• Fotó: László Ildikó
– Miért tanultál római katolikus teológiát, nőként? Úgysem lehetsz pap, gondolná az ember…
– A középiskolában, amikor elkezdett a hivatáskeresés csírája bontakozni bennem, már nagyon korán éreztem, hogy pedagógus szeretnék lenni.
Azt hiszem, ezt a pedagógiai génállományt örököltem is egyfelől, másfelől meg a habitusomhoz nagyon illik. Na, és milyen tanár legyek?
Kamaszként jártam egy plébániai ifjúsági csoportba, ahol életre szóló barátságok, élmények és tapasztalatok értek. Emiatt a teológia valahogy adta magát, mintha nem is lett volna kérdés, mellette pedig azért választottam az angolt, mert a középiskolai angoltanárnőm volt a kedvenc tanárom, és azt éreztem, szeretnék olyan angoltanár lenni, mint ő.
– Emlékszel-e olyan felismerésre, hogy talán többek vagyunk, mint majomból vagy sejtekből kialakult lények?
– Ezt részben már az anyatejjel is magamba szívtam, mert édesanyámtól vallásos nevelést kaptam, amikor azonban elkezdett exponenciálisan fejlődni a hitem vagy az istenkapcsolatom, az a középiskolás évek alatt történt, és aztán az egyetemen folytatódott. Kamaszkorban nagyon fogékony az emberi lélek, nagyon meghatározó akár egész életünkre, hogy tizennégy és tizennyolc éves korunk között kikkel barátkozunk, milyen hatások érnek.
– Az az erőteljesen keresztény-konzervatív értékrend, amit képviselsz, mintha ma nem lenne „trendi”. Ezeket az értékeket próbálod átmenteni a Hónaptár című, online sorozatoddal is. Miért akarod a régi idők bölcseletét, hitvilágát átadni, átmenteni?
– Azt érzékelem a környezetemen, hogy azoknak az embereknek, akik ezeket a hagyományos értékeket szem előtt tartják, valahogy mintha jobban sikerülne az életük. Teljesebb lesz. Tudom, meredeken hangzik. De azt látom, hogy valami olyan bölcsesség van ebben a régi tudástárban, hit- és szokásvilágban, ami nem pótolható a modern kor vívmányaival, bármennyire is egyszerűbb az életünk a mesterséges intelligenciával és társaival. Nem vagyok azok ellen sem, hiszen a ChatGPT-t naponta megkérdezem én is.
– Te az általad csokorba gyűjtött hit- és szokásvilág, vallási szabályrendszer szerint élsz?
– Nem lehet a szabályokat vagy elveket száz százalékban megtartani, de alapvetően egy iránymutató nekem, és egy biztonság. Bizonyos szertartásokat vagy hagyományokat inkább templomi környezetben, vagy kisebb közösségekben élek meg, mert ezek úgy vannak kitalálva, hogy az embert a társaihoz is kapcsolják, ne csak Istenhez. De vannak olyan szertartások, amelyeket otthon is gyakorlok.
Adventben például naponta az adventi koszorú mellett imádkoztam, vagy imádkoztunk a férjemmel együtt, és ugyanígy nagyböjtben is. Nekem ez is egy fontos időszak.
A nagyböjt a megtisztulás, az önmagunkkal való szembenézés ideje. Ebben van egyfajta bűnbánat és odafordulás Istenhez, tehát valamitől elfordulok, és a fókuszomat valami másra helyezem. A régi, vagyis a rossz, akár káros szokásoknak a levedléséről is szól, hogy levessem magamról azt, ami már beszennyez, vagy lehúz. Bár most már nagyon sokat változott az egyház böjti fegyelme, én kevésnek érzem, amit az egyház előír, ezért mindig vállalok valamilyen személyes lemondást is. De a régi előírások közül például néhány éve betartom azt, hogy ilyenkor nem eszem húst.
– És azt követően, húsvétkor mit érzel?
– Egyrészt alig várom, hogy a sonkát megkóstolhassam a húsvétvasárnap reggeli ételszentelés után. Nyilván van ennek egy csomó fiziológiai, a testünkre kiható jó hatása, de ha csak erre fókuszálnék, akkor fogyókúrát végeznék, vagy diétát, tehát annak nincs annyira létjogosultsága, hogy böjtnek nevezzük. Az egyház bölcsessége valamikor ezt így írta elő, hogy a böjt, vagyis
az, hogy megtagadok magamtól valamit, ami számomra élvezetet jelent, ideális, ha együtt jár az alamizsnálkodással, tehát ne csak lemondjak valamiről, hanem az így megtakarított pénzt fordítsam a rászorulókra.
És a harmadik, nélkülözhetetlen eleme a nagyböjtnek az ima. Azt olvasom a lelki élet nagymestereitől, és én magam is tapasztalom, hogy teli gyomorral, tehát amikor minden fizikai szükségletem ki van elégítve, nem vagyok annyira fogékony az istenire. Kell egyfajta kiüresedés, hogy azt az űrt aztán be tudja Isten tölteni.
