Mesterségem címere Kiss Eszter restaurátor: Elsősorban arra kell vigyázni, ami a miénk

Több száz éves „páciensekkel” dolgozik. Mondhatjuk azt is, hogy időutazó: egyik pillanatban még a modern kori utcákat tapossa, majd egy régi templomba lépve, már az elmúlt századok falfestményei közt éli az életét. Kiss Eszter falkép- és vászonkép-restaurátor több alkalommal átélhette, milyen érzés, ha több száz év után újra feltárnak egy rég nem látott falfestményt. Apró lépésekkel kerül közel a múlthoz, megtisztítja a történelem nyomaitól örökségünk őrzőit, hogy mi is ugyanazt láthassuk, mint elődeink, századokkal ezelőtt.

Fotó: Kiss Eszter archívuma

– A családodban megjelenik másnál is a művészi vonal?

– Igen. Nagytatám szobrász, édesapám pedig restaurátor.

– Akkor szinte egyértelmű volt, hogy te is ezt a pályát választod?

– Nem éppen, mert volt, amikor kijelentettem: Belőlem a Jóisten sem csinál restaurátort! (nevet) Azzal a tini lázadással hegyeket tudtam volna mozgatni. Soha nem próbálta apum ezt a szakmát rám erőszakolni, csak ajánlgatták, mert a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba jártam, tudták, hogy a művészettörténet közel áll hozzám, s így gyakran kérdezgették, hogy nem akarok esetleg restaurátor lenni? Ám tiniként ezt a lehetőséget én teljesen kizártam.

– Mikor jött a fordulópont, hogy mégis ebbe az irányba mozdulsz?

– Vannak gyerekkori emlékeim, hogy megyünk romos templomokba, de tudod, egy gyermeknek nem az a vágya, hogy unalmas templomba járjon. Arra emlékszem, hogy

11. osztály után volt egy egyezségünk otthon, hogy segítek édesapámnak pár hetet az egyik munkájánál, és akkor kapok zsebpénzt,

mert el szerettem volna menni valamilyen fesztiválra. Akkor fertőződtem meg. Csodálatos munka volt. Egy hét után az volt bennem, hogy igazából ez nem is rossz.

– Mi tetszett meg? Mibe szerettél bele akkor?

– Nyárádszentlászlón voltunk az unitárius templomban, ami a 14. században épült. Jó volt a társaság, nagyon sokat tanultam azoktól a restaurátoroktól, szakemberektől, akik ott voltak. Többször dolgoztam velük utána is, sokat mentoráltak engem. Amellett pedig volt egy olyan munkaszakasz, amikor feltárni kellett, és nagyon izgalmas volt számomra, hogy mit találunk, mi van még ott…

•  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Fotó: Kiss Eszter archívuma

– A feltárás a legizgalmasabb része a restaurátori munkának?

– Én nagyon szeretek kutatni, feltárni. Édesapámmal is azt szerettem a legjobban, amikor fiatal voltam, amikor kutatni jártunk. Most is az a legizgalmasabb része számomra, mert

mindig ott van a lehetősége annak, hogy valami érdekeset találunk.

– És még mindig lehet találni valamit?

– Persze. Sajnos kevés szakember van, és nagyon sok az olyan műemlék, ami már az enyészet szélén áll, így egyre hosszabb a sürgősen mentendő műemlékek listája, ahol szükség lenne ránk.

– De ez gyakran anyagi kérdés, gondolom.

– A tapasztalat szerint, ami a leginkább előremozdítja a dolgot, az a cselekvés. Ha beszélünk róla, ha próbáljuk felhívni rá a figyelmet, az nem elég. Sürgősségi mentések történnek, vannak erre jó példák, de hamarabb kellene cselekedni.

– Mi a feladata tulajdonképpen a restaurátornak?

– Megtalálni, megőrizni és a magunkévá tenni azt, ami a miénk volt, de időközben elfeledkeztünk róla. Értékmegőrzés, állapotmegóvás. Kicsit olyan ez, mint az orvosnál.

Az, amivel dolgozunk, soha nem tud már olyan lenni, mint új korában, de azt, ami van, meg kell óvni minél hosszabb ideig.

A környezetet, a körülményeket úgy kialakítani, azt a műtárgyat, műemléket olyan állapotban konzerválni és megőrizni, hogy megmaradjon hosszú ideig az utókornak.

