Európa-szerte megtapsolták őket

{hirdetes}

- Hogy szólítsam, hogyan szereti: karnagy úr, tanár úr, Sándor?

- Mindegy. A gyermekektől elvárom, hogy ne „Sándorozzanak”, karnagy úrnak protokolláris eseményeken neveznek, a tanítványok pedig tanárbácsiznak. Döntse el!

- Akkor maradunk a tanár úrnál.

- Jó. Azok a diákjaim, akik már kirepültek, és még nem sikerült pertusodnom velük, ők is  tanár uraznak. De miért kell velem interjút készíteni?

- Mindjárt jön a születésnapja...

- Szomorú, de valóban.

- Dehogy szomorú! Számolja az éveket? Számítanak?

- Vannak alkatrészeim, amik számolják.

- Az agya számolja?

- Az agyam is. Rettenetesen feledékeny kezdtem lenni.

- Nem így gondoltam, hanem hogy észben tartja egyébként is a gyertyákat a tortán, vagy csak az egészsége miatt figyel a korára?

- Előfordul, amikor belenézek a tükörbe, hogy rémülten hátrálok, hogy ki néz onnan vissza. Tehát ez a 60 év biza megmutatkozik az ábrázatomon is, és például a szemeim is nagyon megromlottak, de azért karbantartom magam különféle technikákkal. Erős és kemény gyermekek vannak ezen a vidéken, észben és fizikailag is erősek, tartanom kell velük a tempót.

- Facebookozik?

- Nagy kíváncsisággal figyelem, mi történik a világban, de arra már nincs időm, hogy posztolgassak, csak lájkolgatok (nevet).

- Ön Székelyudvarhelyen született, Marosvásárhelyen nőtt fel, és Szentegyházán tanít már 37 éve. Hogyan került a Hargita lábához? Ha jól tudom, itt még rokonai sincsenek.

- Nem, nincsenek. Én marosvásárhelyinek tartom magam, ott gyerekeskedtem, ott tanultam, így ott, a közelben szerettem volna tanítani is. ’78-ban, amikor végeztem a főiskolán, az akkori kommunizmus kötelező kihelyezéseinek a hálójában egészen jó esélyekkel indultam, tanulmányi eredményeim alapján lehetőségem lett volna arra, hogy Vásárhely mellett, Marosszentgyörgyön kapjak zenetanári állást. Hargita megyében, úgy emlékszem, mindössze három ilyen posztot hirdettek meg, ezenkívül minden magyart kinyomtak román vidékre. Ez tisztán politikai cselezés volt a Ceaușescu rezsim részéről. Aki nem foglalta el a kijelölt helyét, az azt kockáztatta, hogy évekig nem kap semmiféle állást, vagy értelmiségiként mehet valami üzembe reszelni vagy varrogatni. Nagyon kemény, idegpróbáló pillanatok voltak a kihelyezés percei, órái, sok ember fakadt ott sírva. Én is szorongva jöttem el Marosvásárhelyről az ismeretlenbe.

-  De a tanár úr esetében hogyan történt? Azt mondták, hogy „na, Haáz Sándor, Szentegyháza”?

-’78-ban egy újfajta államosítás indult Románia-szerte. Székelyudvarhelyen az őseimtől örökölt házunkat akarták lefoglalni. Azt a törvényt hozták, hogy akinek van hol laknia, annak nincs joga plusz még egy lakást fenntartani, és mindenkitől elvették a „fölösleges” házat. Akkor azt mondta az apám, hogy itt van Udvarhelyen az ősöktől örökölt családi vagyon, íratjuk a nevedre, menj, fiam, hamar foglald el Hargita megyében akármelyik iskolai katedrát, hogy a házat tudjuk megmenteni. Édesapámmal a nagy térkép előtt gyakorlatilag centivel mértük ki, mi van legközelebb Udvarhelyhez, és kiderült, hogy Szentegyházasfalu, akkori nevén Vlahica, vagyis Szentegyháza a legközelebbi megszerezhető poszt. Így kerültem ide.

- Ingázott a két település között? 

