Botonddal egyébként tíz évvel ezelőtt, még a Népújságnál dolgoztam együtt, de csak most derült ki, hogy mindketten harmadéves egyetemistaként kerültünk a napilaphoz, persze más-más témákba ástuk bele magunkat. Nekem a sport volt a kedvencem, neki pedig a kultúra.
– Értelmiségi családban nőttél fel, ahol mondhatni napi szinten jelen volt a művészet valamelyik ága. El tudtad volna képzelni gyerekként, hogy te más irányvonalat kövess? Például informatikus, biológus legyen belőled?
– Családom mindkét ága régi nemesi vérvonalat örökít tovább, emiatt a diktatúra alatt nem volt könnyű dolgunk, hogy finoman fogalmazzak. Mindkét részről nagyon sok értelmiségi volt és van közöttünk: orvosok, klasszikus zenészek, egyetemi tanárok, többkötetes költő, lelkipásztorok, püspök, teológiai rektor, és lehetne folytatni a sort. Ők a család mellett a hivatásukba menekültek az üldöztetések idején, és valószínűleg ebből fakad, hogy minket soha nem kényszerítettek semmire. Gyerekként is nagyon szerettem olvasni, rajzolni, zenét hallgatni, de imádtam az autókat, a motorokat, ez is családi örökség. A reál tantárgyak számomra a sötét oldalt jelentették. Nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy mi szeretnék lenni, de valahol odabent tudtam, hogy úgyis jól alakul.
– Egy korábbi interjúdban említetted, hogy már gyerekkorodban vágytál egy motorra. Mikor vásároltad meg az első saját járgányodat?
– A rockerséggel együtt ráébredtem arra az evidenciára, hogy a rockerek motorral járnak. Az első motoromat nem vettem, hanem cseréltem: a versenybicajomat egy dupla kazettás hifiért, azt pedig egy Carpaţi kismotorért, amit konkrétan a disznók közül szedtünk ki. Szinte soha nem működött, ám 1995 körül ez indította a folyamatot, ami mindmáig tart.
– Mikor kezdett érdekelni a rockzene?
– Volt egy nálam pár évvel idősebb srácokból álló rockergaleri Marosvásárhelyen, ők kezdték itt ezt az egészet. Nem a hatvanas-hetvenes évek beat- és hippimozgalmakból táplálkozó rockereire gondolok, hanem az első, igazi metalosokra a nyolcvanas évekből. Vadak voltak, tojtak a rendszerre, hosszú hajuk volt, és házi bőrcuccaik, ecsettel graffitiztek, jó zenét hallgattak, tele voltak poénokkal, és egy olyan kultúrát hoztak, amelyet a nyolcvanas évek diktatúrájában még filmekből sem ismertünk. A Nyugatot. Ők ihlettek, és az otthoni környezet, a szüleim Omega-, LGT-, Led Zeppelin-, Black Sabbath- és AC/DC-lemezei.
– Később egy motorosklubot is alapítottál, ami egy külső szemlélő számára kicsit ijesztőnek tűnik, mégis úgy érzem, hogy jóval több van mögötte…
– Az Auld Cut MC-t többen hoztuk össze, bár igaz, én is alapító tag vagyok. A motorosklub egy olyan világszintű szubkultúra jelentős szelete, amelyet elmesélni több oldalt tenne ki. Vázlatszerűen annyit mondanék, hogy több mint nyolcvanéves hagyományai vannak, szigorúan hierarchikus rendszer, amelynek a csúcsán az MC-státuszú (hármas beosztású hátfelvarrót viselő) helyi, országos, avagy nemzetközi szintű klubok állnak. A miénk egy MC-státusszal rendelkező klub.
Húszévnyi kemény munkánk van benne, mindenkivel el kellett fogadtatnunk magunkat, de cserébe igaz barátokra, egy hihetetlenül összetartó nemzetközi közösségre leltünk, amelynek teljes jogú tagjaivá váltunk. Ez egy nagy, összezáró család, amely mindvégig a tagjai mellett áll, mindentől és mindenkitől függetlenül.
– Milyen feltételeknek kell megfelelnie annak, aki csatlakozni szeretne hozzátok? Vannak írott vagy íratlan szabályok?
– Vannak írott és íratlan szabályok is, de az alap az otthoni hét év. Ha az megvan, akkor erre lehet építkezni, ha nincsen, akkor nem vagyunk egymás mellé valók.
– Mindig felvállaltad a motoros énedet, még akkor is, amikor a Népújsághoz kerültél. Megfordult valaha a fejedben, hogy újságíró legyél? Hiszen dramaturgiát végeztél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.
– Eszembe sem jutott, hogy újságíró legyek. Harmadévesen írtam egy színikritikát, ami hatalmas botrányt robbantott ki, és ennek kapcsán hívtak meg a laphoz. Időközben jöttem rá, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni: mindennap mással foglalkozom, nem kell túl korán felkelnem, aránylag szabad a munkaidőm, amit csinálok, az megmarad az utókornak, még ha a kutya sem olvassa, a lapszerkesztésben pedig a régi, képzőművészetis készségeimet is kiélhetem. A dramaturgia egy hatalmas bónusz, azt a kritikát is egy egyetemi kurzusra írtam… szóval a teatrológia segített engem idáig.
