Báró Kemény János: a nagy színházi titok GRÓF BICIKLIN

A Kemény-unokáknak jóságos, mosolygó tekintetű, bajszos nagypapájuk volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, nagy tapintattal tette –, vagy arról, hogy elfogyott-e utolsó kanálig az ebédre felszolgált főzelék. Szezon kezdetkor viszont soha nem mulasztotta el felhívni a lányát, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Mert ő természetesen kifizeti.

Ugyanakkor soha nem beszélt a régi életről. A fiatalabbak azt sem hallhatták tőle, hogy „úriember ilyet nem csinál”, holott ő kifogástalan úriember volt: mindenkivel roppant toleráns, jóindulattal kezelte a helyzeteket, a nehéz pillanatokban legtöbbször ő keresgélt kifogások, mentesítő körülmények után. Csak az alkoholizmust, a részeg embert nem értette meg, képtelen volt elfogadni.

Pedig jócskán sorakoztathatott volna fel érveket, amelyek mind-mind a világ igazságtalanságát, az utókor hálátlanságát bizonyítják. Hiszen

ő volt az az ember, aki semmilyen áldozattól sem riadva vissza igyekezett összefogni a Trianon után elárvult erdélyi író társadalmat. 

Minden szándéka, valamennyi cselekedete azt célozta, hogy az örökölt óriási vagyont a kultúra és a művelődés céljaira fordítsa. Az írói munkát ösztönző alapítványok mellett ágy-alapítványt hozott létre a marosvásárhelyi Czakó-klinikán az írók, művészek gyógykezelésére.

Emlékművet állított a két Bolyainak, emléktáblát Petelei István vásárhelyi szülőházán, iskolákat építtetett, könyvtárakat hozott létre, világjárók utazását finanszírozta. Minden bizonnyal az Asbóth Oszkár-féle helikopter 1928-as magasba emelkedésére is később került volna sor, ha Kemény báró nem nyúl mélyen a zsebébe a szerkezet Rolls Royce motorjának beszerzésekor.

Aztán ott volt a legnagyobb szenvedély, a színház. 

Amikor a harmincas évek elején Janovics Jenő eltűnt Kolozsvárról, az igazgatása alatt álló magyar színház több millió lejes adósságban vergődött. Ismerve a báró színház iránti elkötelezettségét, a vezetőség végső elkeseredésében Kemény Jánoshoz fordult. A báró 1931-ben vette át a Thália Magyar Színház Rt. vezetését, elnök-igazgatóként tíz éven át igazgatta az intézményt.

Kolozsvári Színház Társulata, 1941. június 29.

Első szakaszban a színház ötmillió lejes adósságát egyenlítette ki, és megszabadította a társulatot a színházhoz és művészethez nem értő bankároktól. Az adósságot saját erdőbirtoka jelentős részének eladásából fedezte, ekkor került a báró Bánffy-család tulajdonába a Ratosnya környéki Kemény-erdők színe-java. „Halála előtt nem sokkal mondta nekem:

harmincötezer hold erdőmet vitte el a színház, de kérlek, erről ne szólj a feleségemnek”

– ezt már Sütő Andrástól tudhattuk meg évtizedekkel később.

A kis magyar világban főigazgatóként irányította a Kolozsvári Nemzeti Színház próza- és operatársulatát. Miután 1940 őszén a legtöbb zsidó közalkalmazott elvesztette az állását, a zsidó színészek Concordia néven saját színházat hoztak létre Kolozsváron. Ez a társulat is élvezte Kemény János támogatását, rendszeresen segítette színdarabokkal, jelmezekkel, és kellékekkel is ellátta őket, ugyanakkor teljes igazgatói javadalmazását a színészek segélyezésére fordította. Titkárnője, Dsidáné Imberi Melinda vette fel minden hónapban a báró személyes bankszámlájáról a zsidó színészek fizetését.

A német megszállás alatt sikerült Kádár Imrét feleségével és nevelt lányával együtt kiszabadítania a Gestapo kezéből. Több írónak szerzett a zsidótörvények hatálya alól mentesítő iratokat, de a munkatáborba került munkatársak és ismerősök is számíthattak rá. Biztosította például Kovács György színművész élelmezését, megszervezte külföldre menekítését. A Gestapo meg is fenyegette németellenes viselkedéséért. De a politikai nézetek sem számítottak, több kenyér nélküli baloldali embert segélyezett. Segítőkészségét, bátor kiállását Gróf László, Kőmíves Nagy Lajos és Kádár Imre 1945. júniusi nyilatkozatai is igazolják.

korábban írtuk

Báró Kemény János: „Idővel tudnál szeretni engem?”
Báró Kemény János: „Idővel tudnál szeretni engem?”

Átutaztak egy szász városon, Szászrégennek hívták. Néhány kilométerre egy magyar település Felfalu következett. Katolikus és protestáns temploma is volt, és szép, tiszta, különböző színű házak. Miután elhagyták a falut, John lassított, és a Kárpátokra mutatott. Még hó fedte a csúcsokat. Sziporkázóan tiszta nap volt. Aztán John felkiáltott: „Nézd, ott van a vécsi kastély!”