– Mikor kezdődött a természeti környezet iránti érdeklődésed, és minek tulajdonítod, hogy a felnőttkorodat is meghatározta?
– Egyetlen kisgyermek sem fél a békától, gyíktól: szívesen megfogják, megvizsgálják az állatokat, és a családtól függ, hogy rákiáltanak-e, vagy hagyják, hogy felfedezze a környezetét. Nekem szerencsém volt, mert a szüleim és a nagyszüleim is hagyták ezt. Székelykeresztúri nagymamám különös gondot fordított télen a madarak etetésére, név szerint ismerte őket; édesapám méhészkedett, horgászni járt, ahová engem is vitt.
A természettel való állandó kapcsolat nyilvánvalóvá tette, hogy ebbe az irányba lépek tovább: ötévesen még pásztor szerettem volna lenni, majd erdész, erdőmérnök.
Akkoriban jelent meg az ökológia szak a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsváron, így oda felvételiztem és végeztem el az akkor még román nyelven zajló oktatást. A tanulmányaim elvégzése után aztán egy évet biológiatanárként dolgoztam az egyik gyergyószentmiklósi középiskolában, majd két évet a környezetvédelmi hivatalban. 2004-ben alakult meg a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park marosfői székhellyel, ekkor épült fel a struktúrája, és én a kezdetektől részt vettem a munkában: 2004–2010 között dolgoztam biológusként, majd igazgatóként.
– Hogyan kell elképzelni egy nemzeti park működését? A munkád nyilvánosság előtt is látható része a környezeti nevelés, és a közösségi oldalon nagyon sok vadkamerás felvételt, az állatok viselkedéséről szóló kisfilmet osztasz meg. De mi a nem látható része a munkádnak?
– Természetesen nálunk is vannak ismétlődő munkafolyamatok, de szerencsére vannak napi újdonságok is. A nemzeti park munkaközössége jelenleg tizenhárom emberből áll, az irodai alkalmazottak között van könyvelő, informatikus, környezeti neveléssel foglalkozó kolléga, jogász, és vannak a természetvédelmi őrök, akik terepen dolgoznak. Mindegyikük megközelítőleg 1100 hektárnyi területért felel, mindannyian a saját lakóhelyükhöz közel dolgoznak, így magukénak érzik azt.
Ehhez a munkához elengedhetetlen az is, hogy az őrök ismerjék a helyieket, az ő problémáikat.
A munkát a GPS-be épített terepnapló könnyíti, amit 2015 óta vezetünk, ezáltal követni tudjuk a flóra és a fauna változásait és a szemetelést is. Az őrök monitoringot végeznek – például télen a nagyragadozók mozgását figyelik meg a nyomok alapján, tavasszal a kétéltűek számolását végzik – az élőhelyek figyelése fontos feladatunk. Ez nem kis munkát jelent, hiszen ha csak az erdős élőhelyek monitoringjáról beszélünk, ez négyszáz ponton történik a nemzeti park területén: sok ponthoz egynapi, nehéz terepen való gyaloglással lehet csak eljutni. A nemzeti park területén végbemenő természeti kihágásokért – ami legtöbbször terepjárművekkel való bejárást jelent – büntetéseket tudunk alkalmazni. A hegyi csendőrökkel közösen járőrözünk, igazoltatási jogunk is van. Nagyok a büntetések a kihágásokért, mégis minden évben nagyon nagy azok száma, akik úgy gondolják, a nemzeti park területén, akár az útról letérve, van joguk terepezni, a természet békéjét megzavarni.
– Milyen sajátosságai vannak a nemzeti parknak, amit tudnunk érdemes?
– A Nemzeti park területén lévő Gyilkos-tót és a Békás-szorost mindenkinek látnia kell! Ezeken túl fontos, hogy a Kárpátokban élő nagyragadozók mindegyike megtalálható itt, annak ellenére, hogy viszonylag kicsi, 8 ezer hektár a park területe és a Natura 2000 természetvédelmi terület együttesen. Ez a park az egyik legnagyobb medvetelelőhely: a Nagyhagymás és a Fekete-hagymás hegyvonulatai tele vannak üregekkel, ahol rengeteg medve összegyűl a téli időszakra, és itt adnak életet a bocsoknak is. Tavasszal indulnak el innen a bükkerdőkbe és a mezőgazdasági területek közelébe, a folyók mellé.
