Van, aki a közeli nagyvárosba busszal, Kele Brigitta a New York-i Metropolitan Operába ingázik repülővel Kolozsvárról és Várkuduról, ahol református lelkész párjával él. Volt már könyvtáros szülővárosában, Nagyváradon és lapkihordó Budapesten. Hosszú utat tett meg a világ első számú operaházának színpadáig. Választhatná a csillogást, mégsem teszi. Számára Erdély jelenti az otthont.
A kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban találkozunk. Repülője pár napja landolt Amerikából, de úgy tűnik, neki még a jetlag is jót tesz, üde, sugárzó, inspiráló jelenség még így, fáradtan is. Talán mert mindig mosolyog. Igazi díva, a szó jó értelmében. Gyönyörű, és így akár megközelíthetetlen is lehetne, de Brigitta kislányosan bájos és közvetlen. Beszédhangja ugyanolyan karakteres és nőies, mint az énekhangja, tőle tudom meg, hogy a kettő általában együtt jár.
– Mikor jöttél rá, hogy gyönyörű a hangod?
– 17 éves koromban döntöttem el, hogy elkezdek komolyan foglalkozni az énekléssel. Nem egyedül, mivel nem volt elég önbizalmam hozzá, de volt nekem egy szigorú pap sógorom, aki mindig leültetett és megkérdezte, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Akkor én ezt nagyon nem értékeltem, most már annál inkább. Ő vitt el Boros Konrád Erzsébet művésznőhöz is Váradra, meghallgatásra. Engem igazából a népdaléneklés foglalkoztatott azelőtt, szerelmese voltam a Muzsikás együttesnek és Sebestyén Mártának, rengeteget hallgattam a dalaikat. A másik vonal a templomi éneklés volt, mivel a nővérem kántor volt, ő is bátorított minket, engem és a másik nővéremet, hogy énekeljünk a templomban vasárnaponként. 17 évesen azonban végképp eldöntöttem, hogy az operaéneklés felé terelgetem a hangom, annál is inkább, mert a karaktere is azt mutatta, hogy inkább a klasszikus vonal az enyém.
Miközben a középiskola elvégzése után elhelyezkedtem mint könyvtáros, elkezdtük a hangképzést, de az elején nagyon nehezen ment. Hiányos volt a tudásom a zeneelmélet és a kottaolvasás terén egyaránt. Kicsi, vékony, sovány kislány voltam, akinek komoly megterhelést és küzdelmet jelentett már csak a levegőfenntartás is, pedig az csupán az alap. Még a felvételire, a Nagyváradi Egyetem Zeneművészeti Karának zene-canto szakára is nehéz volt a bejutás. Hosszú és nehéz út vezetett el idáig, amit gyakran még magam sem hiszek el: tényleg eljutottam eddig? Nagyváradon elvégeztem az öt év egyetemet, majd Budapestre költöztem, onnan ingáztam haza Kolozsvárra, a mesterire.
– Ekkor lett belőled lapkihordó, azért, hogy fenn tudd magad tartani.
– Nem hiszed el, de most, amikor Pesten járok, egyik próbáról rohanok a másikra, vagy éppen a Müpába megyek koncertre taxival, felismerek egy-egy utcát vagy útkereszteződést, ahol szorongattam és árultam az újságot. Napi tíz órán át akár. Diákmunka volt, jól fizettek. De nem volt egyszerű. Reggel hétkor a hátamra vettem a tízkilós újságpakkot, és egész nap róttam az utcákat.
– Szerencsésnek vallod magad?
– Mindenképpen. Mindig azok az emberek figyeltek rám és hittek bennem, akikre ott és akkor szükségem volt. A tanáraim mentoraim és lelki támaszaim is voltak egyben, akikkel az énekórákon az életről is beszélgettünk. Persze az adottságok elengedhetetlenek. Kedvenc idézetem Weöres Sándortól származik: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” A színpadon is örökké keresni kell ezt a kapcsolatot, mert csak így lehet közvetíteni az embereknek. Egyébként engem mindig azzal riogattak, hogy a színpadi milyen egy gonosz világ, hogy engem egy kanál vízben a kulisszák mögött meg fognak fojtani, és én ettől nagyon féltem.
Tudtam, hogy nagyon érzékeny lelkű ember vagyok, és nem leszek képes felvenni a harcot senkivel. Ehhez képest rengeteg szeretetet kaptam itt, a Kolozsvári Állami Magyar Operánál. Persze irigyek mindig akadnak, és szakmailag is nagyon szubjektív világ ez. Az egyik karmesternek a technikai rész a fontos, a másiknak a szép hang, a pontos belépés és a zenei ütemek betartása, a rendezőnek meg a jó színészi alakítás. Az is megesett, hogy minden megvolt, legalábbis úgy éreztem én, és mégsem jött össze valami. Ez is benne van.