Előtte – utána •  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Előtte – utána Fotó: Kiss Eszter archívuma

– Többnyire poros, idős embernek képzeljük a restaurátorokat, akik kicsit összeolvadnak azzal a múlttal, amelyet próbálnak feltárni.

– Nem fogok hazudni, valóban porosak vagyunk (nevet). Ahogy a szakács is felteszi a kötényt, nekünk is fel kell venni a munkaruhát, és porosak leszünk a nap végére. De függetlenül attól, hogy falképről vagy vászonképről beszélünk, végigkövetni a folyamatot, hogy egy nagyon rossz állapotban lévő képből mi tud lenni, mivé tud válni a mi munkánk által, az fantasztikus és felemelő érzés.

– Hogyan zajlik egy munkafolyamat?

– Ha falképről beszélünk, az első fázis a kutatás, majd készül egy szakvélemény, egy terv, hogy miként kell helyreállítani.

Annak függvényében, hogy milyen károsodásokat figyelünk meg, szükség van biológiai, kémiai, fizikai vizsgálatokra.

Például, ha penész van a falon vagy gombák, algák, esetleg nedvesség. Ha ezeket felmértük, még mindig nem látszik semmi, mert a kép, amit fel szeretnénk tárni, le van takarva, le van meszelve, akár több rétegben is, tehát jönnie kell egy feltárási folyamatnak, ami után láthatóvá válik az egész festett felület.

– Benne van a rizikó, hogy megsérted az eredeti festést, vagy bármi egyéb, visszafordíthatatlan történik vele?

– Igyekszünk úgy dolgozni, hogy ne tegyünk kárt az eredeti műben. Nem úgy kell elképzelni, hogy pikámerrel nekimegyünk, és ledaráljuk a plusz réteget. Szikét használunk, „retikül kalapácsot” (feltáró kalapács). Ez egy nagyon aprólékos munka.

– Hosszú folyamat?

– Attól függ. Van, hogy nagyon könnyen megy a feltárás, fogjuk a spatulát, és a mészréteg lemezesen, szépen leválik a felületről. Mi meg el vagyunk ájulva a látványtól. De van olyan is – amit például a Teleki Tékában tapasztaltunk –, hogy annyi réteg volt egymáson, és olyan festék, hogy egy adott ponton fogkőleszedővel dolgoztunk. Nem engedhettük meg, hogy bármit is elveszítsünk. A feltárás után jön egy száraztisztítás. Ha a feltárás során kiderül, hogy el van válva a felület a hordozótól, vagyis amin rajta van, injektálást alkalmazunk, hogy hátulról is legyen tartása. Megnézzük, pereg-e a festékréteg, le kell-e védeni valamit ideiglenesen. Ezek a lépések párhuzamosan mennek a feltárással, mert, amint látjuk, hogy lóg a levegőben a falfestmény, gyorsan meg kell állni, és a helyreállító munkát elvégezni. Aztán jön a tömítés, pótoljuk a hiányokat a falban, ha mondjuk kalapálva volt, vagy sánc van, egy korábbi, szakszerűtlen villanyvezetés miatt.

Volt, hogy a templomban a falra festett szenten keresztül vezették a villanyt.

Ez a tömítés általában két fázisban történik, az alsó a durvább, a felső, ami a képpel egy szinten van, az finomabb. Ezt gyakran színezzük, mert ha olyan felületünk van, ahol nagy kiterjedésű egy szín, akkor ez sokat segít az esztétikai kiegészítésnél, azaz vizuálisan jobban összeáll a kép. Fontos etikai szempont, hogy az, amit mi kiegészítünk, nem lehet erősebb az eredetinél, hanem az eredetit kell segítse, hogy az előtérbe kerüljön.

•  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Fotó: Kiss Eszter archívuma

– Nem nehéz felmérni azt, hogy pontosan milyen volt az eredeti?

– Most megint a Tékát fogom említeni, ahol a felületek „beszéltek”. Látszott, hogy mi történt velük: át voltak mosva, lefestették, letapétázták a falakat. Nem is tudom, hány réteg volt az eredeti falfestésen.

– Kiegészíteni lehet?

– Soha nem egészíthetjük ki olyannal, amiben nem vagyunk biztosak, hogy ott volt. Az hamisítás lenne. Vagy ugyanilyen elvi kérdés a kompatibilitás:

olyan anyagot kell használni, ami megegyezik az eredetivel.

