Tommy Whitton, amerikai állampolgár egy nap úgy döntött, saját finanszírozással önkéntes missziót szervez a harmadik világ országaiba azzal a céllal, hogy ott gyerekekkel foglalkozva a fiataloknak életreszóló élményeket és tapasztalatokat szerezzen. Egy tucat romániai és magyarországi fiatal közösen kapott esélyt tavaly augusztusban arra, hogy Kenyában tölthetnek 2 hetet. Az egyszemélyes non-profit szervezet neve, ami által mindnyájan új emberekként tértek haza: GRACE (hála), mondja Lilla, aki egy kolozsvári kirendeltségű amerikai-nemzetközi cégnél online ügyfélszolgálattal foglalkozik, s teszi mindezt német nyelven.
– Téged mindig is vonzottak a távoli országok, más kontinensek. Afrikát miért szeretted volna látni?
– Talán pont az egzotikum vonzott. Ezenkívül mindenképpen ki szerettem volna deríteni, hogy mennyire és milyen mértékben létezik a hakuna matata életérzés. Miután jártam Japánban, úgy éreztem, hogy a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb országa után a másik végletet is látni szeretném. Afrika gyerekkorom óta kuriózumnak számított és talán mindig is vonzott az, hogy annyira más és olyan keveset tudunk róla a világ többi részéhez képest. Most már biztosan tudom, hogy minden okkal történik, és nem véletlen az sem, hogy Kenyában néhány nap elteltével igazán és őszintén otthon éreztem magam. A hakuna matata érzés nemcsak, hogy létezik, de szinte elválaszthatatlan is a helyiek lelkivilágától. Mai napig egyik legmegmagyarázhatatlanabb dolog számomra, hogy a kenyai emberek, hogy élhetnek ennyire boldog életet, minden viszontagság és állandó nehézségek mellett.
– Milyen érzés volt megérkezni és látni azt a más világot?
Amint megérkeztünk, fő kapcsolattartónk azzal fogadott, hogy: Jambo! (Sziasztok) Isten hozott itthon! Természetesen magamban azt mondtam: Na persze, biztosan itthon ez a hely, ahol még soha életemben nem voltam. Eltelt két nap és a legnagyobb meglepetésemre valóban otthon éreztem magam Kenyában. Olyannyira, hogy a kalandunk végén nem is szerettem volna hazajönni még, és tényleg nehezen váltam meg ettől a számomra annyira fontossá vált országtól: a helyektől, a gyerekektől, az illatoktól, a színektől és attól az énemtől, amelyikkel csak ott találkozhattam eddig.
A kulturális sokk az elkerülhetetlen volt, és ahogy a barátaimnak és családtagjaimnak is meséltem, a kenyai utunk alatt számtalanszor kiléptem a komfortzónámból. Legyen ez a kulturális különbségek, az elrettentő körülmények, a higiénia gyökeresen különböző fogalma, vagy akár az életre szóló leckék miatt, amelyeket sok esetben a gyerekektől kaptam.
Mindezek ellenére, úgy érzem, hogy számomra elég könnyen ment a beilleszkedés, néhány helyi meg is jegyezte, hogy mennyire beolvadok közéjük, és milyen természetességgel veszek át egy-egy helyi szokást.
– Milyen foglalkozásokat tartottatok a gyerekeknek?
– A gyerekotthonoknál a programunk reggel kilenckor kezdődött és rendszerint délután öt órakor ért véget. Szerintem nem volt két egyforma nap. A tevékenységek között szerepelt a keresztény gyerekeknek tanítás, ez volt az egyik nagy kedvenc. Hiszen nem csak éneket, hanem ahhoz társított koreográfiát is tanítottunk nekik. Volt nagyon sok fajta játék, kézimunka, fotóműhely, bibliatörténet-olvasás, festegetés, aranymondás-tanítás, bábszínház és még kultúra óra is.