- Ingáztam, sőt, még ma is ingázom, bár most már vásároltam Szentegyházán egy kis házat, hogy amikor itt valami komolyabb, estébe nyúló munka van, vagy rendezvény, amin illik koccintani, akkor ne kelljen kocsiba kényszerülnöm, hazautaznom.

- Szentegyházán nemigen ült egy percet sem tétlenül, kitalálta a gyermekfilharmóniát. Itt, falun, ahol a gyerek szó szerint a tehén fara mellől érkezik az iskolába, mindennap kell fejjen, fát hasogasson, ganézzon. Ön pedig azt mondta, csinál itt egy kórust és egy zenekart. Ezt hogyan is gondolta?

-  Én városi kultúrából kerültem ide, falura, a hegyaljai székely közösségbe, és magammal hoztam az ottani értékeket. A vásárhelyi gondolatvilágot próbáltam itt elültetni.

- De az egy polgári gondolatvilág, amit megpróbált Szentegyházán, egy földművelő, állattartó közösségben elhinteni. Úgy értem, ez az életforma egyáltalán nem kevesebb, de gyökeresen más.

- Ez így van, de a zene nem ismer határokat! Ezt nem én találtam ki, ez nem az én mondásom, de az biztos, hogy a zenén keresztül nagyon sokféle kultúrát össze lehet kapcsolni. Ugyanakkor volt a zenetanításnak előzménye a településen, szerencsémre két nagyon jó képességű kántortanító működött itt, és az iskolaigazgató is rendkívül nyitott volt. Nekem pedig hiányzott a zeneiskolai hangulat, hogy nem hallatszik ki az osztályokból az ének, a hegedűszó, a gyakorlás, a házakból nem járnak ki hegedűtokkal, fuvolatokkal, kottával a gyermekek. Belevetettem magam a hegedűtanításba, a fúvós hangszerek oktatásába, és heti sok-sok órán keresztül kialakítottam az iskolai vonós zenekart a kisfúvós együttes mellé. Természetesen fiatal voltam, nagyon jól bírtam, nem volt probléma. Akkor egyéb tevékenység úgysem volt, nem volt TV meg internet, így a délutánokat „átörömzenéltük” a gyermekekkel. Székely ruhás kórusa pedig mindig is volt az iskolának.

- Ez fontos, hogy székely ruhás?

- Amikor a gyermek felveszi a székely ruhát, meg a kikeményített fehér inget, akkor abban még a legégetnivalóbb diák is másképp viselkedik! Valami elképesztő hatása van annak, és nemcsak a gyermekekre, a felnőttekre is. Én azt hiszem, hogy a székely akkor a legbüszkébb, amikor a viseletbe fel van öltözve. Egyszerűen azt az érzést nem lehet semmivel pótolni, annak ellenére, hogy a közmondás szerint nem a ruha teszi az embert.

- De akkor a székely ruha egy kicsit igen?

- Amikor a gyermekeink felállnak székely ruhában énekelni, megváltoznak, teljesen komolyan veszik magukat.

-Térjünk vissza kicsit a falusi közegre. Hogy sikerült rávenni a családokat, hogy a munka mellől engedjék el a gyereket próbára, sőt, megengedjék, hogy otthon is gyakorlással töltse az időt?

- Cselesen állítottam össze a hegedűtanítási programot. Népdalokat és népies műdalokat tanulunk, olyanokat, amelyeket otthon örömmel és szeretettel hallgatnak a szülők, vagy akár énekelnek is a gyakorló nebulóval, hiszen a „Kiskút, kerekes kút” kezdetű nótát, vagy azt, hogy „Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág” mindenki tudja itt! Kihasználom azt, hogy nem vagyunk zeneiskola, és nem kell ujjgyakorlatokkal rádönteni a házat a népre. Emlékszem, gyermekkoromban engem a fürdőszobába száműztek, hét ajtóval bezártak, amikor kezdtem gyakorolni. A testvéreim röhögtek, a szüleim menekültek, és nem volt ez egy élvezetes dolog senkinek. Bár így most az évek és a távolság megszépíti, hogy én ott hegedülgettem, de a kutya se énekelt velem.

