A kolozsvári Múzeum utcai ingatlanját is eladta, annak bevételéből indította el magánszínházként a Székely Színházat. A román vásárló aranyérmékben fizette ki az ár felét, ami akkoriban a legjobb pénznemnek számított. Marosvásárhelyen futotta belőle egy szerényebb kertes házra is, orgonafák övezték a kerítést, a bútorok mellett még a gyönyörű kolozsvári cserépkályhát is magukkal vitték.
A háború utáni élhető élet reményét az is táplálta, hogy sikerült hazahívni néhány színészt, egészen jó társulat állt össze a Székely Színháznál.
Nagy sikerű premier következett, A mosoly országának előadásain vörösre tapsolták a kezüket a szépre, jóra, kellemesre kiéhezett nézők. Marosvécs egykori ura nem volt hajlandó észlelni az erdélyi politikai élet morajlását, egyetlen politikai párthoz sem csatlakozott. Ő emberpárti volt, amit sokan a szocialistákkal való azonosulásként kezeltek. Viszont valamennyi pártban voltak barátai: mindenkit értékes partnernek tartott, aki elkötelezetten és önzetlenül szolgálta a közt, feladatának tekintette az emberek felvilágosítását. Köztük sok kommunistát, akiket a történelem kereke éppen hatalmi pozícióba fordított.
A háború utáni első két évben az élet elfogadhatónak és szabadnak tűnt, remény és erősödő vágyálmok lakták be a Kisfaludy utcai házat.
A négyszobás lak fenntartásában 1947-ben még szolgáló segített. Partikat rendeztek az újságíróknak és színészeknek, elköltötték a kolozsvári házért kapott összes arany érmét. Talán jól is tették, mert rövidesen megtiltották az arany, valamint a külföldi pénznemek birtoklását, s akinél ilyet találtak, bebörtönözték, vagy munkatáborba vitték. Sok száz-, talán sok ezer dollár semmisült meg akkoriban a vécék vízforgatagában.
A sztálini modell romániai hívei azonban egyre nyíltabban fürödtek a hatalomban.
Akit „használhatónak” ítéltek, könnyen a kommunista párt tagjaként ébredhetett, aki visszautasította a kitüntető figyelmet, hasonló könnyedséggel tűnhetett el a táborok és börtönök húsdarálójában. Kemény János úgy ítélte meg, nincs választása, ha meg akarja tartani helyét és befolyását a magyar színházban. Az osztályharc azonban 1952-ben így is utolérte, s egy időre minden színházi érdemét hatályon kívül helyezte. Kívül találta magát a Tompa Miklós irányította intézmény falain, a következő „szerepet” a marosvásárhelyi kis állomás melletti Baricz-féle „túlélő” kisvállalkozás mészégető telepén osztották rá. A munkások természetesen kíváncsiak voltak, ki ő, hol élt korábban, az életéről kérdezték. Kemény meg mesélt nekik. A mészégetők egy idő után jelezték a főnöküknek: itt ez az ember, hagyják a meszet másra, ellenkező esetben rövidesen nem lesz, aki meséljen.
Kemény Jánosból bérszámfejtő lett, de így is jutott neki az amúgy csak a munkásoknak járó tejből: valamelyikük minden nap odaadta a maga fejadagját, hadd vigye haza a családjának.
A múlt persze ott, a telepen is kitermelte a maga „poénjait”. Egyszer megjelent egy fehér inges gyárigazgató, és azt mondta Keménynek: munkást ugyan nem tud kivezényelni segítségül, de ő kész csákányozni, hogy meghálálja, amit a báró úr tett érte, amikor az még nem volt divat, viszont annál veszélyesebb. „Tudjátok, miért volt az én brigádom a legjobb akkoriban? – mesélte utólag Kemény János – Mert nálam azok a zsidók dolgoztak, akik a háború alatt, kényszermunkán tanulták a kőtörést.”
Elképesztő nyomorúság szakadt a családra azokban az időkben.
Kemény Jánosnak legalább tíz embert kellett eltartania a két hátsó udvari kicsi szobára zsugorodó lakásban: velük élt a báró édesanyja, valamint két-három elaggott, magára maradt nagynéni is.
Az egykori báró-színigazgatónak azonban ekkor is küldött biztató jelzéseket a Fennvaló: karácsony délutánján a színház műszaki emberei egy levágott disznót húztak be kis szekéren a Kemény-család udvarára. A szervezkedés mögött állítólag Kovács György színművész állt, aki a háború alatt munkaszolgálatosként Marosvécsen húzta meg magát, a báró közbenjárására a honvéd hadosztálynál szelídebb parancsnok keze alá került, étkeztetéséről pedig a kastély gondoskodott.
Azon a karácsonyon amúgy vacsorára kenyéren és hagymán kívül semmi más nem ígérkezett…
Fotó: családi archívum
korábban írtuk
Gróf Mikes Katalin: Traumák és csodák közötti hídon
Fél évszázadnyi kényszerű távollét után térhetett vissza ősei fészkébe gróf Mikes Katalin. A zabolai Mikes-birtok nagyasszonya úgy tartja, az életét egyensúlyban tartotta valamiféle „beépített” mérleg.
