– Biztos, sokan kérdezték, de adja magát, miért lesz valaki pont sürgősségi asszisztens?
– Kilencedikes voltam, amikor először ültem önkéntesként mentőautón Marosvásárhelyen. Szeretem a szirénát. Morbid, groteszk, de szeretem.
Adrenalinfüggő vagyok, szeretem a pörgést, szeretem a kihívásokat, szeretem a pillanatnyi döntést, szeretem a kilátástalan helyzeteket.
Nagyon jó mentoraim voltak, Bárányi Ferenc (orvos, író, politikus, volt romániai egészségügyi miniszter, szerk. megj.) és felesége, Bárányi Ildikó (szintén orvos, szerk. megj.), ők irányítottak az egészségügyi pálya felé. Jó tizenöt éve kerültem fel először mentőautóra, azóta pedig nem hiszem, hogy kihagytam egy ügyeletet vagy kettőt.
– Nincs betegség, nincs megállás?
– Nincs. Most volt egy műtétem tavaly szeptemberben, akkor kivettem két hónap pihenőszabadságot, de ennyi.
– Nem visel meg érzelmileg? Hiszen egy olyan ágáról beszélünk az egészségügynek, ahol szinte vagy szinte nélkül mindennapos a találkozás a halállal.
– Tudatosítani kell pár dolgot. Vannak helyzetek, amikor én már nem tehetek semmit. Nekem egy dolgom van: a legjobb tudásom szerint védeni az életet. Vagy, ahogy Bárányi Ildikó mondta: szövetkezni az élettel a halál ellen.
Abban az esetben, ha én megtettem minden tőlem telhetőt, akkor az a feladatom, hogy nyugodt szívvel hazamenjek, és lefeküdjek.
Megtanultam elvonatkoztatni, megtanultam kikapcsolni. Ugyanakkor az egy olyan helyzet, amikor a halál torkából hozol vissza valakit, hogy kompenzálja a tragédiákat. Ez a sürgősségi ellátás szép része. Pillanatnyi döntések vannak, és ha összejön – és hál’istennek gyakran összejön –, akkor a tied a világ, és megállíthatatlan vagy. Talán ez a legfontosabb érzés a sürgősségi ellátásban, a megállíthatatlanság, a tudat, hogy képes vagy rá.
– Viszont nagyon benne van a kiégés veszélye. Nem tartasz tőle?
– De igen. Hál’istennek rendszeresen felmérnek minket. Ugyanakkor idén indult egy olyan csoport, ami pont a burnout és problémamegoldás menedzselését próbálja helyrehozni. Van kiégés, mindenhol van kiégés, de nekünk megint szerencsénk van, mert több szabadnapunk van, mint egy bármilyen más szektorban dolgozó embernek, pont azért, mert hamarabb kiéghetünk.
– Lehet csinálni, míg a világ s két nap, nyugdíjig?
– Az életritmus miatt nem biztos, hogy megéred az időskort. Nálunk megszokott, hogy nyugdíjas kor előtt elveszítjük a kollégákat.
Szerintem nem lehet örökké csinálni, lesz egy pillanat, amikor azt kell mondani, hogy meg kell állni. De az még nagyon messze van. Nem tudnék mást csinálni.
– Akkor felesleges a kérdés, hogy mi lenne Kis Balázs, ha nem sürgősségi asszisztens?
– Nincs b-terv, nem is volt. Nekem szükségem van arra, hogy reggel bemenjek, kitöltsem a kávémat, és ne tudjam meginni.
– A koronavírus-világjárvány alatt a frontvonalban harcolva nehezebb volt az elmúlt időszak, mint korábban?
– Más volt, mint eddig. Meg kellett tanulni nagyobb fegyelemben dolgozni, és az ember olyan dologgal találkozott, amelyről halvány lilája nem volt, hogy mi az. Emlékszem, hogy az elején még köztünk is teljes pánik volt, nem mertünk egymással beszélni, mert nem tudtuk pontosan, hogyan terjed, mi lesz, ha elkapjuk. Most is megtartjuk a távolságot, de már nem annyira, ugye már immunizálva vagyunk. Az elmúlt tizenkét hónap alatt elfáradtunk, úgy elfáradtunk, mint még soha. Nem fizikálisan, hanem lelkileg volt fárasztó. És nagyon elfárasztott a társadalmi megvetés.
