A picike lakásba a tömbház oldalán kialakított bejáraton jutunk be. Edit a mozgássérült mopedjével itt könnyebben közlekedik, mint a lépcsőházban, és a többi lakót sem zavarja. Ettől az ajtótól még világosabb, napfényesebb és vidámabb lett az aprócska lakás, ahol a mindennapok egészen más töltetet kapnak, ahol a boldogság valami egyebet jelent, mint amit általában gondolunk róla.
Teát készít, a mozdulatai rutinosak, figyel teste minden apró rezdülésére: másképp nem is tudná koordinálni, „egyben tartani” és még cselekvésre is késztetni. Editnél egy, az izomsorvadás ritka fajtáját diagnosztizálták tizenöt éves korában, s bár borítékolták, hogy pár év múlva csak kerekesszékkel tud majd közlekedni, senki sem tudta, milyen lesz a betegség lefolyása és a kamasz lány hozzáállása ehhez a megváltozott élethelyzethez. A diagnózist hosszabb szanatóriumi kezelés követte, ami még lehangoltabbá, reménytelenebbé tette őt; akkor a tudomány világába menekülve próbálta túllendíteni magát a nehézségeken.
Mindennapos feladat: újratervezés
„Miért létezem? – tettem fel a kérdést magamnak, és mivel a hit nem adott kielégítő választ, a tudomány felé menekültem. Orvos szerettem volna lenni, de a betegség ezt lehetetlenné tette. Matek-fizika szakon tanultam tovább, Stephen Hawking elméleti fizikus volt a példaképem, hiszen ő is tolókocsiban élte az életét, és mégis a tudomány szolgálatában dolgozott, értékes életet élt. Az egyetemi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem el, s habár matek-fizika tanári végzettségem van, nem tudtam ebben a szakmában dolgozni, a mozgásom korlátozottsága miatt. Később átképeztem magam grafikus-dizájnernek, ebben sikerélményeket találtam” – miközben mesél a beáradó napfényben, a gőzölgő teát kavargatva azon gondolkodom, hogyan lehet ilyen rövid idő alatt ennyiszer megnyomni az újra-gombot. Edit számára a járás már huszonévesen is egyre nehezebb volt, majd egy fájdalmas szakítás sokkal erősebben érintette a fiatal lányt, mint addig bármi: akkor költözött haza Bukarestből Gyergyószentmiklósra a szüleihez, és talán akkor kezdődött el egy függetlenedés és egy hosszabb mélypont egyszerre. Megtanult autót vezetni, lakást vásárolt és különköltözött a szüleitől; lassan, az öngyilkosság küszöbéről kezdett újra építkezni, barátokat szerezni. A nagyobb állapotromlások azonban így is törvényszerűen bekövetkeztek.
„Próbáltam értékesnek látni magam”
„Amikor nagyokat romlott az állapotom – hiszen ez egy progresszív betegség, az alig érzékelhetőtől folyamatosan súlyosbodik – sokáig arra gondoltam, hogy majd véget vetek az életemnek… Más is ezt gondolja, ha ránk, mozgáskorlátozottakra néz, hogy ő így nem tudna élni” – meséli Edit.
„Rengeteg dologban próbáltam megtalálni a boldogságot, ahogy a társadalom tanítja azt… párkapcsolat, munkahelyi sikerek, pénz. Nagyon hosszú ideig vergődtem, próbáltam értékesnek látni magam az emberek szemében, de egy idő után kiderült, hogy mindez nem vezet sehová.”
Indiában segítők által nézhetett szét a hegycsúcsról
Edit számára egy spirituális út jelentette a kiutat mindabból, amiről egészséges emberként úgy gondoljuk: elviselhetetlen helyzet. A meditáció és a buddhizmussal való ismerkedés nem a betegségét gyógyította meg, hanem az élethez való hozzáállását változtatta meg örökérvényűen.
Leegyszerűsödött a világ
„Egy buddhista szerzetestől tanultam meditálni, és a három hónapos tanfolyam végére, amikor már ismertem a jelen levés technikáját, úgy éreztem, mintha más ember lennék. Pedig csak annyi történt, hogy megtanultam részt venni a saját életem pillanataiban: ha fel akarok állni, először a szándékot veszem észre, majd mindent egyes mozdulatot észrevételezek, és emlékeztetem magam, hogy legyek a jelenben. Leegyszerűsödött a világ: sem a múlt szenvedései, sem a jövő félelmei nem léteznek már. Nyilván, amíg idáig jutottam, az első két kurzuson kihívást jelentett csak magammal lenni, az összes múltbeli fájdalmammal, ezek feldolgozásával, de ezután beindult a gyógyulás lassú folyamata. Minden nap találkoztam a szerzetessel, elmeséltem a napomat, ő mosolygott, és azt mondta: milyen szerencsés vagy, hogy van ez a betegséged! Nem értettem… de lassan rájöttem, hogy a betegség miatt minden mozdulatomnál jelen kell lennem, különben elesek. Ott kell lennem a saját életem minden pillanatában” – magyarázza.