Érzékeny ember vagyok, és azt vettem észre, hogy ha sérül a lelkem, sérül a hangom is.
Hiszek a sorsszerűségben és abban is, hogy ha a Jóisten tehetséget ad, akkor segítőket is ad melléje. Többször hátratántorodtam már ezen a pályán, kész voltam feladni, és kivétel nélkül mindig éppen akkor jött be valaki a képbe, aki átsegített a nehézségeken. Nagyon hamar megbetegszem. Nagyon nyitott vagyok a jóra, de sajnos a rosszra is. Megtapad rajtam sokféle energia. A mi szakmánkban a pszichés nyugalom nagyon fontos. A színpadon élőben történnek a dolgok, és olykor érnek meglepetések. A zene sokat segít ilyenkor. Rémálmomban gyakran fordul elő velem is, mint sok színpadi fellépővel, hogy nem tudom a szöveget. Érdekes, hogy soha nem a zenével van a gond, azt mindig tudom. Az elmúlt időben fokozatosan adtam le a szerepeimből, pihenni szeretnék. 2012-től egészen tavalyig minden percem be volt táblázva.
– Egy interjúban olvastam egy gondolatot tőled, amikor arra kértek, adj tanácsot a mai fiataloknak, hogyan válasszanak pályát. Azt mondtad, és ez a gondolat nekem nagyon megtetszett: gondolj arra, hogy gyerekként mit csináltál a legszívesebben, a legnagyobb szeretettel. Az jó kiindulópont lehet.
– Én olyan családból származom, amelyben a szülők egész nap dolgoztak. Édesapám szabó volt, és az volt az álma, hogy mi, a három lánya, vegyük át majd a szakmát, és családi vállalkozásként vigyük tovább. Mi viszont nem láttunk ebben semmi vonzót. Tele volt mindig cérnával és gépolajjal a ház. Jöttek, csak jöttek a kuncsaftok a kétszobás lakásba, varratni. Hárman voltunk lánytestvérek, én vagyok a legkisebb, és van még két fiú testvérem, akik ikrek. Valahogy mi, a testvérek, egymást neveltük. Mindig mondták a testvéreim, neked szép hangod van, ezzel kellene kezdeni valamit. Ezért mondom a pályaválasztásban tanácstalan fiataloknak: abban, amivel a legjobban szerettél foglalkozni gyerekként, valószínűleg jó is vagy. Az a te lelked. És ha nem lélekből csinálod, amit dolgozol majd, akkor egész életedben szenvedni fogsz a munka miatt. Egyébként azért nem szeretek tanácsot adni arról, hogyan kell világsztárnak lenni, mivel én sem voltam nagyon tudatos, sokat tépelődtem, marcangoltam magam, de emellett mindig megtettem a következő lépést. Hitelesen kell élni és alázatosnak maradni, talán ennyit tudok tanácsképpen mondani a kezdőknek.
– A Kolozsvári Állami Magyar Operában forrottál ki művészként. Kiktől lested el a szakmát?
– El kell mondanom, hogy jó ötletnek tartom azt, hogy az operában először az énekkarba kerülnek be az énekesek. Van olyan, aki énekkaros marad, és van, aki aztán szólista lesz. Az elején én sem tudtam, hogy mit kezdjek a hosszú kezemmel, a lábaimmal, az első Csárdáskirálynőben még úgy mozogtam, mint egy robot. Nekem akkor Szabó József táncművész, barátom és mentorom segített nagyon sokat. Sokszor este későig ott maradt velem az operában, és lépéseket meg szöveget gyakoroltunk. Én azt hiszem, azzal volt szerencsém, hogy volt bennem kellő alázat, hogy a kollégáim megjegyzéseit ne vegyem sértésnek, hanem megértsem, hogy ezek értem vannak, nem ellenem. Tapasztalt kolleginák is sokat segítettek tanácsaikkal, amikor egy új karaktert kellett megformálni. Selmeczi György karmester, zeneszerző egyszer elvitt Kaposvárra dolgozni, színészekkel. Ez a tapasztalat keményen megdolgozott, és rengeteget fejlődtem. Míg azelőtt mechanikusan figyeltem a testemre, és kölcsönzött gesztusokat használtam, ez utána önálló szerepformálássá fejlődött.
– Egyik legfontosabb kolozsvári szereped volt Iréné, a császárné, Selmeczi György Bizáncában.
