesül, hogy semmi sem véletlen, azt is tudatosítja, hogy minden mindennel összefügg... és összetartozunk.
– Kiket szeret a magyar irodalomban, kik inspirálják? Hát a kortársak közül?
– Izgalmasnak találom a női írók olvasását. Hervay Gizella és Szabó T. Anna – mindkettő írófeleség. A hétköznapok válnak költészetté írásukban. Meghatározza világukat az erdélyi múlt. Tompa Andrea regényeit is. A kortárs világirodalomból Szvetlana Alekszijevics és Herta Müller oknyomozó, történelmi traumákat feldolgozó írásai is hatottak rám.
– Férje, dr. Deák Ferenc szintén magyar szakos tanár. Ez előny vagy hátrány a kapcsolatukban, házasságukban?
– Hatalmas előny több szempontból is. A magyartanárszerep hozta számunkra találkozásunk, szerelmünk csodáját. Gondolataink egymásra találásának az élményét. A közös érdeklődést. A könyvek szeretetét, gyűjtését. Az együttolvasás meghitt csöndjét, nyugalmát. A közös vakációk szabadságának, együttlétének mámorát. Hátrány csupán akkor, ha nem tudunk kilépni az otthon nyugalmában sem szerepeinkből, sem az iskola problémáiból. Ezért is szoktuk mondani: csak a pozitív élményekkel érkezzünk haza!
Fotó: Tofán Levente
Friss lapszámunkat alább kérheted:
