Károlyi Márta: Az önfegyelemben hiszek

{hirdetes}

– Fiatalkorában tornászott. Miért éppen ezt a sportot választotta?

– Amikor egészen kicsi kislány voltam, a cirkusz volt a kedvencem, nagyon szerettem, néztem, ahogy tornásznak a lányok a rúdon, lenyűgözött. Szerettem volna cirkuszista lenni. Ez csak olyan kis álom volt, de aztán később az iskolában volt tornacsoport, és a barátnőimmel együtt beiratkoztunk. Így kerültem kapcsolatba a tornával.

– Aztán jött az egyetem... Egyértelmű volt, hogy testnevelés szakon tanul tovább?

– Nem, nem volt annyira egyértelmű. Eredetileg francia–román szakra akartam menni, és sikerült is a felvételim, de hely nélkül. Abban az időben még nagyon fontos volt, milyen közegből jössz, és nekem nem volt a legjobb származásom társadalmilag a kommunista rendszerben. Úgyhogy volt még egy felvételi a testnevelésire, így kerültem oda. A szüleim nem igazán szerették volna, ha ezt választom, de én mindig is akartam, úgyhogy végül is ez így jól jött ki.

– A későbbi férjével, Károlyi Bélával hogyan ismerkedtek meg?

– Az egyetemen. Ő egy kicsit később jött, mert a képzőművészetiről váltott át a sportra. Ő is nagy sportoló volt, de valamiért először oda felvételizett, és az első félév után jött át hozzánk. Jóvágású, kisportolt fiatalember volt, sokat viccelődtünk, ők a barátjával ketten kacarásztak az én székely akcentusomon, aztán lett belőle egy egyetemi love story, és utána együtt mentünk le tanítani a Zsil völgyébe. Neki egy nagynénje tanítónő volt ott, ezért választottuk azt a térséget.

– Aztán jött Nadia Comăneci: a férje fedezte fel, és együtt edzették őt, aki a női torna történetében először kapott maximális pontszámot gyakorlatára az 1976-os montreali olimpián. Tartják a kapcsolatot Nadiával?

– Persze. Most, a riói olimpia alatt is találkoztunk néhányszor, interjút is adtunk közösen, mert most volt a negyvenedik évfordulója a montreali olimpiának, amelynek ő is fontos személyisége volt. Amikor mi megismertük, még egy iskolás kislány volt, a férjem fedezte fel Onești-en, a játszótéren. Játszott több gyerekkel együtt, különböző tornatrükköket csináltak, és így választottuk ki a csoportunkba. Mint fiatal tanárok nagyon nagy lelkesedéssel fogtunk neki annak a felkészülésnek...

– Világszerte elismertek lettek, ám 1981-ben egyszer csak itt hagytak mindent, és disszidáltak. Hogyan hozták meg ezt a döntést?

– Fel-felmerült a téma, mivel a román állam nem nézte jó szemmel, hogy – ahogy mondták – két bozgor van a román torna vezetésében. Egy ismerősünk, akinek a férje benne volt Magyarországon magas szinten a politikában, személyesen hallotta, hogy Ceaușescu azt mondta, ettől a két bozgortól meg kell szabadulni. A Securitate követte minden lépésünket, és annyira komplikálódott a helyzet, hogy aztán 1981-ben elküldtek minket egy turnéra Amerikába, bár mi nem akartunk menni, mert közeledett az Európa-bajnokság, és arra szerettünk volna készülni. De a párt döntött, így kötelező volt Amerikába menni, pénzt kellett gyűjtenünk, ez alatt a Securitate nagyon szemtelen volt velünk, és nagyon úgy látszott, nem lenne tanácsos visszatérni. Minden előzetes felkészülés nélkül, ott határoztuk el, hogy nem jövünk vissza. Egyetlen bőrönddel és pár száz dollárral a zsebünkben maradtunk Amerikában.

– A lányuk ez alatt itthon volt, Erdélyben.

– Igen, Andrea egy idős nagynénivel Déván tartózkodott, aztán öt hónap alatt sikerült kihoznunk őt az Egyesült Államokba, ami rekordidőnek számított annak idején. Hétéves volt akkor.