- A gyerekek mesélték, hogy itt énekel velük a család?

- Ó, persze, jön a diák az iskolába, „édesanyám csak akkor tud jól főzni, kevergetni, ha én mellette hegedülök”, mondja. A másik azt meséli múltkor, hogy „ édesapám levette a szekrény tetejéről a testvérem hegedűjét, s ketten játszottunk”. Nekem ilyen élményben nem volt részem gyerekkoromban.

- Mit jelent ön szerint a gyermekeknek, ahogy ők hívják, a „Fili”?

- Mindegyiknek mást és mást. Mindegyiknek valamilyen titkos vágyát sikerül a Filiben beteljesíteni. De azt gondolom, elősorban közösséget jelent. Ezt pedig a turnékon tudják a legjobban átélni. A kisdiák jóformán még el sem kezdte a zenetanulást, a harmadik órájánál tart, de már mondja, hogy „Édesanyám kérdezteti, hogy mikorra csináljuk meg az útlevelet?”. Tehát a Fili sok kicsi gyermeknek azt jelenti, hogy felülhet a nagy buszra és utazhat, átlépheti a falu határát, és főleg hogy ezt dicsőséges keretek között teheti. Gyönyörűen fel van öltözve, megtapsolják, imádják, szeretik, ha családi elhelyezésbe megy külföldön, akkor szó szerint körülrajongják. Új barátokat, ismerősöket, sőt, anyagi forrásokat talál, mert itt nagy örömünkre 20 éve beindult a faluturizmus, melyben a kórusunk is nagy szerepet vállal. Én a szülőkben is és a diákokban is tudatosítottam, hogy ha ügyes a gyermek, és kíváncsivá teszi turné alatt a szállásadó családot, illetve annak környezetét a tájaink, a kultúránk, Székelyföld iránt, akkor el fognak jönni, és lesznek a faluban barátok,  fizető vendégek.

- Mennyire tekinti magát szentegyházinak?

- Hovatovább egyre inkább. Most már ezren felül van a volt filiseim száma, soknak már a gyermekét is nevelem. Akármerre megyek a településen, úgy érzem, mindenki valamilyen tanúja, alkatrésze volt az életemnek. Mindenhol köszönnek, mindenki elfogad, többé-kevésbé szeretnek, és ez nekem jólesik.

- Az ön nagyapja a múzeumalapító, festőművész Haáz Rezső. Egy ilyen örökség teher, mert nagyon meg kell felelni a névnek, vagy öröm és büszkeség? 

- Számomra nagyon nagy öröm, és hatalmas büszkeség. Már kisgyerekkorom óta vágyom arra, hogy elérjem azt a színvonalat és azt a csodálatos „életgyümölcsöt”, amit Haáz Rezső meg tudott valósítani. Persze én más területen működöm, más típusú tehetséggel, de sok szempontból úgy érzem, hogy sikeresen megvalósítottam az apám álmát, aki rengeteget mesélt a nagyapámról, és szerette volna, hogy valahogyan továbbvigyük az örökséget.

- Nem ismerte személyesen a nagypapát?

- Sajnos alig, ő  ’58-ban halt meg, én akkor 3 éves voltam. Így a cikkekből, a keze munkájából, a festményei, rajzai alapján tudom csak elképezni, hogy milyen álomvilágban élt ő is, akárcsak én, vagy az apám.

- Milyen álomvilágra gondol?

- Létezik egyfajta erdélyi romantika, nem tudom, hogy milyen módon lehetne ezt igazolni, vagy bizonyítani, ez egy érzés leginkább.

- Ez nem a szülőföld szeretete?

- A szülőföld szeretete sokféle lehet. De milyen is ez a szülőföld? Ez nagy kérdés. Gondolok a festett bútorokra, székely kapukra, a patyolatfehér ingekre, a széplelkű emberekre, a templomba járásra, a sokgyermekes családokra, a takarékosságra, munkára. Ezt nevezem az álombeli Erdélynek, Székelyföldnek.

