– Mióta foglalkozol gyerekekkel, fiatalokkal?
– Harminc évvel ezelőtt kezdtem el gyerekekkel foglalkozni, amikor szerzetes-jelöltként felkértek, hogy segítsek Udvarhelyen az induló óvodában. Tulajdonképpen, amióta a szerzetesrendben vagyok, mindig gyerekekkel foglalkoztam, volt időszak, amikor délelőtt iskolában is tanítottam, meg voltam óvodában nagyon rövid ideig, de inkább iskolásokkal foglalkoztam, délutáni oktatásban.
– Milyen korosztályt jelent egész pontosan?
– Amikor Déván voltam, akkor lefedtünk minden osztályt első osztálytól tizenkettedikig, a délutáni tevékenységen mindig nagyon vegyes csoport volt. Aztán amikor visszakerültem Udvarhelyre, többnyire kisiskolások jártak hozzám, bár néha a nagyobbak is bejöttek, mivel elég sokan igényelték ezt a programot. Nagyon szerettem végezni a délutáni oktatást, és az elöljárók beleegyeztek, hogy ebben tevékenykedjek.
– Harminc év alatt több korosztályt „kipróbáltál”. Melyik áll a legközelebb a szívedhez?
– Mindegyikkel szívesen foglalkoztam, de a leghosszabb ideig a 7–12 évesekkel voltam. Mivel nagyon vegyes korosztályokkal dolgoztam együtt, ezért nehéz eldönteni, de az említett korosztály nagyon közel áll hozzám, talán azért, mert velük voltam a legtöbbet.
– Mit lehet tanulni ezektől a gyerekektől?
– Engem mindig nagyon megragad a játékosságuk, a nyitottságuk. Ahogy örülni tudnak az életnek, a kis dolgoknak vagy a mindennapoknak, az az őszinte, hálás öröm, ami bennük van. Egyszer Déván egy nagyobbacska fiú – öt-hatodikos lehetett – rám legyintett, és azt mondta: „Fifi nővér, mindig Fifi nővér maradsz”. Elgondolkodtatott, hogy ennek a fiúnak mit jelent ez a kijelentés. Talán azt, amit én a gyerekektől tanultam: merjek felnőttként is gyerek maradni, aki tud játszani, tud élni, tud mindennek örülni és hálásnak lenni.
– Úgy érzed, ez hiányzik a felnőttekből?
– Azt látom, hogy elfelejtettünk játszani, és félünk ölelni, amit ezek a gyerekek olyan spontán tesznek.
– A te döntésed volt, hogy ezzel a korosztállyal foglalkozz vagy az elöljáróidé?
– Én úgy látom, hogy a hivatásomon belüli hivatásomat találtam meg ezekben a gyerekekben. Amikor a zárdába mentem, megkérdezték tőlem, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Én pedig mondtam, hogy gyerekekkel, fiatalokkal, ez az én vágyam. Úgyhogy erre próbáltak kiképezni. Emlékszem, első novíciátusi évemben jöttünk haza Németországból, és Déván utaztunk keresztül, amikor megnéztük a Böjte Csaba atya vezette házat, az ottani foglalkozást, és akkor az elöljáró nővér rákérdezett, hogy szeretnék-e ott dolgozni? Mire az mondtam: én biztos nem. Nem is gondoltam arra, hogy engem hamarosan oda helyeznek. Erre fel ősszel tényleg elhelyeztek Dévára a gyerekekhez, és azt se tudtam, melyik világrészen vagyok, hova toppantam be. Ott kezdtük a délutáni foglalkozásokat a zárdában. Viszont amikor jobban belemerültem, úgy éreztem, hogy ez az enyém, az én területem. Lehet azért is, mert nagyon szeretek játszani, kirándulni, és ami többször ledöbbentett, az a szülők pozitív visszajelzése. Emlékszem, Udvarhelyen volt egy apuka, aki mindig megkérdezte: „Hogy tudja a nővér ennyire szeretni a gyerekeket?” Elgondolkodtam ezen, hogy én tényleg szeretem őket. Azt hiszem, hogy a lelkiségünk talál: bennem is van egy gyermeki lelkület, játékosság, meg hogy jelen tudok lenni az adott tevékenységben. Amikor játszom, akkor játszom, amikor imádkozom, akkor imádkozom.
– Hogyan alakult ki a tevékenységed a legutóbbi állomáshelyeden?
– Ennek alakulása még mindig folyamatban van. Nagyváradon bejártam a Szent László Római Katolikus Líceumba, amely a püspökséghez tartozik. Ott is részt vettem délutáni foglalkozásban, ami inkább házi feladatok írásában merült ki, az meg nem az én világom. Teljesen más az iskolában a délutáni foglalkozás, és más egy általános délutáni foglalkozás a zárdában, amit én vezetek. Utána Biharra jártam egy évig, ahol a délutáni foglalkozást a polgármesteri hivatal működtette, én pedig csak besegítettem. Nem volt külön csoportom, amellyel aktívan azt tehettem, amit én szeretek csinálni a gyerekekkel: imádkozni, játszani. Arra gondoltam, én még szeretnék valamit egyedül, külön alkotni, nem csak beugró lenni valaki más mellett. Nagyváradon két területre fogok ráállni: rászorulókkal, valamint ifjúsági csoportokkal akarok foglalkozni. Van ott egy nagyon lelkes hitoktatónő, akivel ebben a küldetésben megtaláltam a közös hangot.
– Végül ketten alakítottátok ki azt a programot, amiben igazán kiteljesedtél?
