Valahányszor rágondolok, valami megbánásféle jut eszembe. Azért írom így, hogy eszembe jut, mert nem tudom pontosan, mi az, és azt sem, hogy érzem-e, vagy csak úgy eszembe jut. Jön mindig a könny, úgyhogy mégiscsak érzésnek kell lennie.
Néha hiányzik, de nem tudom, hogy ő vagy inkább az, ami nem volt. Nem tudom, milyen lett volna, csak erősen vágytam rá.
Mami az apám anyja volt. És én nem búcsúztam el tőle.
Amikor meghalt, magyardolgozatot írtunk. Nem azért, hanem pont akkor. A magyartanárnő nekem sosem akart tízest adni, mert nem tanultam, csak a hasamból mondtam fel a leckét. Teljesen igaza volt. Amikor Mami meghalt, akkor is a szünetben abrakoltam. Nem tudtam, mit, csak a könyv színét, és azt, hogy nem sírhatok, mert akkor ki kell mondanom, hogy Mami meghalt.
Mamit két nappal azelőtt láttam: ott volt az egész család. Azelőtt olyan sosem volt, hogy ott legyünk mindnyájan: minden unoka, sógor, vő, meny ott ült a konyhában. Pista szivarozott, a csikket pedig a gombos hamutálba nyomta – olyan hamutála csak Maminak volt az egész világon, én azelőtt sosem láttam elegánsabbat.
Mami nem volt székely. Talán ez volt az első dolog, amit megtanultam róla. Erre nagyon büszke voltam, mert ez különleges dolog volt. Vagy legalábbis én annak éreztem, s ettől magamat is.
Mami harcolt. Ezt a temetésen értettem meg, amikor az iskolaigazgató a Radnóti-vers után, ami Mami kedvence volt, arról beszélt, hogy Mami küzdött a fákért a templomkertben és a temetőben. Mielőtt meghalt, azt kérte, sose vágjuk ki a fenyőt, amit dédnagyapám ültetett. Ezt nem az igazgató mondta, erre én emlékszem arról az estéről, amikor mindnyájan együtt voltunk. Azon az estén nem harcolt, csak úgy mondta. S azt is, hogy ha meghal, ne azzal a gyászos fekete kocsival vigyék a temetőbe. Inkább jöjjön az az ember a két ökörrel, s egyszerű szekérre tegyék a koporsóját.
Így is volt.
Mami kötött. Fehér haja volt, rózsafüzérgyűrű a kisujján, s ült a fotelben. Biztos voltam benne, hogy a faluban csak neki van meg a Fürge Ujjak kötőmintás magazin. Mami magyarországi volt. A rokonok küldték az újságot, onnan nézte az új mintákat. S mert az valami volt Magyarországról, én is mindig megnéztem. Kértem, tanítson meg engem is, mert valahogy jó lett volna a közelében lenni. Arra gondoltam, akkor talán többé nem kell kopogni, és én is benyúlhatok az almárium tükrös szekrényébe, ahol az édesség volt.
Sálnak indult, de csak egy kötésdarab lett belőle. Évekig őrizgettem, pedig tudtam: én nem leszek olyan, mint Mami. Nem fogok kötni.
Mami akkor volt pedagógus, amikor a gyerekeket nem szabadott igazából tanítani, csak titokban olvashattak mást, mint propagandát. Bátor volt, aki ellenszegült. Mami vasárnapi iskolát szervezett, édesanyámat is tanította. Egyszer rajzolt egy szőttest, teljesen más színekkel, mint mások, és Maminak ez nagyon tetszett. A szőttest édesanyámnak adták, miután Mami meghalt. Mami megcsináltatta azokból a színekből, amiket édesanyám festett. Nekem ez nagyon jólesett, ezt a történetet nagyon szerettem.
Mami egy amazon volt. Ezt és pont így mondta róla a testvérem tavaly. Jólesett hallani, mert ezt nem így gondoltam. Nem ismertem őt igazán. Néhány emlékből idézem fel néha, és szeretem úgy gondolni, hogy mind igaz. Nem akarom, hogy kijavítsanak, nem akarom tudni, ha másképp volt.
Ez az a ház
Mami miatt nem azért jön a könny, mert a melegsége hiányzik. Nem emlékszem, hogy simogatott volna, mosolyogni is csak ritkán láttam. De tudtam, hogy okos, és ez nagyon érdekelt. A könyveit csak egyszer láttam – soha egyet sem vettem el. Volt egy hatalmas képes Bibliája, azt egyszer megmutatta. Ültünk a fa alatt: hagyta, hogy forgassam. Akkor mesélte, hogy apám kispárnahuzatában lopták át a határon.
Mami rádióra aludt el. Én akkor nem értettem, hogy miért bátorság, ha valakinek már régen is volt rádiója. Hajnalban mindig kikapcsolta. Ezt onnan tudom, hogy a szomszédos szobában pont ott állt az ágyam, ahol az ő rádiója a falon túl muzsikált.
Nála sosem aludtam.
Nem tudom, Mamit ki szerette. Ahhoz túl kicsi voltam, hogy ezt pontosan fel tudjam mérni. Inkább úgy gondoltam, hogy mások is félnek tőle, mint én. Magasnak, erősnek tűnt, határozott volt, és szigorú. Nem teljesen evilági – így láttam őt.
Mami nem volt székely. Ez akkoriban nagy ügy volt. Utólag mesélte a bátyám, hogy Mamit Erdélybe helyezték tanítani, majd a második világháború után, amikor Erdélyt újra Romániához csatolták, Maminak haza kellett mennie: vissza, Magyarországra. De Mami szerelmes volt. Mami is volt szerelmes! Visszajött Erdélybe a szerelem miatt. A nagyapám miatt.
Ez akkor volt, amikor főleg félni mertek az emberek.
Mamit tisztelték a faluban. Ezt abból állapítottam meg, hogy tőle sosem loptak a cigányok. Ha a tornácon látták, bekiabáltak: „Dicsértessék, Mária néni!” Még arról az ágról sem vitték el az almát, ami kihajlott az útra.
Ül a karosszékben, ki-kinéz az ablakon, a kötésre nem figyel, csak tűri maga alá a sorokat, lábán fehér harisnya és szandál, amilyet sosem láttam máson.
Amikor Mami meghalt, nem akartam látni, és nem is néztem oda egyszer sem. Ezért emlékszem rá. Tudtam, hogy így lesz, ezért nem akartam nézni. Mami az én fejemben nem tört meg, megmarad mindig.
Néhány hete újra találkoztunk az udvarán. Mami nem volt sehol. Rég nincs.
A fenyőt ki kellett vágni, hogy ne dőljön, az udvart elkertelték, a kertben új ház épült. Csak a tornác olyan ma is. Még a fadarab is ott van, amire Mami a lábát tette.
Néha odamegyek hozzá a temetőbe. Vaskerítés választ el tőle – sosem jártam azon belül. Amikor gyertyát gyújtunk, mindig anyu helyezi el a mécsest a földön. Kopjafa áll, ahol fekszenek. Ott az egész család.
Mami benne van apámban és mindkét nagynénémben. Szerintem bennem is ott van. Szeretném, ha ott lenne, mert Mami nem félt: visszajött a szerelemért.
Ui.: A képes Biblia az enyém – mondják. S megvan a családfa is, amit Mami az édességes szekrény ajtaján tartott. Mami naplóját a lányunokák öröklik – mondják. Hát írt. Lehet, én is benne…
Kiemelt kép: Shutterstock