– Istennel való kapcsolat és önismeret – segíti a kettő egymást?
– Az önismeretem, legalábbis amire eddig szert tettem, mindenképp egyfajta előfeltétele az istenkapcsolatomnak. És igen, foglalkozom önismerettel, terápiára is jártam, önismereti csoportba is, ami több éves folyamat volt, életem egyik legnagyobb kalandja és – minden bizonnyal – legjobb befektetése. Most pedig egy lelki kísérői képzést végzek, a marosvásárhelyi jezsuiták szervezésében, a székelybői lelkigyakorlatos központjukban, aminek nagyon nagy része önismeretről szól. Úgy tudok mást segíteni, ha előbb magamat ismerem meg.
– Önkéntes „PR-ese” voltál a katolikus egyháznak egy korábbi, remek interjúsorozatod révén, amely Oltári nők/férfiak címen jelent meg hónapról hónapra, a Nőileg online felületén. Az hogy jutott eszedbe?
– Én rengeteg kincset kaptam az egyházamtól, szerettem volna ebből valamit visszaadni. Nem emlékszem a pillanatra, amikor kipattant a fejemből az ötlet, de az tény, hogy a teológiai tanulmányaimnak köszönhetően, és amiatt, hogy
tizenkét évig Székelyudvarhelyen, a Kis Szent Teréz Plébánián ún. pasztorál-asszisztens voltam, nagyon sok papot és szerzetest ismerek, akik közül jó páran barátaim.
Valahogy innen jött a gondolat, hogy annyira értékes emberek, kár lenne, hogy csak az a kis közösség ismerje őket, ahol szolgálnak. A másik mozgatórugóm a küldetéstudat volt: nagyon fáj, amikor az egyházamban csak a rosszat látják. Jól tudom én is, hogy a katolikus egyházban vannak bűnök, hibák, van abúzus, vannak visszaélések, de nem gondolom, hogy csak ebből áll a katolikus egyház. És azt gondoltam, azáltal, hogy ezeket az embereket megmutatom más felekezetűeknek, akár keresőknek is, akik nem gyakorolják a vallásukat, lehet, hogy az ő szemükben az egyház másabb kontúrokat kap, vagy más kép alakul ki a fejükben az egyházi személyekről is.
– Ha egy hitetlen embernek kellene elmagyarázni, hogy te miért hiszel, mit mondanál? Mi ad bizonyosságot számodra, hogy létezik egy Rendező?
– Számomra elképzelhetetlen, hogy egy ilyen világ ennyire rendezetten működjön, és fenntartsa magát valami felsőbb elv vagy Rendező nélkül. Ha csak az emberi testre nézek, már az is meghaladja minden elképzelésemet, hogy minden egyes sejt mennyire tudja a dolgát. Számomra kizárt, hogy emögött ne lenne valaki magasabb rendű.
A magánéletemben is több olyan eset volt, amire azt mondtam, hogy hű, igen, ez Gondviselés. Azt is Gondviselésnek tartom, hogy a férjemmel negyvenévesen összeházasodtunk.
Azelőtt már hat éve ismertük egymást, ugyanazon imacsoportba jártunk. És mintha a Jóisten előre elsepregette volna az útját ennek a kapcsolatnak, hogy mi egymást ilyen közegben ismertük meg, hisz közösen jártunk egy önismereti csoportba is. Úgyhogy amikor a kapcsolatunk kialakult, nem nulláról kellett kezdenünk az ismerkedést, hanem plusz tízről, ez nagy ajándéka az életemnek…. De a nehézségekben is ott volt a Vigasztaló. Amikor például közeli hozzátartozóimat engedtem el, belepusztultam volna egy ilyen veszteségbe, ha nem hiszem azt, hogy a földi után egy sokkal teljesebb élet vár, és hogy mi még találkozunk.
– Lehet, hogy csak látszat, de ma is néztelek a Sétatéren, és közben azt mondtam magamban, nézd csak, egy nyugodt ember…
– Örülök, ha ez így látszik. Talán beérik a gyümölcse a lassan húsz éve gyakorolt Szent Ignác-i imamódoknak. Ezek különféle meditációs, szemlélődési technikák. Nem a szavak imája, hanem egy csendben végzett imagyakorlat, amely sokat formálta a világ dolgaival szembeni attitűdömet.
Az imaélet kicsit olyan, mint a biciklizés: ha leállsz a tekeréssel, elesel.
Másrészt ez egy élő kapcsolat, amire nap mint nap időt kell szentelni. A gyerekednek sem mondod, hogy tegnap megetettelek, játszottam veled, ma nincs időm rád.
– Mit mondanál a Nőileg olvasóinak, ebben az instabil, háborús világban, mi adhat reményt, miben bízhatunk?
– Merjünk bízni abban, hogy Isten gondoskodik, hogy neki olyan forgatókönyvei vannak az életünkre vonatkozóan, amiről mi még csak nem is álmodunk. Merjük rábízni magunkat az Ő tervére. Mindannyiunkban van egy isteni mag, és az szárba szökken, gyümölcsöt hoz.