– Amikor Nagyváradra kerültem, abszolút senkit nem ismertem. A rendházban sem volt egy olyan tevékenység, amibe egyből beálltam volna, azt mondták, hogy egy picit nézzek körül. Akkor próbálgattam különféle csoportokat, belekóstoltam többe is. Hála Istennek, azt tapasztalom, hogy van rá igény. Volt egy „Hivatásom nyomában” elnevezésű projekt, amelyben a tavalyi iskolai évben felkérték a ferences nővéreket, hogy programokat szervezzenek fiataloknak, akik ezáltal betekintést nyerhettek a közösségünkbe. Akkor ismertem meg ezt a hittantanárnőt, akivel úgy éreztem: „hű, de jó, egy ember, akivel örömmel együtt tudok működni.” A fiatalok eljöttek hozzánk, zsolozsmán (szerzetesek és papok által rendszeresen végzett ima – szerk. megj.), szentmisén vettek részt, pizzát sütöttünk meg játszottunk együtt. Annyira tetszett a gyerekeknek, hogy a hitoktatónő felkért, hogy a továbbiakban is hozhasson csoportokat hozzánk a zárdába. Néha egy-egy elmélkedést tartottam, utána szabad tevékenységet folytattak, kézimunkáztunk, vagy pedig társasjátékoztunk, ki mit szeretett volna. Erre a fiatalok nagyon-nagyon nyitottak voltak, mi is meglepődtünk, mennyire élvezték, és úgymond visszatapsoltak. Ez idén szeptemberben kezdődött volna, csak közben az elöljáróm felvetette, nem jönnék-e Németországba három hónapra egy tapasztalatcserére? Úgy döntöttem, mivel három hónap nem a világ vége, eljövök, aztán ha hazamegyek, folytatjuk. Nekem ez nagyon jól jött, mert rengeteget tanultam itt elmélkedéseket tartani, programokat vezetni.
– És miben merül ki a tevékenységed másik része, a rászorulókkal való törődés?
– Nagyvárad egy jóval nagyobb város, mint Udvarhely, ahol korábban voltam, és tudjuk, hogy
a szegényekkel úgy lehet igazán foglalkozni, ha ismerjük őket, a körülményeiket.
Különben nem tudod, hogy hova mész be. Korábban nem ismertük a családokat, hogy bátran bemehessünk a lakásukba, nem is biztos, hogy mindenki nyitott rá, van, aki szégyelli, vagy nem szeretne mással találkozni. Ezt olyasvalakivel érdemes végezni, aki odavaló, ismeri a várost, van tapasztalata, és rengeteg családot ismer. Vele együtt felkerestük ezeket az embereket. Mert tudod, aki becsenget hozzánk, ahhoz legtöbbször egyedül nem merünk elmenni. Az egyházi iskolában is, ahol én is tanítottam, elég sok a rászoruló gyerek, most például van egy család, ahol meghalt az anyuka, és ott maradt a négy gyerek szülő nélkül, mivel az apa nem él velük. A nagyobbik lány, aki 21 éves, lett a gyámjuk, azért, hogy a három gyerek ne kerüljön árvaházba. Ezt az esetet megbeszéltük a pedagógusokkal, hogy lássuk, mit tudunk segíteni. A tanárok összefogtak, így ők fizetik a számlákat, az albérletet pedig egyik hónapban a mi szerzetesi közösségünk fizeti, másik hónapban a Vincés nővérek, mert a nagyobbik lány fizetése kell a többi kiadásokra. Ugyanakkor azt is feladatunknak tekintettük, hogy ne csak anyagilag segítsük őket, hanem elmenjünk ehhez a családhoz, és kicsit besegítsünk főzni, egy közös estét szervezzünk velük együtt. Ne érezzék azt, hogy teljesen magukra maradtak, hiszen egy 21 éves lány ott maradt három gyerekkel, holott ő is még gyerek. Hivást érzünk ezeket a szükségben lévőket elkísérni, segíteni egy darabig. Vagy ott egy rákos beteg, aki lehet, hogy nem kér sehonnan segítséget, viszont jól esne neki, ha egyszerűen meglátogatná valaki. Lehet, nem arra van szüksége, hogy pénzt adjanak neki, hanem arra, hogy valaki megértse, meghallgassa, mivel nehéz helyzetben van.
– Ha kívánhatnál magad számára valamit, akkor milyen módon szeretnél nyomot hagyni ezeknek a gyermekeknek, fiataloknak az életében?
– Én csak arra vágyom, hogy valahogy megtaníthassam őket igazán élni, abban az életben, ami tele van élménnyel, játékkal. Most szeretnék egy kézimunka-csoportot is indítani, hátha valaki hajlandó rendszeresen bejárni és kézimunkát készíteni, és ezekkel meglepni időseket, egyedülállókat vagy olyanokat, akikre senki sem nyitja rá az ajtót.
Nekem az a vágyam, hogy élni tudjanak, meg játszani és ölelni.
Eddig is volt egy távolságtartás az emberekben, de a Covid óta talán még nagyobb lett ez a tartás, így egymáshoz közeledni, egymáshoz elérni már nem olyan egyértelmű. Mindenki végzi a maga kis háza táján a feladatait, és próbál túlélni. De ne túléljük ezt az életet, hanem átéljük. Olykor nehézségekbe is ütközünk, de azt a nehézséget is merjük átélni. Így születhet valami szép belőle. Mert valahogy úgy képzelem el az életet is, mint ezt a gyönyörű őszi tájat. A levelek ősszel olyan színesen hullnak le a földre. Az élet is ilyen: ami nehéz, vagy ami olykor megpróbáltatás, az olyan gyönyörűen lehull rólunk, mint az őszi falevél.
– Ha már ilyen sokat beszéltünk a gyermeki lélekről, a meglévő élettapasztalattal a hátad mögött mit üzennél saját gyermeki önmagadnak, a kis Gabriellának?
– Azt üzenném Gabriellának, hogy élj és játssz tovább!