- De ön pontosan ezekre neveli a gyermekeket!

- Teljes mértékben, nagyapám is erre nevelte, de most az volt a kérdés, hogy nagyapámat miben követem, milyen módon. Nos, ezt az álom- Székelyföldet rajzolta, festette, élte, minden tehetségével ehhez próbált hozzátenni.

- A nagypapai örökséget abban is látom, hogyha kimegyek a folyosóra itt, a szentegyházi kultúrházban, akkor a rokkától a vaskályhán át a székely ruháig itt mindent megtalálok. Tehát a gyűjtéstől, a népi kultúrától, a múzeumtól ön sem tudott elszakadni, zene ide vagy oda.

- Nem, ez is a nagyapai örökség. Sőt, édesanyám és édesapám is rengeteget beszélgetett otthon néprajzról, varrottasokról, szőnyegekről, viseletről. Ebben a miliőben felnőve természetesen nem futballista vagy szakács lettem. Sőt, anyai nagyanyámhoz hasonlóan, én is néptanító akartam lenni. 

-De hát az is lett!

-Végeredményben igen (nevet).

- Megváltozott a világ, és az ingerek, amelyek a gyerekeket érik, rendkívül felerősödtek. Hogyan lehet ma a fiatalok ingerküszöbét átlépni? Amikor a Szentegyházi Gyermekfilharmónia fellépését nézem, azt látom, csüggnek a kezén, az arcán. Hogyan lehet ezt a tiszteletet kivívni, és a tiszteleten is túl, azt a rendkívüli figyelmet?

- A rendszeres munkával.

- De nem kell hitelesnek is lenni?

- De, persze. Nagyon rendben kell lenni szakmailag.

- És az emberi része?

- Én úgy vettem észre, hogy szeretik a gyermekek a humoromat, meg szeretik azt, hogy figyelek rájuk. Annyi mindent tudnak, amit én nem, például a fafeldolgozásról, a juhtartásról, a gazdálkodásról. A szünetekben szívesen elbeszélgetek velük ezekről. Most nagyot ugrott a népszerűségem az egyik zeneórán, mert valami kapcsán megkérdeztem, hogy kinek van az osztályban a legtöbb nyula, hát körülbelül 10 percig nem lehetett utána órát tartani. Engem váratlanul ért, hogy milyen jó helyre tapintottam, milyen jó beszélgetés kerekedett, a gyermekeket pedig meglepte, hogy az ő iskolán kívüli kis életükre valamelyik felnőtt kíváncsi, és ez nagy dolog volt számukra.

- Akkor is ilyen érdeklődő, ha egy gyermek nem nagy zenei tálentum?

- Múltkor kecskebőrt akartam venni. Na, akkor a kecskék miatt szerettem bele egy olyan diákba, akit soha észre nem vettem volna, mert énekelni nem tud, házi feladatot nagyon gyarlón csinál, a körme meg mocskos és nagy. Kiderült, olyan kecskekultúrája van, hogy estem hanyatt, hogy micsoda gyermek! Nagyon szeretem azóta azt a gyermeket.

- Azt hallottam, szigorú...

- Persze, kőkeményen szigorú vagyok, és katonai fegyelmet tartok, ami ma lehet, hogy furcsa, de a szülők ezt értékelik. A régi világot látják ebben, amikor a tanár tanár volt, s a gyermek gyermek, a fal fehér, a fű zöld. Manapság a fűtől megkérdik, hogy te most akarsz-e zöld lenni, s ha ő nem akar, akkor nem lesz zöld. Ez ilyen világ most, de nem hiszem, hogy jóféle.

- Hallottam, hogy a turnék alatt naplót írat a gyerekekkel, és ezt szigorúan ellnőrzi is.

