– Mióta foglalkozol fiatal párok házasság előtti kísérésével, és miben áll konkrétan ez a szolgálatod?
– Tulajdonképpen már papi képzésem óta elevenen él bennem a nyitottság és érdeklődés az élet ezen területe felé. Vásárhelyen ez valahogy úgy kezdődött, hogy az egyetemi kollégium diákjai az elköteleződés időszakában elkezdtek megkeresni különféle párkapcsolati kérdésekkel. Aztán családos táborokat szerveztünk, kommunikációs kurzusokat tartottunk, amikből lassan kinőtt ez a szolgálat. Én úgy tartom, hogy a papi élet része az embereket a szentségekre felkészíteni és ebbe a szentségi életbe bekapcsolni. Ezért minden pap képzésének fontos eleme, hogy maga is egyre jobban megértse, mi történik a szentségekben, és ezeket ne csupán kiszolgáltassa mások számára, hanem szeresse is. Amikor Párizsban tanultam a teológiát, a házasság szentségét már eleve házasulandókkal és házasokkal beszéltük át. A házasság érvényességéhez az is hozzátartozik, hogy tudják és értsék a házasulandók, hogy mi a szövetségkötésük tartalma és célja. Mint minden szentség, a házasság is azt jelenti, hogy a feltétel nélküli szeretet játékát akarjuk gyakorolni: felkínálni és élményszerűen átélni, tudatosan elmélyíteni képességünket a szeretetre és alkalmanként kiértékelni az így megtett utunkat.
– Többektől hallottam már azt a kijelentést, miszerint ők az esküvőn „azt sem tudták, hogy mire vállalkoznak”. Nem ritka tehát, hogy a fiatal pár valóban nem érti, hogy mit vállal, hogy mi az a nagy dolog, amit átélnek. Elmondanád, hogy valójában mi is történik a házasságkötéskor?
– A házasságkötéskor a pap néhány egyszerű mondattal kérdez rá a házasság szentségének a lényegére, hogy a házasulandók ebben az értelemben akarják-e ezt a közös „szeretet-játékot”: A szabadság jegyében szeretnéd-e ezt a kapcsolatot? A szeretet és a tisztelet az, amit szeretnél gyakorolni, elmélyíteni az életedben a házasságnak köszönhetően? A hűséget mint vágyat és mint képességet hordozod-e a személyiséged mélyén? Felkészültél-e rá legalább a tudatosságod szintjén, hogy a házasság egy kreativitással teli történet, és szeretnél-e ezzel a teremtéssel együttműködni? Ez a négy téma (szabadság, szeretet-tisztelet, hűség, kreativitás), ami a házasságkötés szövetségében benne van. A jegyesek, illetve házaspárok kísérésében ezekről szoktunk részletesebben beszélgetni, megosztani és konkrét gyakorlatokkal készülni.
– Érdekes, amit mondasz, hiszen a házasságkötést sokan úgy élik meg, mint a hagyományos értelemben vett szabadság legalább részleges korlátozását. Kifejtenéd kicsit, hogy mit is jelent a te olvasatodban ez a kibontakozó szabadság?
– A szabadság jegyében összekapcsolódni, az a fantasztikusan felemelő történet, amikor megtanulunk egyre inkább feltételek nélkül, megfelelések nélkül, a megvesztegetés és zsarolás játszmáitól függetlenül cselekedni. Nagy kaland ez. Olyan katartikus tud lenni, amikor lelepleződnek tudattalan, sokszor generációkon keresztül átörökített viselkedési kényszerek, játszmák, amiben elkövető és áldozat szerepekben összekötözve kényszerpályákon vergődik az emberek élete. A házasság mint szentség ennek a gyógyítását jelenti. Amikor a pap a szentség kiszolgáltatáskor ezt kérdezi: „Szabadon jöttél-e ide?”, erre a vágyra és elszántságra kérdez rá tulajdonképpen. A házasság éveiben a párok egyre szabadabbá lesznek. „Négy év házasság után, a párom nagy szeretni tudásának köszönhetően, ma már sok mindenben sokkal szabadabb vagyok, mint a házasságunk előtt voltam” – hallom néha. Nagyon bosszant, amikor fiataljaink egy-egy legénybúcsúztatót úgy értenek, mint a „szabad legény élet” elbúcsúztatása, mintha a házasság csorbítaná vagy korlátozná a korábbi szabadságát a legénynek. Ha ez így lenne, akkor egy nem érvényes házasságba igyekezne beletörni magát a legény. Az így értett legény-búcsúztatókat én egyházilag betiltanám :). Ugyanígy szimbolikus és nagy-nagy mélységeket, távlatokat nyitó a többi kérdés is. Tiszteled? Szereted? Kapcsolódni akarsz hozzá jóban-rosszban életed végéig? Tudod, hogy ebből a kapcsolódásból élet születik? Felkészültél hogy ez újjá teremt téged és őt, és kettőtökön keresztül sokan másokat?
– Sokak fejében felmerül a kérdés, hogy egyáltalán hogyan tud felkészíteni erre az együttélésre egy szerzetes vagy pap, aki nem él házasságban?