– Mit tartasz szem előtt, amikor például színházkritikát írsz? Mondjuk akkor, ha nem tetszik egy darab?
– A kritika nagyon hálátlan műfaj. Sok dicséret nem jár érte, megélni csak belőle itt nem lehet. Ha dicsérsz, rád sütik, hogy provinciális vagy, ha elmarasztalsz, akkor túl magasak az igényeid. De engem mindez nem érdekel. Egy nagyon szubjektív műfajról van szó, én ebben a szubjektivitásban próbálok objektív maradni. Van egy értékrendszerem, ez állandó, stabil, de nagyon befogadó és széles látókörű. Ha nem is tetszik egy produkció, értékelem a belefektetett munkát és időt, és tudom, hogy nem csak nekem lehet igazam. Ezért nem is nevezem kritikának az ilyen jellegű írásaimat, inkább színházi esszéknek tartom őket. Ekképpen szabadabban is írhatok.
– Közben egy novellád is megjelent Algír éjszakák címmel. Mi az üzenete?
– Az az üzenete, amit mindenki kihall belőle. A művészetis magyartanáromnak köszönhetően kezdtem el írni, a bolyais miatt szinte végleg abbahagytam. Előbbi szabad fogalmazásokat íratott velünk verselemzés gyanánt, utóbbi folyamatosan pozitivista majmok elemzéseit próbálta belénk sulykolni. Az irodalom szabad, a recepció is az. Ki vagyok én, hogy megmondjam, miről szól egy mű, még akkor is, ha az enyém? E novella előzménye egy tulajdonképpeni sorozat, amelynek darabjai rejtve jelentek meg másfél évtizeden keresztül a lap hasábjain. Hol esszé-, hol jegyzetformát vettek fel, és egy történet darabjait képezik. Ez a zárórész, amely több év után, teljesen váratlanul pattant elő a tudatalattiból.
– Most már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy volt-e benned valaha megfelelési kényszer.
– Megfelelési kényszer nem, felelősségtudat azonban igen. Másoknak egyénenként soha nem akartam megfelelni, de a közösségeim véleményére mindig is adtam, és ha ők azt mondták, rossz döntést hoztam, akkor igyekeztem kijavítani a hibámat. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem.
– Hogyan reagálsz akkor, ha valaki keretek közé akar szorítani?
– Nem tűröm el, de ezt igyekszem a lehető legdiplomatikusabban megfogalmazni, hogy ne sértsem meg vele az illetőt, mert a személyeskedés senkinek nem tesz jót.
– Milyen típusú férfinak tartod magad? Mennyire jellemző rád a romantika?
– Fogalmam sincs. Tényleg. Ha a külsőségekre érted, akkor nem vagyok túlzottan romantikus típus. De nem vagyok felületes ember, mély és gazdag belső univerzumom van, amiből mindent megosztok azzal, aki közel tud kerülni hozzám. És kibírja a gyakran nagyon fekete humoromat.
– 2016 nyarán megnősültél, ami meglepte egy-két ismerősödet, legalábbis a Facebook-oldaladon olvasható hozzászólások szerint. Ennyire nem számítottak arra, hogy egyszer neked is „bekötik a fejed”?
– Nem számítottak rá, mert mindenki örök agglegényként ismert. A motorozás, a klubozás, az ezzel járó rendezvényszervezés és protokoll szinte előírja a folyamatos gyűlésezést, bulizást, és én soha nem vetettem meg az igazán jókedvű, barátokkal teli, kora reggelig tartó partikat.
– Hol ismerkedtél meg a feleségeddel? Ő hogyan fogadta a kettős énedet, már ha lehet így fogalmazni?
– Hála Istennek, későn házasodtam, és ennek oka volt. Hosszú évek sok-sok párkapcsolata alatt szerzett tapasztalataimból okulva megfogadtam, hogy csak akkor teszem meg ezt a lépést, ha olyasvalakit találok, aki a későbbiekben is a partnerem lesz, aki nemcsak elfogadja, hanem szereti is azt az életmódot, amelyet folytatok. A feleségem tinikorától ismeri a mi kultúránkat, velünk nőtt fel, elfogadott és szeret minket, így az úgynevezett kettős élet sem okoz gondot. Persze most már én sem bulizom annyit, mint húszévesen, de a jó fesztiválokat ma sem vetem meg. Ahogyan ő sem.
– Szerinted mi a titka egy kiegyensúlyozott életnek? Létezik egyáltalán ilyen?
– Létezik, de nem tudom, mi a titka. Valószínűleg nincs is ilyen titok, csak szerencsés csillagállás, fennvalói kegy kell hozzá, hiszen az adott személyiségjegyek mellett a körülmények is rengeteget számítanak. Nem várhatjuk el, hogy kiegyensúlyozott legyen az, aki, mondjuk, mélyszegénységben él. Ha mégis az lenne, akkor rájött a dolog nyitjára: hálásnak kell lennünk azért, amink van, dolgoznunk azért, amink nincsen, panaszkodás helyett inkább poénkodjunk, széthúzás szítása helyett csapatot építsünk. És ha mégis kerülgetne a depresszió, menjünk le a garázsba, kapjuk elő a gépet, és húzzunk egyet valamerre, mert a motorozás a legjobb terápia!
Fotó: Rab Zoltán
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. januári lapszámában jelent meg.
