Fotó: Bethlendi Tamás
– Azt mondod, hogy vakációra készülsz. Hová mész ilyenkor és kivel?
– Én még mindig a szüleimmel járok vakációzni. Nekünk ez így kényelmes. Sajnos ez nem mindig azt jelenti, hogy én is jól érzem magam ott, ahol ők. Ők szeretik a tepsedős vakációkat, úgyhogy valami spa-ba megyünk mindig, én meg utálom az ilyesmit. Nekem nem relaxáció a semmittevés. Én a mozgalmas pihenést szeretem.
– És ez hogy néz ki nálad? Hová mész, ha mozgalmas vakációra vágysz?
– Nekem egy mozgalmas vakáció olyan, hogy nem megyek sehova. Maradok otthon, viszont úgy kezdem a napot, hogy egy óra futás a futópadon, talán még egy óra biciklizés és hasprés, utána meg fölszedek valami ismerőst, akivel
bejárunk pár kocsmát és kávézót a városban, közben nagyokat sétálunk. Nekem ez a nyugi.
– Itt pont úgy beszélgetünk, mintha te mindent látnál. Közben nem látsz mindent. Mi a te tapasztalási formád?
– Hát kezdjük azzal, hogy a vakok is használhatnak vizuális nyelvezetet. Egyáltalán nem para, hogyha egy vakot megkérdezel, hogy láttad-e ezt vagy azt a sorozatot. A nyelvi szabadság nekünk is adott, mint bárkinek.
– Tehát amikor te elmész úgymond várost nézni, akkor valaki mással mész, és az mesél neked?
– Nekem a városnézés csak kifogás arra, hogy jókat beszélgethessek valakivel, hogy jókat röhögjünk az utcán. Maga a városnézés, egy emlékmű vagy egy múzeum a vaknak nem mond semmit. Gyerekként nagyon sokat vittek minket múzeumba, és utáltuk.
– Mesélj egy picit a gyerekkorodról, az iskolás éveidről.
– Stresszes korszak, nagyon rossz korszak volt a bentlakásos iskola. És
én a bentlakást hibáztatom azért, hogy a vakok az iskola után nem tudnak alkalmazkodni a kinti környezethez.
Ez egy speciális bentlakásos iskola volt, ahol mondjuk tizenöt lány volt egy szobában, és hatvan lányra jutott egy fürdőszoba.
– Hogy néz ki egy ilyen? Ismeritek minden zegzugát, és pontosan tudjátok, hogy hány lépést kell megtenni ahhoz, hogy elérjetek valahová?
– A lépésmódszert nem használják a vakok. A látók mindig azt hiszik, de ez hülyeség.
– Mert nem tudjuk elképzelni, hogy milyen más módszerek léteznek.
– Általában a vakok támpontok alapján tájékozódnak, és támpont lehet akármi. Lehet egy lyuk a járdán. Lehet egy fűcsomó, vagy egy minden nap ugyanott parkoló autó. Vagy egy illat. Akármi, ami gyakran és hosszú ideig van ugyanott… Na, és akkor visszatérve a bentlakásra: az egy nagyon zárt rendszer, és
nemcsak az épületnek ismered minden zegzugát, hanem az embereknek is, ami baj.
Túlzottan megtanulunk abban a realitásban működni. Viszont aki jól integrált abba az univerzumba, amikor kijön onnan, már nem képes rá, hogy a kinti szabályokat megtanulja. Ezért nagyon sokszor a látóknak a bentlakásos vakok egy kicsit furának tűnhetnek.
– Te bátor lány vagy, most egyedül laksz. Mióta is?
– Koleszben voltam a bentlakás után kilenc évig, tulajdonképpen 2017-től lakom egyedül.
– Nehéz volt alkalmazkodni az egyedülléthez vagy örültél neki?
– Örültem. Tizenkét év bentlakás és kilenc év kolesz után úgy gondoltam, és úgy gondolom most is, hogy
a legnagyobb luxus, amit az élet adhat nekem, az az, hogy egyedül élek.