– Azért beszélgethetünk papok és házasok közösen erről a kalandról, mert más-más életformában ugyan, de mindketten ugyanezt a partnerségről szóló szentséget éljük. A házasok egymással szövetségben, papként pedig a közösség „testével” partnerségben és együtt az emberiség társadalmával és a teremtett világgal.
– Sok olyan pár is fordul hozzád segítségért, akik már több éve házasok, de valami miatt a kapcsolatuk válságba került.
– Igen, valóban olyanokkal is találkozom, akik nem házasságkötésre készülnek, hanem a már meglévő kapcsolatukat szeretnék újraértékelni. Ez a legjava az életemnek. Ez a szolgálatom energizál engem a legjobban és ez a legmegtisztelőbb élmény a papi életemben, hogy tanúnak hívnak párok, társak, az ő akadozó, vagy újra-újrakezdett kommunikációjukba. Titokban merem megsúgni csak, hogy szerintem a házasságok itt köttetnek igazán, nem is annyira az esküvőn, hanem az újrakezdésben. Valamikor az első öt év első krízisében, vagy éppen évtizedek múltán, amikor talán már nyugdíj előtt vagy annak első éveiben, amikor újra magukra maradnak a házasok a sok tennivalótól, gyerekektől és unokáktól „szabadon”, ráébrednek házas életükre és új alapokra helyezik azt, vagy éppen egy elhallgatott „válásból”, szétmálásból mentik ki, támasztják új életre életszövetségüket.
– Hogyan látod, melyek azok a tényezők, körülmények, amelyek egy ilyen jellegű krízist általában előidéznek?
– Tudva vagy tudattalanul mindannyiunknak vannak alapérzékenységei, amit természetesen nem negatívan értek. Ha azzal szembesülök, hogy ennek megélésében akadályozva vagyok, akkor dühös, haragos leszek. A páromnak valószínűleg nem ugyanaz az alapérzékenysége, ezért nem tudja, hogy az enyémet hogyan kellene értse és támogassa. Ezt ő természetesen nem rossz szándékkal teszi, ám egy idő után mégis úgy érzem, hogy „eltárstalanodom”. Ez a krízis eleje: akadályként élem meg őt az alapszükségletem kielégítésében. Idővel viszont egyre erősebb lesz bennem a reménytelenség, a csalódottság, hogy pont az az ember, akiben a legjobban bíztam, akitől a legtöbbet vártam, éppen ő akadályoz. Érezhetem azt is, hogy alkalmanként könnyebb, jobb nekem, amikor ő nincs jelen. Ez persze csak az én oldalam, és a társam is valószínűleg ugyanezt éli meg. De, ha hiányzik az önismereti elem, akkor ezen a ponton élhetetlenné válhat egy házasság.
– Mi segíti azt, hogy ilyenkor vissza tudjanak egymáshoz találni, akik egy ideje két párhuzamos életet élnek?
– Személy szerint azt tapasztalom, hogy nagy segítség nekik, hogy akár az én jelenlétemben elmondhatják érzéseiket, veszteségeiket, házasságuk nehéz pontjait. Ilyenkor én segítek nekik a kommunikációban, hogy a másik fél ne érezze megtámadva magát a párja boldogtalansága által. Ehhez általában kell egy harmadik, aki tolmács ebben a beszélgetésben. Amikor egy-egy ilyen életállapotban kezdenek újra kommunikálni tanulni a szabad közlés, a tisztelet, az odafigyelő meghallgatás, a nehézségekben is kapcsolódni tudás szellemében, olyankor gyakran hátborzongató és katartikus istenélményekben részesítenek ezek a sokat megélt párok.
– A hozzád fordulókkal együtt nyilván az a közös célotok, hogy megmentsétek a házasságot. De mi van akkor, ha ez mégsem lehetséges?
– Olyan is előfordult már, hogy ezek a párok nem folytatták együtt, kiköltöztek a közös háztartásból. Nem azt mondom, hogy elváltak, mert szerintem ilyenkor már rég-rég elvált az ember a másiktól, szétfejlődött a kapcsolatuk, nem is tudják pontosan mikor és hogyan. Csupán a megfelelés, intézményes kötések és félelmek tartották egyben őket, és így érdes oldalukkal folyton egymáshoz súrlódva, az összezártságban csak pusztították egymást. Néha még ilyen párokban is születik hála ezért az utólagos „házassági felkészítőért”, mert sok mindenre rálátnak általa, új belátásokhoz jutnak, és ha nem is tudnak újra egymással „összeházasodni”, de legalább tisztelettel és empátiával tudják egymást elengedni, megáldani. Azt viszont leszögezném, hogy elválni alapvetően senki sem akar. Nem azért, mert a házasság szentség vagy ilyenek, hanem azért, mert a válás, az egy gyászfolyamat. Az ember élni akar, csak azt érzi, hogy a másik megfojtja. És akkor válik el, ha ez a megfojtottság érzése már erősebb, mint az a remény, hogy valaha is tudnak már együtt működni. Én ezt nem merném a házasságokért tett szolgálatom kudarcának tekinteni. A Jóisten nem ember, nem emberi módon ítél, cselekszik és szeret.