– Épp akartam kérdezni, hogyan éltétek meg a támadásokat?
– Nem igaz, hogy nem visel meg. Felháborodással tölt el, hogy a kórház előtt kiabálják azt, hogy gyilkosok. Az ilyen kisebb dolgok nem zavarnak, hogy az én pénzemből kapod a fizetésedet, ezek a mindennaposak. Ha szembe köpnek, megütnek a sürgősségen, mert előfordul, nem zavar, megszoktuk. Nem is azzal volt gondunk, amit kiabáltak, hanem hogy a kórház előtt, a szenvedő, az életéért küzdő beteg ablaka alatt tették ezt. Ez megengedhetetlen.
Feltettem a kérdést a tiltakozóknak egy Facebook-bejegyzésben, hova megy, ha beteg lesz? Ugyanahhoz a gyilkoshoz, aki feladja a magánéletét, a karácsonyát, a lánya születésnapját, a házassági évfordulóját. Miért? Mert van egy esküje, aminek élni akar.
– És egy ilyen fárasztó évbe bele tudott férni egy többhetes szlovákiai küldetés tavasszal, amikor ott nagyon súlyossá vált a járványhelyzet.
– Mindig szerettem volna külföldi misszióra menni, mert annak van egy plusz feelingje. Én hiszek abban, hogy a következő lépés az evolúcióban a segítségnyújtás.
A nagy homo sapiensnek, ahogy egyenesen le van festve, egyszer le kell hajolnia, hogy felemelje a rászorulót a földről. És hogy ha bárki segítséget kér tőlem, akár magánemberként is, és én tudok segíteni, akkor nekem ezt meg kell tennem.
Amikor odamentünk, 85 százalékos volt a halálozási ráta, mi ezt le tudtuk vinni 14 százalékra. Én azt mondom, hogy 86 százalékos túlélési rátát generáltunk. Megkérdezték, nem demoralizál, hogy életeket veszítünk el? Nem, hiszen tízből hét páciens túléli, te viszont küzdesz mind a tízért, mert nem tudod, hogy melyik lesz az a hét, aki túléli.
– Szabadidőben sem dőlsz hátra. Most éppen egy, Páli Szent Vincéről elnevezett segélyszervezet nagyváradi fiókjának a megalapításán dolgoztok. Mikor marad időd a kislányodra?
– Amikor szeretné. Mindig. Megvan a két szabadnapom, mint most, én viszem óvodába, és el is hozom, és az óvodán kívüli időt együtt töltjük. Szegény megszokta azt, hogy apa nincs mindig otthon, néha anya sincs otthon.
Ebbe belenőtt, nem látott mást. A feleségem is foglalkozik fogorvosként sürgősségi esetekkel. Hiszek abban, hogy hasonszőrűnek kell lennie annak, aki egy ilyen függő mellett él. Nálunk mindennapos az, hogy hirtelen el kell menni, el kell fogadják otthon is, hogy vannak hóbortjaid, és a hóbortod a hivatásod.
– Mi a kedvenc apa-lánya tevékenységetek?
– A legnagyobb kedvenc: Várad mellett apósomnak van egy kertje, és ott szoktunk kertészkedni, erre idén még nem volt alkalom. Aztán ott vannak a játszóterek. Karácsonykor veszítettem el nagyapámat, ilyenkor végigfut az ember élete a szeme előtt, és olyan emlékek jönnek fel, amelyekre amúgy nem gondolsz.
Egy esti mese, egy séta az erdőben, egy korcsolyázás. Ezeket próbálom megadni neki is. Van egy komplexusom, hogy elég jó ember vagyok-e? Pál Ferinek van egy előadása az elég jó apáról. És mindig felteszem a kérdést, elég jó ember vagyok-e, elég jó apa vagyok-e, elég jó férj vagyok-e? Mindig van, hova fejlődni. Nem vagyok jó, de lehet, hogy elég jó vagyok, vagy közelítek ehhez. Cél, hogy ha majd megkérdez az unokám, hogy tata, te mit csináltál, tudjam azt mondani, megpróbáltam elég jó ember lenni.