– Mivel töltöd a szabadidődet?
– Pont ugyanazzal, mint te. Minden nap fölkelek, tornázok, dolgozom, olvasok, netflixezek, sokat telefonálok.
– A többit értem. De a Netflix?
– Azt kell tudni, hogy a Netflix 2016-ban kötelezve lett rá, hogy akadálymentesítse a filmeket meg sorozatokat, szóval minden, ami már újabb, el van látva egy külön hangsávval. Ott, ahol pont nem dumálnak a szereplők, be van szúrva egy narrátornak a hangja, aki elmagyarázza szépen, hogy mit csinálnak a szereplők, hogy néz ki a helyszín.
– Gondolom, hogy sokat változott a világ akadálymentesítése az utóbbi időben.
– Olyan világban élünk, ahol a vak elolvashat akármilyen nyomtatott szöveget vagy egy applikációval, vagy egy kütyüvel, amit a szemüvegére biggyeszt. Olyan világban élünk, ahol akármilyen könyv egykettőre beszkennelhető, és akármelyik vakhoz eljuthat tíz perc alatt.
Az okostelefon-használat nekünk életmentő. Ez hozta el számunkra az igazi függetlenséget.
Vannak színfelismerő applikációk, vannak GPS applikációk, van olyan applikáció a telefonomon, amely jelzi, hogy A-ból B-pontba melyik busszal hány megállót kell menjek, és rezeg, amikor le kell szálljak a buszról.
– Rádiós műsorvezető-szerkesztő vagy. Hogyan olvasod fel a szöveget?
– A Braille-írásnak nincs mit keresnie a mikrofonnál. A szöveg susog a kezed alatt, miközben mozgatod az ujjaidat a lapon. Ezért én a képernyőolvasót használom. Felosztom a szöveget úgy, hogy csak négy-öt szó legyen egy sorban. Utána meg egy kicsit multitasking leszek. Ez azt jelenti, hogy úgy hangolódom, hogy miközben én kimondok egy sort, a képernyőolvasó máris olvassa a fülembe a következő sort.
– Egyszerre hallgatod és mondod a szöveget...
– Úgy, mint a szimultán fordításban.
– Ezzel el is jutottunk oda, hogy munka.
– Jelenleg négy helyen dolgozom egyszerre. A rádión és tévén kívül egy orvosi applikációnak írok blog szöveget és egy sportújságnak átiratokat.
– A tévés munkádat hogyan képzeljük el? Az a legvizuálisabb műfaj...
– Valójában a rádiós munka sokkal izgalmasabb, mert ott én csinálom az anyagot elejétől a végéig: a terepmunkát, a felvételt, az olvasást, a hangszerkesztést. A tévében viszont csak egy szereplő vagyok. Ott mindig jön velem egy operatőr, talán még egy rendező is, akik elrendezik körülöttem a világot, nekem csak beszélni kell.
– Újságírást végeztél?
– Igen, újságírást tanultam alapképzésen, és utána mesteri képzésre médiaprodukcióra mentem, majd doktorira kommunikációs tudományokra, amit még nem fejeztem be.
– Éppen doktorálsz...
– Igen. Már amikor a doktorimat írtam, jött az, hogy jól van, most már tényleg valami munka után kell nézni, mert ki kell költözni a koleszből, és a lakbér drága. Elkezdődött a munkahelykeresés, ami úgy tíz hónapig tartott, és abból állt, hogy
az emberek elhívtak állásinterjúra, utána meg figyeltem, hogy milyen kifogásokat találnak, hogy ne vegyenek fel.
– Végül hogy kötöttél ki a közszolgálati rádióban?