– Nulláról kezdtek új életet Amerikában. A kommunista diktatúra után mekkora váltás volt egy kapitalista rendszerbe csöppenni akkoriban?

– Sokan nem tudtak alkalmazkodni ehhez, mert csak a nagy szabadságot látták. Az amerikai társadalom a szabadságon alapszik, de az azt jelenti, hogy keményen kell dolgozni, fel kell küzdened magad. Ha többet bírsz dolgozni, vagy okosabb vagy, mint a többség, akkor megadatik a lehetőség, hogy érvényesülj. Ezt mi átláttuk. Egyébként itthon is mindig keményen dolgoztunk, nem bántuk a munkát. Voltak olyan hangok is eleinte, hogy jaj, a kommunista rendszerben sikeresek voltunk, de ez nem jelenti azt, hogy ezt át tudjuk vinni egy teljesen más társadalomba is. Kellettek bizonyos változtatások, de lassacskán, lépésről lépésre felépítettük az életünket. Egészen rövid idő után sikerült megvenni a tornatermet, ahol dolgoztunk. Valami csodálatos módon egy bank kölcsönt adott, pedig nem volt fedezetünk, és attól a pillanattól kezdve fel tudtuk építeni a programunkat. Mary Lou Retton (olimpiai bajnok amerikai tornásznő – szerk. megj.) leköltözött hozzánk, és szűk két év alatt felkészítettük a ’84-es olimpiára, amit meg tudott nyerni. Ettől a perctől kezdve el voltunk ismerve Amerikában, a reputációnkat felépítettük.

– Mi kellett ahhoz, hogy meg tudják reformálni az amerikai női tornát?

– Először is bátorság. Ezt a rendszert a férjem vezette be, mivel 1998 őszén őt nevezték ki abba a pozícióba, amit utóbb én is betöltöttem, ez az úgynevezett national team coordinator, magyarul talán szövetségi kapitánynak fordíthatnám. Teljes felelősséget jelent az amerikai torna vezetésében és felkészítésben a világversenyekre, a szelekciótól kezdve az ütemezéseken, edzéseken és speciális felkészítéseken keresztül minden. Ezt Béla kezdte el. Kicsit nehéz volt, mivel nagy változásokat kellett bevinni az amerikai rendszerbe, jobban mondva korábban nem is létezett egy átfogó rendszer. Az egyéni edzők nem is voltak túl boldogok attól, hogy egy rendszerben kell dolgozniuk, és bizonyos dolgokat így vagy úgy kell csinálniuk, aztán a férjem emiatt sem akarta tovább csinálni. 2000-ben, amikor ő lemondott, az edzők engem választottak meg erre a pozícióra. Én is ugyanazokat a követelményeket vártam el, mint a férjem, csak talán valamivel diplomatikusabban. Tehetségek lehetősége – talán így lehetne lefordítani a programunkat: apró gyermekekből kiválasztottunk bizonyos számút, őket elhoztuk edzőtáborba, és onnan fejlesztettük fel őket egy másik színvonalra. Két-három év után kiválasztottuk azokat, akik tényleg tehetségesek, és őket edzettük sokkal gyakrabban. Részben centralizált edzésrendszert vezettünk be, ami abból áll, hogy a tornászok otthon eddzenek a klubjaiknál, a saját edzőjükkel, de egy hónapban egyszer eljönnek öt napra a mi edzőközpontunkba. Ez többnyire Béla megvalósítása, aki felépíttette ezt a központot: három tornaterem, étkezde, motellakások, ebédlők, szórakozóhely, medence, teniszpálya. Mindez a mi farmunkon van, amit az Olimpiai Bizottság elismert mint hivatalos olimpiai felkészítő központot. Nagy dolog volt, hogy ezt az elismerést megkaptuk. Itt jönnek össze a tornászok, és nemcsak őket, hanem az edzőket is neveljük. Ebből áll az egész rendszerünk lényege: nem átveszem a tornászt a saját edzőjétől, akivel elkezdte a tornát, hanem együtt jönnek el hozzánk, és az egész ideológiát-filozófiát átadjuk nemcsak a gyerekeknek, de az edzőiknek is. Edzésterveket is felállítunk, és otthon ők ezt tudják folytatni, anélkül, hogy az iskolából kimaradnának, vagy hogy el kellene hagyniuk a szülői házukat.