- Ha hosszabb útra megyünk, a napi egy oldal bejegyzés kötelező. Már csak azért is, hogy amikor hazajön a diák, tudja elmesélni, pontosan hol, mit csinált, mit evett, kivel találkozott. Ha valaki nagyon unja az írást, és inkább rajzolni szeret, felőlem rajzolhat, és olyan is van, aki képeket ragaszt be. A lényeg, hogy a dátum legyen a lap tetején, és az az oldal azt a bizonyos napot tükrözze. Kapom a visszajelzéseket a szülőktől, hogy milyen jó ez a napló, mert amikor a gyermek hazajön, akkor a szokásos „Na, milyen volt? Hát jó volt. Na, és mit láttál? Jaj, sok mindent”- csökött párbeszéden túl el lehet beszélgetni az élményekről. A család kíváncsian várja a napló hazaérkezését, a gyermeket körbeülik, és a feljegyzések alapján elindul a beszélgetés. A napló a fogódzó, abba leírta a diák a menüt, a menü mentén már megkérdik, hogy milyen volt az ebédlő, ki mellett ültél, milyen volt az asztalközösség, kik voltak a barátaid. Így pedig fokozatosan kibomlik a szülő előtt, hogy mivel töltötte a gyermek az egy- vagy kéthetes turnét. Sőt, akadt olyan, hogy elővették az anyuka sok-sok évvel ezelőtti naplóját, és összehasonlították az élményeket.

- Az ön naplójára lennék kíváncsi. Nem akar doktorálni zenei nevelésből? Elég komoly dolgozatot lehetne írni az összegyűlt tapasztalataiból.

- Nekem az az észrevételem, hogy manapság minden öregedő férfi, vagy akár nő is, nekiáll és elkezd írni. Papírra vetik az élményeiket, a nagyon romantikus és nagyon változatos életútjukat.

- Ha egyszer romantikus és változatos volt?!

- És kinek nem volt az, aki a ’40-es, ’50-es, ’60-as éveket végigélte, vagy akár a  ’70-est, sőt, jut eszembe a ’90-es fordulat. Gyakorlatilag a XX. század minden évtizede nagyon különleges és nagyon kalandos volt. Ezt mindenki megírhatná.

- Írja meg ön is!

- Én biztos nem. Nekem nem ez a fontos. Sőt, velem cikket sem kellene készíteni...

Miért lettem fuvolista?

Aligsrác koromban szerelmes lettem egy lányba. Jó, sok lányba zúgtam bele, ahogyan azt illik is ebben a korban, de ez a szerelem, minden fellengzősség nélkül állíthatom, megváltoztatta az életemet.

Márta, vagyis Mártika három vagy négy évvel lehet idősebb. A nyolcvanas évek közepén ott álltam pöttöm kiskölyökként a Szentegyházi Gyermekfilharmónia kórusának első sorában, középtájt, és egy feszt jobbra csavarodott a fejem, néztem Mártikát. Azok a barna fürtök! Azok a hófehér kezek! A boszorkányos ügyességgel mozgó ujjak!

És amit csak képzeletben láttam, hiszen Mártika háttal ült nekünk: azok a gyönyörű barna szemek. Legalábbis emlékeimben barna szemei vannak Mártikának, belülről sugárzik a lány, szeme fényében melegszem én. Vagyis bárki, szerettem volna, ha csak rám néz így Mártika, de Mártika a világra nézett szeretettel, Mártika engem észre se vett, egy voltam az egyébként kevéske fiú kórustag közül. Ami miatt esetleg feltűnhettem, hogy én voltam Ibi néni fia, édesanyám tanárkísérőként „szolgált” a Filiben, Haáz tábornok egyik adjutánsaként. Turnékra vinnie kellett a két átok kölkét, pardon, csak rám vonatkozik az átokkölök, a húgom maga volt földre szállt kisangyal, így kerültem a Filibe, csatolt áruként, tanárgyerekként és bányaiként nem volt egyszerű ott az élet.

Merthát akkoriban a Fili a falué volt, Szentegyházán ez identitáskérdés, falusi vagy-e, vagy bányai. Utóbbit városinak kell érteni, huszonvalahány tömbház és a vasüzem feljogosított erre. „Kopó”, vagy „cipcer”.