– Volt egy állásbörze Kolozsváron. Odamentem, összeszedtem néhány szórólapot és pár kifogást. Készültem volna haza, amikor találkoztam a kolozsvári tévésekkel. Ők éppen vadászni indultak. Ez azt jelenti, hogy egy jó témát kerestek, és egy fogyatékos, aki állást keres, jó téma. Csináltak egy gyors interjút velem, és úgy fél év múlva behívtak egy hosszabb beszélgetésre. Van a kolozsvári tévének egy műsora, amely nemcsak azért különleges, mert fogyatékosokról szól, hanem fogyatékosokat is alkalmaz. Ott dolgozik két Down-szindrómás kolléga is. Ők meghívtak ebbe a műsorba, és rájöttek, hogy én tudok hangalámondást csinálni, vagyis nagyon jól olvasok a mikrofonnál. Mondták, hogy örülnének a segítségemnek a televízióban, csak sajnos nem tudnak fizetni. Hát jól van, mondtam, most úgyis csak ülök otthon, és a kompetenciák elvesznek. Viszont úgy két hónap múlva, amikor már elég anyag összegyűlt a közreműködésemmel, az egyik műsorvezető bemutatta ezeket az anyagokat a rádió menedzserének, aki beleegyezett, hogy adjon egy esélyt. Így kerültem a rádióba.
– Milyen a magánéleted?
– Belemenjünk ebbe? Mert sokkolni foglak.
– Tedd azt.
– Figyelj, a magánéletem nem szokványos. Nagyon sok vak szereti a családos életet, vannak gyerekeik, elvannak, mint a befőtt. Én ebből a szempontból egy kicsit atipikus vagyok. Nagyon sok barátom és szociális kapcsolatom van, viszont a személyesebb kapcsolatokra nem vágyom.
Tulajdonképpen eléggé aszexuális vagyok. Nem vonzódom se a fiúkhoz, se a lányokhoz.
Flörtölök, mert az szociális interakció, de hogy személyes, rendszeres fizikai kapcsolatom legyen valakivel, arra nem vágyom.
– Volt már partnered, barátod?
– Nem, és nincs is türelmem hozzá. A barátaimra viszont nagyon sok időt szánok. Sosincs az, hogy nincs, akivel kimenni a városba vagy szórakozni. De közeli és főleg fizikai kapcsolatra nem vágyom.
– Mondtad, hogy gyakran jársz barátokkal ide-oda. Táncolni is?
– Miután leadtam 30 kilót, elkezdtem járni táncolni. Előtte nem, mert nagyon gátlásos voltam.
– Ajjaj! Az a fránya külalak, ami neked nagyon-nagyon fontos.
– Mindenkinek az.
– Hogy adtál le 30 kilót?
– Hát én egy testes családból származom. Huszonhét éves koromig én is elég kövér voltam. A magasságom 158 centiméter, a súlyom pedig 81,3 kiló volt a maximumon. Persze, kipróbáltam minden hülyeséget, egy-két diétát, pár táplálékkiegészítőt. Végül eldöntöttem, hogy elindulok a nehezebb úton, ami azt jelenti, hogy kalóriakontroll, torna, kondi. Úgy egy év alatt adtam le a harminc kilót. Na de nem is ez a nehezebb, mert tudod, ez olyan, mint az alkoholizmus:
nincsen gyógyult kövér, csak tünetmentes.
Én most is minden áldott nap azért kezdem tornával a napot, és azért írom be a kalória kontroll applikációba, hogy mit eszek, hogy ez ne jöjjön vissza. Négy éve sikerült, de ez nem azt jelenti, hogy végleg megnyertem a harcot.
– Miért annyira fontos neked csinosnak, vékonynak lenni?
– Azt hiszem, egy kicsit kontrollmániás vagyok. Hogyha kövér vagyok, azt jelenti, hogy nem én kontrollálom a súlyomat. Szerintem én azért nem próbálnék ki tudatmódosítókat és füvet sem, mert nem tudnám elviselni a kontrollvesztést.
– Tudod milyen vagy egyébként? Hogy milyen a külalakod?