A gyerekek lelkesedése bármi és minden iránt törhetetlen
A kultúra órák arról szóltak, hogy Románia és Magyarország kultúráját mutattuk be nagyon röviden – tánccal, mondókával, énekkel, nyelvtörővel vagy akár ismeretterjesztő rövid videóval és persze egy tömör szóbeli bemutatóval.
– Volt olyan fiatal, aki rabul ejtette a szíved?
– Nem is egy. Mindegyik gyermekotthonnál legalább két olyan tinédzserrel találkoztam, akikkel több időt töltöttem, többet beszélgettem, és a harmadik nap végére már testvéremként tekintettem rájuk. Voltak közülünk olyanok is, akik számára inkább a kisebb gyerekekkel volt könnyebb kommunikálni és közelebb kerülni, én viszont úgy gondoltam, hogy a tinédzserek azok, akik lelki világán és életszemléletén a leghangsúlyosabban változtathatok. Rendszerint a tizenévesek az angol nyelvet is sokkal jobban beszélték, így a kommunikáció is sokkal mélyebb lehetett. Ilyen egyedi pillanatoknak köszönhetően tudhattam meg azt is például, hogy egyik kedvencemnek melyik a kedvenc könyve. Hazaérve megrendeltem, és miközben majd olvasni fogom, arra gondolok, hogy egy másik kontinensen valakinek ez a kedvenc olvasmánya, és bár több ezer kilométerre lakunk egymástól, ez a könyv képes összekötni minket. Mindegyik gyerek borzasztóan hiányzik, de természetesen az a nyolc-tíz kedvenc egy picivel még annál is jobban.
– Kedvenc helyed Kenyában…
– Muszáj kettőt mondanom: a gyermekotthonok és a vendégház, ahol laktunk. A vendégház volt az a menedék, ahol mindig átgondoltam és feldolgoztam az aznap történteket. Sokat számított, hogy a várostól eléggé távol eső ponton volt ez a nagyon csendes hely. Mindig nyugalmat és kiegyensúlyozottságot adott nekem.
„Újra megtalálni önmagad azon a helyen, amelyet hirtelen második otthonodnak érzel.”
Menedék volt, de nem negatív értelemben, viszont ilyen élethelyzetekben és ekkora kultúrsokkok mellett az embernek szüksége van egy ilyen helyre. A gyermekotthonok pedig azért álltak közel hozzám, mert a legnagyobb csodák és a legmélyebb életélmények ott történtek. Ugyanott kaptam a legtöbb szeretetet is, és ott éreztem azt, hogy eddigi életem alatt a legjelentősebb változásokat indíthatom el azáltal, hogy segítek, és teljes mindenemmel jelen vagyok. Ha mégis választanom kell, talán a gyerekotthonok voltak a kedvenc helyeim.
– Milyen új dolgokat próbáltál ott ki?
– A szafarizáson és az afró hajfonatokon kívül nem túl extrém, de mégis fontos dolgokat. Megpróbáltam végtelenül türelmesnek lenni, és ezt azóta is nap mint nap gyakorlom itthon.
Megpróbáltam igazán minden előítéletet levetkőzni, a legegyszerűbben megélni a hétköznapokat, örülni a legapróbb dolgoknak, és ami talán a legfontosabb, egy teljesen új szemszögből megismerni önmagamat.
Bár nem számítottam erre ilyen mértékben, de a hit fogalma is teljesen átértékelődött bennem, és megértettem azt, hogy teljesen rendben van az, hogy mindenki egy kicsit különbözően, önmagához találó módon éli meg a hitét és Istennel való kapcsolatát.
– Milyen mentalitás jellemzi az ottani embereket?
– Végtelen és törhetetlen optimizmus, az arcokról közvetlenség, barátságosság és szeretet sugárzik. Az egyik legerősebb élmény, amit ott éltem át az volt, amikor egy középkorú férfi őszinte mosollyal mesélt könyörtelen és megrázó nehézségeiről és a következőt mondta: nem könnyű itt az élet, de mindig szép... És mindig van, ami miatt hálásnak lenni. Sok olyan helyzettel szembesültem, amelyet európai ésszel és mentalitással nagyon nehéz volt megmagyarázni és elfogadni. De a kenyai emberek ilyenek: sosem alszik ki a csillogás a szemükből, a törhetetlen hit a szívükből és a közvetlenség a mindennapjaikból. A gyerekek rendkívül jól neveltek és kíváncsiak. Olyan boldog embereket, mint Kenyában, sehol máshol nem láttam eddig. Sem Európában, sem Japánban.