Sok pofon elcsattant, ment a szurkapiszka, ott álltam Gyafi mellett bányai cipcerként az első sorban, teli torokból énekeltem, egyik szemem Haáz Sándor tanár elvtárson, ilyen elvtársas időket éltünk még, másik Mártikán, a harmadik meg Gyafin, mikor könyököl belém. Gyafi falusi kopó volt, és amióta ezt a cipcerezésre riposztként a képébe vágtam, azóta vegzált, a körülöttünk állók legnagyobb helyeslése közepette. Mind falusiak voltak, naná.

Gyafival hosszú évekig háborúztunk, zenekari tagokként is ment a feszkó, de Szentegyházán a verekedés a dolgok természetes rendjéhez tartozott. Verekedett az A a B-vel, a belső Eminescu a külsővel, a Bánya a Faluval, szentegyháziak a kápolnásiakkal, egyesült erőink a csíki hokisokkal, úgyhogy nem csináltam különösebb dolgot belőle. Próba után verekedés, mehetünk haza.

És hosszú-hosszú évekig, hetente két délután, télen-nyáron, esőben, hóban, napsütésben felgyalogoltam a faluba, majd este haza. Odavissza négy kilométer. Mentem, mert mennem kellett. Gyermekként sok fontos dolgom volt, de mind közül a próba volt a legfontosabb.

Hiszen én voltam a Szentegyházi Gyermekfilharmónia fuvolistája. Mártika hangszerén játszhattam, mert Mártika elment egy másik városba elit középiskolát végezni, megüresedett a posztja. Miatta megpályáztam, úgy akartam fuvolázni, mint ő, ott akartam ülni a helyén, azzal a hangszerrel akartam játszani, amivel ő játszott, az ujjai helyére tettem az ujjaimat. Titkos zenei kézfogó.

Majd Mártika emléke kezdett elhalványulni, pontosabban Mártika helyét a szívemben elfoglalta a fuvola, önértékké vált, szerelmes lettem a hangjába, szólóztam is, külön megtapsolt a közönség. Felállsz, fej meghajt, béke van benned, anyád büszke rád.

A Szentegyházi Gyermekfilharmónia fuvolistája – rangot adott. Én is büszke voltam rá, még akkor is, amikor elmentem más városba elit középiskolát végezni, visszajártam fuvolázni, mert szerettem, és szerettem a Filit mint közösséget, pont.

Egyébként akaratlanul az iskolába is követtem Mártikát, fölöttem járt, néha szóba állt velem a folyosón, váltottunk pár szót. Emlékeim szerint többnyire a Filiről beszéltünk. De akkor már más lány(ok) miatt evett a fene. Próbáltam kezdeni valamit azzal a helyzettel, hogy a fuvolázás miatt belém is szerelmes lehet valaki, akibe viszont én nem vagyok szerelmes.

Demeter Szilárd

Kiskorom óta csodáltam a filiseket, szerettem volna közéjük tartozni. Negyedik osztály végén elkezdtem tanulni Rétyen fúvóstáborban, majd nemsokára zenekari tag lettem. 6 évig játszottam az együttesben fuvolásként (néha pikkolósként). Ez idő alatt rengeteg barátot szereztem, gyönyörű helyeken jártam, óriási közönségek előtt szerepeltem reszkető gyomorral, és egyre többet tanultam zenei téren is.

Azonban arra, hogy mit is jelent filisnek lenni, akkor jöttem rá, amikor kiszálltam az együttesből. Rádöbbentem, hogy a Fili nem csupán egy zenekar, hanem egy család. Nem egy egyszerű énekkar, hanem egy olyan együttes, ami a gyermeki őszinteséget, egyszerűséget sugározva örvendezteti meg közönségét. A Fili biztonságot ad, nevel, tiszteletre tanít és  jobb emberré tesz. Szerintem, aki egykor tag volt, az „örök filis” marad, életre szóló emlékekkel. Ez az egész csoda olyan, mint egy gyerekcipő, amit nem lehet kinőni. Egyszerűen csak jó közéjük tartozni, jó FILISNEK lenni!

Csender Anett