– A vakok nem igazán figyelnek a részletekre, nem is képzelik el annyira a külalaknak a részleteit. Szóval,
hogy milyen mondjuk az arcom, hogy milyen kívülről nézve, azt nem képzelem el soha.
Tudod, egy vak nem teheti azt meg, hogy csak egy részletre figyel. Mikor egy problémát megold, neki az egész problémára kell koncentrálnia. Vegyük mondjuk a takarítást. Te látsz egy foltot a járólapon a konyha közepén, mit csinálsz? Fogod a fölmosót, és fölsikálod azt az egyetlen foltot. A vak nem teheti ezt meg.
– Te az egész konyhát kitakarítod…
– Igen. Mert honnan tudjam, hogy meddig ment el az a folt, meddig vittem el a papucsomon?
– Hogyan öltözködsz, honnan vásárolsz ruhát?
– Anyámmal szoktam menni vásárolni. Persze van, ami neki tetszik, és van, ami nekem tetszik. És tulajdonképpen elég kevés cucc van, ami végül át tudja magát szuszakolni ezen a két szűrőn.
– És te mit szeretsz? Mondtad, hogy van, ami neked tetszik.
– Most, hogy már megtehetem, kerülöm a bő ruhákat. Szeretem a szűkebb cuccokat, a jégereket, a feszülős pulcsikat.
A bő holmik engem a kövér időkre emlékeztetnek.
Most, hogy az alakom kinéz valahogy, most, hogy megtehetem, szűkebb ruhákat hordok.
– Amellett, hogy négy munkahelyed van, és még egy doktorin is dolgozol, aktivista vagy. Nemcsak a vakok érdekeit véded, hanem úgy általában a fogyatékosok érdekeit is.
– Zavar is egy kicsit, hogy az idősebb generációs vakok inkább csak magukra koncentrálnak. Volt egy tüntetés pár éve, amikor a fogyatékos személyek kísérőinek fizetését akarta az állam áttestálni a polgármesteri hivatalokra. Ami veszélyes dolog volt, mert elég gyakran megtörténik – falvakon főleg –, hogy az ilyen kísérők nincsenek kifizetve hónapokon keresztül. Ők pedig ebből élnek, 24 órás szolgálatot teljesítenek a fogyatékos gyerekük mellett. Szóval rá vannak utalva erre a pénzre. Na, és erre a tüntetésre, erre a nagyon fontos eseményre a vakok szövetsége nem ment el. Ez engem nagyon zavart, és megkérdeztem őket, hogy mi a francot gondolnak. Azt mondták, hogy hát ez minket nem érint. Nagyon zavar engem ez az idősebb vakok hozzáállásában. De egyébként én ebből a szempontból elég kényelmetlennek számítok mind a két oldalon.
A látók nincsenek oda értem, mert nem igazán vagyok aranyos, naiv kis Esmeralda, aki egyfolytában segítségre szorul.
A vakok pedig azért nem, mert néha az orrukra koppintok, hogy egy kicsit többet is lehetne dolgozni, hogy ha valamit el akarsz érni az életben, nem kéne az ágy szélén ülni, és várni, hogy a világegyetem megoldja a gondjainkat.
– Jó neked itthon? Vagy gondolsz néha arra, hogy jobb lenne az életed Nyugat-Európában?
– Nekem jó. Én az itthoni társadalom terméke vagyok, ez definiál engem. Nyugat-Európában sincsen kolbászból a kerítés, ott is a munkahelyi integráció ugyanolyan alacsony százalékon van, mint Romániában. Ez egy világszintű probléma.
– Neked viszont itthon sikerült bebizonyítanod, hogy teljes értékű ember tudsz lenni.
– Ugyanúgy vannak Nyugat-Európában is, akiknek sikerül, de az a szomorú, hogy az arányuk olyan kicsi, hogy mindegyikre van ötszáz vagy talán ezer, akinek nem sikerül.
– S neked miért sikerült? Mi a te különleges képességed, amitől egy vagy az ötszázból?
– Makacs vagyok és kellemetlen.