A hozzáállás tanulható
Az emberek többsége nem tudja elfogadni a másságot, Edit ezt tapasztalja naponta, de ma már humorral és nyugalommal kezeli a felmerülő helyzeteket: a hozzáállás tanulható.
„Többször előfordult, hogy a testvérem elkísért hivatalos ügyeket intézni, mert az intézmények többsége nem közelíthető meg kerekesszékkel, és hozzá beszéltek, mert azt feltételezték, én úgysem érteném. Nagyon sokan azt gondolják, hogy a mozgáskorlátozottság szellemi sérültséggel is jár.
Emellett sokakban sajnálat van, mondták is többször, hogy jaj, szegény, pedig milyen szép… És számtalan hasonló helyzet adódik a nehezített közlekedéstől egészen addig, hogy a város egyetlen vendéglátó egységében sincs legalább egy hordozható rámpa, hogy mi is meg tudjunk inni egy kávét egy teraszon. De ezek miatt ma már nem szomorodom el, így tudom megkülönböztetni a jó embert a rossztól, ez egy iránytű, ami mutatja, merre haladjak. Mert nyilván vannak jó és segítőkész emberek is, többnyire olyanok, akiknek családi vagy ismerősi körében van mozgássérült, és tudják, hogyan közelítsen hozzánk” – magyarázza tapasztalatait. Editet tanítója, a szerzetes Yuttadhammo Bikkhu elhívta Kanadába, az általa vezetett meditációs központba. Ekkor kezdődött el igazán a belső utazással együtt egy külső, minden gátlást és képzelt nehézséget elhárító barangolás, kalandokkal, izgalmakkal és új barátságok születésével.
„Azzal gazdálkodom, amim van”
„A reptéren ért az a felismerés, hogy a diagnózis megszületése óta rettegek a kerekesszéktől, viszont ott a segítők ezzel szállítják a mozgássérülteket, így nekem is ilyenbe kellett ülnöm. Hatalmas szabadságérzés lett úrrá rajtam, amikor megtapasztaltam, hogy így el tudok menni egyedül az illemhelyre, és bárhová, ahová szeretnék, segítség nélkül, és már nem is értettem, mitől féltem annyira” – meséli az utazás jelentéktelennek tűnő, mégis fontos mozzanatát.
A kanadai utazás azonban csak a kezdet volt, hiszen Edit tanítója alkalmasnak találta őt arra, hogy egy intenzív instruktori képzés után ő is oktathassa a meditációt. Az elme működésének megértése, elsajátítása, majd a pillanat megélésének oktatása új élethelyzeteket, lehetőségeket adott számára: egy másfajta világlátást.
„Az a legnagyobb bajunk nekünk, embereknek, hogy sosem vagyunk elégedettek azzal, ami van. Nekem sikerült mentálisan kigyógyulni a betegségemből, úgy, hogy elfogadtam a helyzetet és ezzel kezdek valamit.
Azzal gazdálkodom, amim van” – mondja Edit és az indiai élményeiről kezd mesélni, ahová a meditációs központ zarándoklata által jutott el, végigjárva Buddha tartózkodási helyeit. Utazott riksával, járt hegycsúcson, és minden pillanatban lenyűgözte az egyszerű emberek kedvessége, önzetlensége.
Lány kerekesszékben, belső békével
Farkas Edit napjait ma már az online oktatói munkája tölti ki, a grafikus-dizájner vonalon már csak meglévő ügyfeleivel dolgozik, kerüli a versengést, a teljesítménykényszert. 2020-ban a Sirimangalo International meditációs központ egyesületének vezetésével bízták meg, Gyergyószentmiklóson pedig alapító tagja a mozgó-sérültek egyesületének.
A másság elfogadtatása is célja annak a gyergyói egyesületnek, amelynek Edit egyik alapító tagja
„A betegség egyes szakaszaiban – amikor állapotromlás következik be – fájdalmat érzek, ilyenkor a járó meditációk sokat segítenek, karbantartanak. Viszont vigyáznom kell, hogy ne lépjem túl a határaimat, mert kifáradás esetén elveszítem az adott izmot. Ma már tudom:
a betegség mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy a test el fog pusztulni, és ne ebben keressük az örömet, a békét. Én ezen az úton mentem végig, és ezért látsz mosolyt az arcomon, mert nem zavar az állapotom, nem azonosulok a betegségemmel:
tudom, hogy a világ legtermészetesebb dolga történik, és jó az irány, amerre haladok.”
Fotók: Farkas Edit saját archívuma
korábban írtuk
Nagy Andrea: A legnagyobb luxus a függetlenség
Nagyvárosi nő, négy munkahellyel és egy készülő doktorival. Rádiós szerkesztő és televíziós műsorvezető. Egyedül él, sok a barátja, és gyakran jár kocsmázni, táncolni. Nem fél megmutatni magát, és törődik a külsejével. Nagy Andrea születése óta vak.