Ami pedig a retus részt illeti, a kis kiegészítéseknél akvarellt használunk, mert az visszafordítható, lemosható. Ha monjduk, 50 év múlva sokkal jobb lesz a technológia, és ügyesebb restaurátorok lesznek, egy kis alkoholos vattával letörölhetik.

– A vászonképek restaurálása másképp történik?

– Elsősorban a hordozó más, míg falképnél a fal a hordozó, itt a vászon vagy a fa. A lépések hasonlóak, de a vászonnál lehetséges a dublírozás. Vagyis ha a kép eredeti hordozója nagyon rossz állapotban van (rongyos, elvékonyodott, gyenge megtartású), ragasztunk a hátára még egy vásznat, és azzal újra kifeszítjük. A falat nehéz „lecserélni”.

– Melyiket szereted jobban: a falkép- vagy a vászonkép-restaurálást?

– Munkája válogatja, mind a kettőt szeretem, de talán a falkép monumentálisabb. De gyönyörű dolgokat találunk festményeknél is. Szentdemeteren dolgoztunk az oltárképen, amely valószínűleg a 17. századból való. Nem tudjuk, ki festette, de nagyon ügyes volt a festő. A kép nagyon rossz állapotban volt, és csodaszép lett a végeredmény.

Előtte – utána •  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Előtte – utána Fotó: Kiss Eszter archívuma

– Mesélj még néhány munkáról, ami nagyon kedves volt számodra.

– Sokat dolgoztam Nagyenyeden, a református templomban. Az a munka volt a mesteri disszertációm. Ott egy késő-reneszánsz díszítőfestés van, egy virágos fríz, ami az egész hajón végigmegy, a templom pedig elég nagy, úgyhogy lehetett szöszölni bőven. A Teleki Tékás munka is közel állt hozzám, bár én csak a második felétől csatlakoztam a csapathoz. Az nehéz munka volt, mert amikor évekkel ezelőtt felmérték, úgy tűnt, hogy a falfestmény körülbelül 20-30 százaléka van elválva a mennyezettől, de a helyszínen kiderült, sokkal több, mintegy 80-90 százalékban. S ez egy nádas mennyezet, szóval, lokális visszahúzatásokkal kellett javítsuk a hibát.

– Dolgoztál a most felújított Kultúrpalotában is. Milyen állapotban volt?

– Ott a '60-as években történt egy átfestés a Tükörteremben.

Valószínűleg nem felelt meg a korszak ideáinak, hisz az eredeti festés, amit rekonstruáltunk, egy nagyon magyaros minta volt:

tulipános, kicsit a kalotaszegire hajazó. Szóval, az oldalfalakon a széles sávot átkenték, a kazettás részeket is. Ott nem látszott a régi mintából semmi. Kapott egy sokkal visszafogottabb festést, egy szolid, dekoratív mintával. A kazettás részen, a kis rozettákon, amelyekben villanykörték vannak, az összes tulipánt átfestették akkor rózsának.

– Ti pedig most visszafestettétek az egészet eredetire, vagy hagytatok meg részeket, ahol ez a ’60-as évekbeli festés látszik?

– Hagytunk tanúfelületet. Nem annyira szembetűnő, de maradt. És kérdezted, hogy milyen állapotban volt a palota. Úgy indultunk neki, hogy biztosan nincs nagy gond. De volt. Olyan problémákkal szembesültünk, amiket igyekeztünk úgy megoldani, hogy

ne csak egy tüneti kezelés legyen, hanem az a probléma többet ne jöjjön elő.

Itt is sok elválás volt a mennyezeten, voltak olyan részek, amelyek üregesek voltak. Nem az volt, hogy kicsit megtisztítjuk és kipofozzuk, hanem meg kellett találni az okát, és megszüntetni, különben újra előjön pár év múlva.

•  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Fotó: Kiss Eszter archívuma

– Van olyan hely, amit, ha tehetnéd, holnap mennél, és tennél valamit érte?

– Például Radnóton a Kornis–Rákóczi–Bethlen-kastély, amelyet téglánként hordanak el, és nem történik semmi. Vagy Beszterce mellett,

Kiszsolnán egy művészettörténész azonosított egy Giotto másolatot. Szakmai berkekben nagy szenzáció volt.

Giotto Navicella-mozaikja van rajta, amelyből az eredeti elpusztult, és összesen talán négy másolatról tudunk. Most dolgozunk ott. Sajnos a hajó teljesen beomlott, a szentélyt pedig egy sürgősségi beavatkozás keretén belül lezárták, hogy valamennyire védve legyen. Sok falképet le is választottak. Ez általában egy nagyon last minute esély. Abban a pillanatban, hogy a hajó beomlott, már nem volt mit tenni.