– Nehéz volt hazajönni és visszazökkeni az itteni életritmusba?
– Attól a pillanattól kezdve, hogy a mombasai reptéren felszálltunk a gépre, tudtam, hogy nekem már két otthonom van. Kenya észrevétlenül belopta magát a szívembe, és anélkül, hogy észrevettem volna, megígértette velem, hogy egyszer még hazatérek.
Kenyában színesen pörög az élet
Itthon vagyok, de szinte egy hónap távlatából is, még mindig nem érzem teljesen itthon magam. Gyakran irritál az európai, mogorva, apróságokon idegeskedő ember. A sok gondterhelt, agyonstresszelt arc, amivel Kenyában nem igazán találkoztam. Naponta többször felbosszant az is, hogy a közvetlen közelemben élő emberek milyen lényegtelen dolgok miatt siránkoznak vagy bosszankodnak. Nem egyszerű teljesen visszarázódni, ha egyáltalán létezik ilyesmi egy ilyen tapasztalat után.
– Ahogy hazajöttél, már be is fizetted egy kisfiú következő iskolai tandíját. Miben változtatott még meg ez az utazás?
– Pontosan így történt. Egy tizenhárom éves kissrácról van szó, akire most már családtagként tekintek. Vele sikerült a legerősebb kötődést kialakítani és a legközelebb kerülni egymáshoz. Azóta is kistesómnak szólítom, bármikor sikerül beszélnünk. Miután visszaértünk Budapestre elkezdtem érdeklődni felőle és megtudtam, hogy az is előfordulhat, hogy kihagyja a következő trimesztert, mert egyszerűen nincsen, aki anyagi támogatást tudna nyújtani neki. Nem hagyhattam, hogy nyolcadikosként egy évet várjon majd arra, hogy részt vehessen a végső vizsgákon, és támogatás hiányában még ez sem volt garantált. Az első iskolai napon átutaltam az összeget. Nem csak egy ilyen gyerek van, akinek minden trimeszterben kérdéses a helyzete. Amióta hazaértem, azon vagyok, hogy minél több emberhez eljuttassam azokat a megható pillanatokat, amelyeket Kenyában éltem meg.
– Tervezel visszamenni?
– Nem is szerettem volna még hazajönni. Szerintem ebből kiindulva eléggé egyértelmű, hogy nem csak vissza szeretnék, hanem vissza is fogok térni Kenyába. Ahogy ezt sok ismerősömnek is mondtam, megtaláltam az otthonomat az otthonomtól több ezer kilométerre. Amióta hazajöttem teljesen más szemmel látok mindent, és úgy érzem, hogy ennek a fajta láthatártágításnak megvan a saját varázsa, amit például Európában vagy akár Amerikában, Ausztráliában nem tapasztalhatunk meg így. Hazaérkezésem utáni második napon már elkezdtem keresgélni a további önkéntes lehetőségeket.
– Melyek a legfontosabb dolgok, amelyeket ez az út adott számodra?
– A legfontosabb dolog az, hogy „szupererőre” tettem szert, amely lehetővé teszi azt, hogy életeket, lelkeket érintsek meg. Ez nem csak ajándék, hanem felelősség is egyben. A második dolog a gyerekeknek köszönhető. Ennyi és ilyen őszinte szeretetet, ölelést még életemben nem kaptam, amennyit és amilyet a kenyai gyerekotthonok lakóitól. Végül pedig, úgy érzem, hogy egy hiányzó részecskémre találtam rá Afrikában, egy olyan helyen, ahol még sosem jártam. Ámen.