– Hány éves korban derül ki, hogy valaki tehetséges-e? És mi fontosabb, a tehetség vagy a szorgalom ahhoz, hogy valakiből világhírű tornász legyen?

– Azt, hogy valaki ígéretes, talán már látjuk a hatéveseknél is, de az csak egy ígéret. Látjuk, hogy fizikailag van valami tehetsége, de utána még sok-sok tényező számít: például mennyire akarja ő erősen értelmileg, mert senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy keményen dolgozzon. És hogy valakiből olimpiai bajnok legyen, az bizony kemény munkát kér. Hogy kiben van meg az a lelki erő, az ambíció és vágyálom, hogy a legjobb legyen a világon, csak lassan derül ki.

– A férjének tulajdonítja a sporttörténelem az azóta szállóigévé lett You can do it! – Meg tudod csinálni! mondást. Erre hogy emlékszik?

– A férjemmel mi nagyon jól kiegészítjük egymást, mindent, amit elértünk, közösen valósítottunk meg, ezért is lettünk sikeresek: ő volt a nagy lelkesedő, én a nagy szervező, és valahogy ezt összekombináltuk. De a you can do it Kerri Strughoz kötődik: a ’96-os olimpián, amikor kificamodott a bokája, Béla neki kiabálta: you can do it!  De ezt mind mondhatod, hogyha te nem edzetted előtte annak a gyereknek az agyát, ha nem formáltad a karakterét, hogy nagyon erős legyen. Mert utolsó pillanatban mondhatod, hogy meg tudja csinálni, ha nincs mögötte az a sok munka, a sok nehéz edzés, amiken át kell mennie, akkor a kritikus pillanatban nem tudja a maximumot nyújtani. Ugyanakkor az a bizalom is meg kell legyen a tornászban, hogy ha te azt mondod neki bármikor, hogy meg tudja csinálni, akkor elhiszi, hogy tényleg képes rá. Így volt képes Kerri a teljesen tönkretett lábán még egy ugrást megcsinálni, és ezzel az amerikai csapat akkor megnyerte az olimpiát.

– Visszatekintve, mire a legbüszkébb abból, amit a férjével együtt elértek?

– Nincs konkrétan egyvalami. Én csak boldog vagyok, hogy egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek, és a foglalkozásom volt a hobbim is. Nem úgy mentem dolgozni, hogy jaj, Istenem, munkába kell mennem, hanem jaj, milyen jó! Lássuk, mit hoz a mai nap! Boldog vagyok, hogy így tudtam az életem leélni.

– Szakmai féltékenység sosem volt önök között? Vagy hogy látja, egy házasságban jó vagy rossz a közös szakma?

– Én azt mondom, csakis úgy működhet ez, ha mindkét félnek van szava. Sokszor megvitattunk dolgokat, egyszer egyiknek, máskor a másiknak van igaza egy dologban... Az edzőteremben próbáltunk százszázalékosan koncentrálni, a magánéletben pedig lazítani, és akkor jobb teljesítményt tudtunk nyújtani. Nem vittük annyira túlzásba, hogy éjjel-nappal csak a tornáról beszélgessünk.

– És hogy mi se csak a tornáról beszéljünk, mi okoz örömöt, feltöltődést a tornán túl?

– Nincs semmi olyan nagyon különleges hobbim. A férjem nagy vadász, neki az a hobbija, én  nagyon szeretek túrázni. Itthon is mindennap kimegyek a mezőre egy–másfél órára. Egyébként szeretek barátokkal összejönni, partit tartani, vásárolgatni a lányommal, de semmi nagyon különleges.

– Sosem akarták, hogy a leányuk tornász legyen?