– El sem tudom képzelni, hogy lehet egy falképet leválasztani.

– Úgy képzeld el, mint a csempézést. Az elejét, a színét leragasztjuk egy védőréteggel, úgy hívják, hogy facing, majd azt megfogjuk, és vagy vakolatostól vagy csak a festett réteget levesszük. Nyilván minél nagyobb, annál nehezebb egyben levenni, ezért több darabban is szokták. Utána

vagy visszaültetik az eredeti helyére, vagy múzeumba kerül,

de kaphat egy új hordozót, ami akár mobilis is lehet. De ez általában egy nagyon végső döntés, mert túl erőszakos beavatkozás, és ettől traumatizálódik egy műemlék. Még akkor is, ha ez azért van, hogy több kár ne érje. Etikailag úgy a legjobb, hogy az eredeti helyén próbáljuk megvédeni.

•  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Fotó: Kiss Eszter archívuma

– Külföldön lenne olyan hely, ahol szívesen dolgoznál?

– Soha nem vonzott, mert azt láttam, annyi mindent kell csinálni itthon.

Elsősorban arra kell vigyázni, ami a miénk.

Persze vannak képek, helyek, amelyek vonzanak. Például Egyiptom, az ottani falfestészet nagyon meghatározó, vagy nyilván az olasz falfestészet, ami mindennek a szülőhelye. Amikor kirándulunk és múzeumot látogatunk, és nagyon közelről szoktam vizsgálni a képeket, pár centiről. Sokszor rám is kell szólni, hogy álljak félre, mert más is látni szeretne (nevet).

– Te hogy látod, a kommunizmus ártott legtöbbet az értékeink, örökségünk megőrzésének?
– A kommunizmus is, de azelőtt is voltak „szép” beavatkozások. Ha például a reformációra gondolunk, akkoriban rengeteg falképet lemeszeltek, levertek, átvakoltak. A kommunizmus idején valóban sok beavatkozás történt, a nagyobb probléma az, hogy akkor az anyagok már több mindent engedtek, és ezeket sokkal nehezebb eltávolítani, például egy cementes vakolatot.

1600-ban ha valaki kivakolta a templomot, abban csak mész volt, homok, egy kicsi széna, szalma. Azt nagyon könnyen el tudjuk távolítani.

Ám egy cementes vakolatot kibontani már hálátlanabb feladat. Ugyanakkor régen a templomokat használták, karbantartották az épületet. Ám ahogy sok egyházközösség elnéptelenedett, és már nem használták a templomokat, az nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tönkremenjen minden, ami benne van. 40 év alatt sok minden tud történni: lesz egy lyuk a tetőn, folyik a víz, elrohad egy gerenda a víztől, és beomlik az egész. És már nem mindenhol van, aki ezt megcsinálja.

Előtte – utána •  Fotó: Kiss Eszter archívuma

Előtte – utána Fotó: Kiss Eszter archívuma

– Idén milyen munkák várnak rád?

– Egyelőre kisebb projektek vannak, befejezni valók, Kiszsolnán, valamint Kölpényben fogunk még dolgozni, ami szintén Beszterce mellett van, és Enyedre is vissza kell menni, mert volt egy rész, amit nem fejeztünk be. Mindig van, mit tenni. Tény az, hogy a magyar történelmű műemlékek nem kapnak olyan kitüntetett figyelmet, mint mondjuk a moldvai templomok, merthogy azok Unesco szinten is teljesen egyedülállóak. Én nem tagadom az értéküket, mert fantasztikusak, azonban mifelénk is annyi tennivaló volna. Csak pénz is kell hozzá. Mert ahogy Rejtő mondta, a pénz az egyetlen, amiből nem árt a sok. És ez itt is érvényes.

korábban írtuk

Hollandiai kalandok a Szekeres családdal: A honvágy erősebb volt a racionális érveknél
Hollandiai kalandok a Szekeres családdal: A honvágy erősebb volt a racionális érveknél

Kalandvágy, jobb megélhetés, nyelvtanulás – a leggyakrabban ezekkel a célokkal költöznek külföldre hosszabb-rövidebb időre a fiatalok. A gyergyócsomafalvi Szekeres család is hasonló megfontolásokból indult útnak 2012-ben, Hollandiába.