– Erre a szerepre nagyon büszke vagyok, mert nem volt honnan ihletődnöm. Irányítással, de egyedül találtam ki ennek a félig-meddig őrült nő szerepének a megformálását. A drámája megrendítő. Látszólag negatív szerep, de hogy miért csalja a férjét, a császárt, miért akarja megmérgezni, amitől utolsó pillanatban mégis visszatántorodik, hogy miért akar lepaktálni a törökkel és hazaárulóvá válni, miközben a birodalmát akarja megmenteni, az sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy egy gonosz, romlott emberről legyen szó. Folyamatosan egy belső drámával, vergődéssel küszködik. Látszólag magabiztos, könyörtelen uralkodónő, lelki bizonytalanságából fakad a csapongó, tudathasadásos viselkedése.
– Hogyan jött az életedbe a nemzetközi hírnév? Mikor érik meg erre egy művész?
– Nekem utolsó pillanatban jött a nagy siker, de akkor aztán mindenestől rám zúdult. És igen, meg kell érni rá. Érteni kell a színpadon a zenét is, de a helyzetet is, ezenfelül a lelkiállapotot is, és akkor minden homogén lesz, a darabkák összeállnak. De ez nem korfüggő. Én későn érő típus vagyok. Szokták mondani, hogy a teltebb, drámaibb hangok később érnek. A nehéz szerepek, amelyeket az én hangtípusom megbír, olyan nehezek, hogy fizikailag is meg kell érni rájuk. Ezenkívül olyan az életünk, akár a sportolóké: nagyon fontos a fegyelmezett életmód, a pihenés, a fizikai erőnlét, a kitartó és rendszeres hanggyakorlat.
Az egész úgy indult, hogy nekem el kellett fogadnom, hogy a pénzhiány miatt nem tudok nemzetközi meghallgatásokra járni. Számomra az az 500 euró, amibe került volna egy meghallgatás utazástól, szállodástól, mindenestől, egy vagyon volt. Egy-két ilyen meghallgatáson voltam, és ott azt láttam, hogy a külföldieknek ez nem nagy összeg, csupán nekem. Így lemondtam a külföldi meghallgatásokról. Viszont egyszer, 2011-ben, a Düsseldorfi Operaház jött el ide, Kolozsvárra, tehetségeket felkutatni. Meghallgattak és odahívtak Düsseldorfba énekelni. Párizsban egy híres művésznő is éppen akkor mondta le a premiert plusz az előadás-sorozatot, és nagyon gyorsan be kellett ugrani helyette. Ez nekem sikerült, és akkor indult el több vonalon a nemzetközi karrierem, a kolozsvári operás állásommal párhuzamosan, amihez ragaszkodtam. Jelenleg van egy jó menedzserem, a neve Luisa Petrov. Az igazgatók minden operaháznál a menedzserrel tárgyalnak, előadásszámokról, pénzügyekről. Hogy egy bizonyos fizetésért annyit énekelj, amennyit kell, és ne többet. A jó menedzser kötelező. Ő lehet a kapu a világ felé. Emberként is figyel rám, olyan, mintha az anyukám lenne, de a fontos dolgokban én döntök.
– A New York-i Metropolitanről, ahol énekeltél, azért mondjuk el, hogy az operavilág Hollywoodja. Milyen volt az a nap, amikor arra ébredtél, hogy ott fogsz énekelni?
– Még most sem hiszem el, hogy ott énekelhettem, nem főszerepet, de fontos szerepet, Puccini Bohéméletében Musetta szerepét. New York a csillogásról szól, ugyanakkor egy nagyon laza világ, Európához képest mindenképpen. Ez egy olyan operaház, ahova valóban nem kerül be bárki. Nagyon rajongó a közönség, a stáb pedig körülugrál és minden tiszteletet megad annak, aki ott lép fel. New Yorkban, a próbaidőszakban, kizárólag a próbákra koncentráltam. Figyeltem arra, hogy pihent legyek. Csak miután lejárt a premier, szusszantam fel és engedtem meg magamnak, hogy felfedezzem a várost.
– Hogyan lehet a nemzetközi karriert a magánélettel egyensúlyban tartani?
– Nehezen. A párom, Attila, párszor eljött hozzám látogatóba, New Yorkba. Nekem főként ősszel volt nagyon zsúfolt a programom, ekkor ő látogatott, majd utána én jöttem haza gyakrabban. De tudod, nincsen távolság, ha két ember lelkiekben közel van egymáshoz. Naponta beszélgettünk, Skype-oltunk. Csakhogy azt sem tudtuk, mennyi időt kell még így átvészelnünk. Nem volt könnyű.
– Nőileg kérdezem most: sokat repülsz, ez általában megviseli az arcbőrt, mesélj nekünk a szépségápolási praktikáidról.