– A lányunk kicsit tornászgatott, de nem úgy mutatta, hogy egy világtehetség, és nem is volt passziója. Béla próbálkozott, hogy jaj, neki feltétlenül muszáj tornászni, de az én véleményem az volt, hogy ha nincs erre neki elhivatottsága, akkor úgysem lesz kiemelkedő sportoló. Úgyhogy félbehagyta a tornát, teniszezett az iskolai csapatban.

– De ha szerette volna, hagyták volna élsportolni?

– Igen, de nem volt erre akarata, úgyhogy férjhez ment egy texasi férfihez, nagyon jól élnek. A lányom dietetikus, a férjével ők intézik az élelmiszerellátást az összes edzőtáborunkban.

– Hogy indultak neki az idei olimpiának? Úgy, hogy „ezt megnyerjük”, vagy úgy, hogy „de jó lenne egy bármilyen érem”?

– Egyik sem. Sosem beszélünk érmekről és számokról a lányokkal. Ez az én meggyőződésem. Mi csak felkészülünk annyira jól, amennyire emberileg képesek vagyunk. És amennyire lehet, próbáljuk maximálisan megközelíteni a tökéletességet. Nem azt mondjuk, hogy meg akarjuk verni Kínát vagy az oroszokat, hanem Te csak legyél a legjobb, amilyen lehetsz, és ha ezt megteszed, akkor a siker is jön.

– Milyen volt az „utolsó ötös”, azaz a riói olimpia? (Az amerikai női tornászcsapat volt a visszavonuló Károlyi Márta utolsó ötöse, s a jövőben négy lesz az olimpiai csapatok létszáma is – szerk.megj.)

– A lányok választják ki mindig a csapat nevét. Amikor mondták, hogy a Last Five (utolsó ötös) lesz a nevük, meghatódtam. Általában nem vagyok könnyen meghatódó típus, egyáltalán nem tartom magam szentimentálisnak, de ez kivétel volt. Korábban is kérdezték az újságírók, milyen lesz a riói olimpia, mivel nekem ez az utolsó, és én azt mondtam, semmivel sem másabb, mint a többi. Én nem arra gondolok, hogy első vagy utolsó, hanem arra, hogy a munkámat a képességeim szerint a legjobban el tudjam végezni. Mindig a legjobbat akarom nyújtani. Nem azért, mert egy speciális alkalom, hanem mert erről szól a sport: erős, okos munka és kitartás. Ugyanazt tettem ebben az évben is, mint máskor, viszont hogy ennyire jól kijött, az jólesett. És nagyon jó érzés, hogy olyan pillanatban köszönök el, amikor a csúcson van az amerikai torna.

– Híresen szigorúnak tartották önt, és emiatt érték igen erős kritikák. Ez bántotta, bosszantotta, vagy nem is foglalkozott vele?

– Sosem titkoltam, hogy véleményem szerint fegyelem nélkül nem lehet semmiben sikeres lenni. És főként az önfegyelemben hiszek. Azt próbáltam a lányoknak tanítani, hogy ez a fegyelem belőlük kell jöjjön, mert én huszonnégy órán át nem tudom őket ellenőrizni. Hogy ne csak a tornateremben végezzük el a munkát, amire szükség van, hanem az egész életük erről kell szóljon. Különösen az utolsó szakaszban, versenyek előtt a legjobban kell érezniük magukat, amikor edzésre jönnek: tehát kipihenten, rendes étkezéssel, relaxált aggyal, hogy amikor bejönnek a terembe, energiával telve, maximális teljesítményt nyújtsanak. Igen, a fegyelem nagyon fontos eleme a sikernek. Nemcsak a tornában, bármilyen területen. Ha arra gondol, hogy egy zongoristának is mennyit kell gyakorolnia, mint egy tornásznak, 7-8 órákat naponta... Nagyon-nagyon fegyelmezettnek és szervezettnek kell lenni, és mindig úgy próbáltam dolgozni, hogy a gyerekek higgyenek ebben. Azt hiszem, ebben áll a siker, hogy meggyőzöd őket, és nem azért kell keményen dolgozniuk, mert én azt mondom, hogy dolgozzanak keményen, hanem nekik kell erősen akarniuk dolgozni, hogy a legjobbak legyenek.

– Honnan meríti azt az erőt, amit átad a tanítványainak?