– A munkátok leglátványosabb része az élményalapú környezeti nevelés: több mint egy évtizede közösen dolgoztok a Duna–Ipoly Nemzeti Parkkal: a gólyagyűrűzés által rögzítitek a környékünkön élő és ide visszatérő madarak szokásait, a Vízibusz-program pedig évről évre több száz gyermeknek ad lehetőséget arra, hogy megismerje a szűkebb élőhelye vízi világának sajátosságait, ugyanakkor a Gyilkos-tónál szervezett madárgyűrűző táborok is népszerűek…
– A munkánknak ezt a részét szeretjük a legjobban: az óvodáskorú, kisiskolás és gimnazista diákok élvezik ezeket a tevékenységeket, elmerülnek benne, és nagyon sokan vannak, akik később ehhez kötődő szakmát választanak. Olyanok is vannak, akik rendszeresen jönnek hozzánk önkénteskedni.
A saját gyermekeimen is látom: szemléletformáló lehet az évente ismétlődő szemétszedési program is, kialakít egy szemléletet, amelybe nem fér bele a környezetünk szennyezése.
Természetesen ezekkel a tevékenységekkel csak a felszínt kapargatjuk, sokkal több ilyenre lenne szükség: több, erre irányuló pályázatra, iskolákkal való szorosabb együttműködésre. A Duna–Ipoly Nemzeti Park vízibuszának mintájára idén mi szeretnénk kialakítani egy hasonlót: pályázati forrásból vásároltunk egy lakóautót, amit át fogunk alakítani erre a célra.
– Akadnak azért kudarcok is... Hogyan kezeled őket?
– Ezek a szakmám velejárói: az elején nagyon nehezen viseltem, ma már úgy érzem, jobban meg tudok birkózni velük. Nagyon megvisel – már többször megtörtént –, hogyha orvvadászok által befogni próbált zergét találok, de sok olyan alkalom is van, amikor megállítok terepmotorosokat, akik ismernek, én is ismerem őket, tudják, hogy tiltott helyen járnak, és mégis újra és újra áthágják a szabályokat. Vagy: nemrég hallépcső-rendszert építettünk a Békás-patakon, ez egy olyan természetvédelmi projekt, amely által többek között bizonyos halfajok életben maradását segítjük elő, de erdei élőhelyek rehabilitálása és faültetés is része ennek.
A projekt kapcsán feljelentettek minket, ennek következtében nagyon sok ellenőrzés volt nálunk az utóbbi időben.
Az emberi gonoszsággal, rosszindulattal nagyon nehéz megküzdeni, és ha nem sikerül, kudarcként élem meg. A természet csapásait könnyebben elfogadom – bár a klímaváltozás hosszú távú hatásait elemezve, előre látva aggodalom tölt el.
– Van egyensúly a munkád és a magánéleted között?
– Sajnos nehezen tudom meghúzni ezeket a határokat, hétvégén is sok hívást kapok a nemzeti parkkal kapcsolatban – tűzeset, járművel való behajtás – amikor ki kell küldenem a kollégákat, vagy nekem is terepre kell menni. Elérhetőnek kell lennem ünnepek ideje alatt is, és általában éppen ilyenkor akad tennivaló. De nagyon sok pozitív hozadéka is van annak, hogy a munka és a magánélet határai elmosódnak: a gyermekeimet sok programba be tudtam vonni, vittem őket fát ültetni, szemetet szedni, környezetvédelmi programokra kicsi koruktól.
– Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
– Próbálok kikapcsolódni: olvasással, filmnézéssel, sportolással.
– Megfordult a fejedben valaha, hogy más országban végezd ezt a munkát?
– Nem akartam máshol élni, bár lehetőségek és kihívások adódtak. Az egyetem elvégzése után, nyári műhelymunka során dolgozhattam a Yellowstone Nemzeti Parkban, az Egyesült Államokban. Nagyon sokat segített a későbbiekben ez a tapasztalat, de amikor lejárt a projekt,
azonnal hazajöttem, úgy éreztem, hogy itt nagyobb szükség van rám,
csak a tapasztalatszerzés vonzott. Ebben természetesen az is szerepet játszott, hogy itthon támogató család, közösség várt rám: ha nem így lett volna, bizonyára én is elgondolkodom a lehetőségen.
– Két kamasz gyermeket neveltek a feleségeddel, Zsuzsával: hogyan hat a mindennapjaidra a vezető beosztásod, otthon is „főnök” vagy?
– Nem, egyáltalán. Próbáljuk mindig közösen hozni a döntéseket, de ha túlságosan elszaladna velem a ló, rám szólnak, hogy „nem vagy az irodában”. Mindkét gyermekünk kamaszkorba lépett, így már nem nevelni próbáljuk, hanem közös programok által együtt lenni velük.