– Nagy rajongója vagyok az arckrémeknek, ezeket mind felkutattam New Yorkban. Jelenleg a Kiehl’s termékcsalád arckrémeibe szerettem bele, nagyon meg vagyok velük elégedve. Persze nem lépek ki a házból smink nélkül. Van futócipőm is, néha szaladok. Előadások előtt nincs buli, alszom, hideget nem iszom, fagylaltot éneklés előtt nem eszem. De van olyan kollégám, aki fagyizik, cigizik, és attól még tud énekelni. (Nevet.) Aztán van még egy másik szépségtitkom: az operaéneklés. Ezt onnan tudom, hogy beválik, mivel Amerikában felfedeztem a face yogát (arcjóga), amelynek pontosan olyanok az arcmozdulatai, mint amilyeneket mi, énekesek végzünk a színpadon. Akkor jöttem rá, mitől van az, hogy ha megfigyeled az idősebb opera-énekesnőket, olyan ránctalanok. Az öregedés és a gravitáció lejjebb mozdítja a vonásokat, na de az énekesek vonásai éneklés közben mindig felfelé irányulnak. Szóval én face yogázom, ha akarom, ha nem. (Nevet.)
– Nemrég megkaptad az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Akkor is interjúztunk, és elmondtad, hogy ez neked nagyon fontos, mivel benne van a kulcsszó: Erdély. Ezt bizonyítja talán az is, hogy a New York-i sikert és csillogást, mint opciót, félretéve Erdélybe tértél haza.
– Valamikor én is elvágyódtam, és úgy gondoltam, hogy máshol boldogabb leszek, mert jobbak a körülmények, jobb szerepeket énekelhetek, vagy többet, és nem utolsósorban több pénzt kereshetek. De csalódtam. Azt tapasztaltam, hogy azért a több pénzért sokkal többet kell dolgozni, mint itthon. Óriási a hajtás. Tökéletesebbek a rendszerek, ezért nincs üresjárat, nincs piszmogás, lebzselés. A gyermekeknek kevesebb vakációjuk van, és nincs ennyi állami ünnep és szabadnap, mint itthon. Ha hibázol, akkor sokkal szigorúbbak veled, nem beszélve az operakritikusokról. Azt is tapasztaltam, hogy a saját nemzetükhöz tartozókkal sokkal elnézőbbek voltak, mint a külföldi énekesekkel. Amikor azt éreztem, hogy úgy járok be az operába, mintha a gyárba mennék be, akkor kihalt a lelkemből az a fajta szeretet és rajongás a hivatásom iránt, ami itthon megvolt bennem. Tudod, ahol pénz van, ott termelés is van, szalagon mennek az előadások is. De a művészetet nem lehet így termelni.
Talán épp ezért éreztem magam olyan magányosan, még ha fellépőként körülöttem is forgott minden, és egy kis időre én lehettem a világ közepe a nagy színpadokon. Én New Yorkból is hazavágytam a vén Európába és az itthoni világba. Nekem külföldön az ennivaló sem esik jól. Persze a honvágyamat az a tény is befolyásolta, hogy itt van a párom, a nagycsalád, a testvéreim. Ugyanakkor szeretek utazni. Sokat tanultam a világról, az emberekről, és ez segített nekem egy kicsit nyitottabbnak lenni. Mondhatom, hogy most már nyugodt vagyok. Nincs bennem frusztáció, hogy nem énekeltem ki magam, hogy nem aknáztam ki eléggé a tehetségemet. Ha kapok nemzetközi felkérést, egy kis időre elmegyek, ha nem, akkor az is rendben van, az itthoni közönségnek is nagyon jó énekelni.
Kele Brigitta szoprán, Kolozsvári Állami Magyar Opera
Született: 1978. június 6-án Nagyváradon.
Egyetemi tanulmányait a Nagyváradi Egyetem Zeneművészeti Karán végezte, majd 2005-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián mesteri diplomát szerzett. 2012-ben írt alá szerződést a düsseldorfi Rajna Menti Német Operával (Deutsche Oper am Rhein), ugyanakkor fellépett már többek között a Párizsi Nemzeti Operaházban, Avignonban, Strasbourgban, Kínában és Izraelben is. A New York-i Metropolitan Operával a 2016/2017-es évadra szerződött, ahol Puccini Bohéméletében Musetta szerepét énekelte. A világjáró szoprán rendkívül széles repertoárral bír, amelyre a korok és stílusok sokszínűsége pályakezdése óta jellemző. Munkásságáért 2018 januárjában Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat vehetett át.
Fotó: Angyalosi Bea
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. szeptemberi lapszámában jelent meg.