– Németországban láttam egy sportszálló falára felírva, hogy „nem tudsz tüzet gyújtani, ha nem ég a tűz benned”. Ez a felirat rendkívül tetszett nekem, és azt hiszem, hogy bennem van ez a szenvedély. Ha valamit meg kell csinálnom, azt szeretném nagyon jól csinálni.

– Mit gondol, hozzájárult az önök világsikeréhez az, hogy Romániából indultak?

– Itt elég kemény karakterek fejlődtek ki, különösen a mi generációnkban, a háború utániak között. Mindenért meg kellett dolgoznunk, semmi nem adódott könnyen. Édesanyám nagyon szigorú volt azzal kapcsolatban, hogy tanulni kell, jól kell teljesíteni, sikeresnek kell lenni, ez is hozzájárult természetesen. Az egyetemen úgyszintén – magyar iskolából román egyetemre mentem –, bár nagy hátrányból indultam, az első évet már éltanulóként fejeztem be. Megdolgoztam érte. Szerettem dolgozni. Ambíciós voltam, azt hiszem.

– Sokat időzik Székelyudvarhelyen. Mivel telnek itt a napjai?

– Reggel felkelek, és egy jó nagyot járok. Majd főzőcskézek, összejövök a barátnőkkel, a családdal. A barátnőimmel elemi iskolától osztálytársak voltunk, sokat időzünk együtt ma is, römizgetünk, sétálgatunk, ilyesmik.

– Szeret főzni? A székely, a magyaros vagy inkább az amerikai konyhát kedveli?

– Jaj, nagyon szeretek főzni! Vegyesen, azt mondanám: egy-két magyaros ételt is főzök, paprikást, bécsi szeletet, de sokat grillezünk is, amikor barátok jönnek, barbecue-t sütünk. Ha nincs épp tábor, szeretek én főzni mindennap magunknak. Húslevest, csorbát.

– És mit tesz azért, hogy hetven felett is ilyen remek formában legyen?

– 74 éves vagyok, nem olyan rég volt a születésnapom. (1942. augusztus 29-én született Székelyudvarhelyen – szerk. megj.) Minden reggel tornászom fél órát, és járok másfél órát. Ennyi az egész. Szimpla alap-, fekvő- és hasizomgyakorlatok, az ízületek megmozgatása. Nem érzem jól magam, ha kimarad.

– Vannak tervei a nyugdíjas évekre?

– Nincs semmi nagyon konkrét. Az egész életem nagyon mozgalmas volt, és mindig be volt ütemezve minden, most szeretném, ha nem annyira zsúfolt programmal élnék. Tudjak ötletszerűen csinálni bármit, ne legyen betáblázva a naptáram állandóan, napokra, órákra, pillanatokra nagyon precízen beosztva. Legyen az, amit épp akarok, ahol épp időt akarok tölteni, ha kedvem tartja, felmenni Pestre meghallgatni egy Carreras-koncertet, vagy hasonlók.

– Eddig volt ideje kultúrára?

– Nagyon be volt osztva az időnk, nem volt hétvégénk, vakációink sem voltak. Nagyon sokat utaztunk, de az mindig abból állt, hogy reptér, szálloda, tornaterem, szálloda, tornaterem, szálloda, állandóan. Versenyek után, utolsó napon azért próbáltunk mindig valamit szervezni, egy kis városnézést, vásárlást.

– Tavaly a Város Kulcsával tüntették ki szülővárosában. 35 éve mentek el az országból, ennyi idő után mennyire fontos a székelyudvarhelyiek megbecsülése, az itteni gyökerek?

– A szülővárosom nagyon fontos nekem, jólesett a kitüntetés. Nagyon szeretek itthon lenni, és most, hogy befejeztem a pályafutásomat, remélem, több időm lesz erre. Korábban mindig kellett rohanjak vissza, mert jött a következő edzőtábor. Most például két hónapot maradok itthon, és a szilvesztert is általában itthon töltjük a barátainkkal. Úgyhogy megosztom az időm a két otthonom között. Udvarhelyi vagyok, nem amerikai.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. novemberi lapszámában jelent meg.