– Már gyerekkorodban azt lehetett hallani rólad, hogy ha látsz egy dombot, arra felfutsz. És mostanra ki van pipálva az Alpok mind a 82 darab 4000 méter feletti csúcsa. Mit jelent számodra a hegymászás? Szívügy, szenvedély, teljesítmény?
– Már lassan 20 éve járom valamilyen formában a – mondjuk úgy – magashegyeket, és 14–15 éve járok ki külföldre is a hegyek miatt. Igazából nem emlékszem, hogy milyen volt, amikor nem így volt. 34 éves vagyok, abból több, mint 20 évet így éltem. Egyszerűen ez az életformám. Az embernek a mindennapjaiba beleivódik, és úgymond egy alapszükségletté válik, hogy ott, abban a közegben, a hegyek között kimozogd magad. Egyértelműen nekem valamilyen szinten szól a teljesítményről is. Egyéni teljesítményről, arról, hogy saját magadnak különböző kihívásokat keresel. Én ezt látom benne.
– Melyik az a teljesítményed, amire büszke vagy?
– Az, aminek szakmai körökben is visszhangja volt, az az Eiger északi falának a megmászása.
– Oké, de el tudnád mesélni nekem is, a laikusnak, hogy a sok-sok megmászott hegycsúcs között ez miért volt különleges?
– Ha dióhéjban megnézzük a hegymászás történetét, akkor ott kezdődött, hogy a jelentősebb hegyek csúcsaira találni útvonalakat. Viszont, főleg Európán belül, ez úgy az 1800-as évek közepére lezárult. Minden jelentősebb hegyre egy rend útvonalon valaki felmászott. S akkor következett az, hogy mindig valami újabbat, érdekesebbet kell csinálni. Valami nehezebbet. Utána a nagy kihívás az lett, hogy feljutni minél nehezebb útvonalon. Az északi oldala a hegyeknek sokkal ridegebb, sokkal vadabb, sokkal inkább kihívás. Van három ilyen nagy, híres északi fal az Alpokban: az egyik a Matterhorn, a másik az Eiger, s a harmadik a Grandess Jorasses északi fala. Ez egy afféle trilógia, amiről büszkén mesélhet az ember szakmai körökben is.
Egyébként meg minden mászásnak van egy esztétikája, és az Eiger esetében is így volt. Ha Messnert olvasol, aki egy világklasszis alpinista, ő is azt mondja, hogy egy-egy útvonal, amit megmászott, az egy képzeletbeli vonal. Amit csak ő lát. És pont az a szép benne, hogy csak ő látja. És azért akarsz éppen ott felmenni, mert van ott valami természetes vonal, egy bevágás, egy gerinc, amiben látsz valami szépet, és mellesleg nehéz is. Tehát egy esztétikája, egy vonzereje van annak a vonalnak, amit te kiválasztasz. Erről szól az egész. Hogy szép legyen, és nehéz.
– Hűű, a nőkről is így gondolkozol? Milyen számodra az ideális nő?
– A jó nő: sportos, bevállalós, intelligens. Dióhéjban. Legyen benne valami izgalmas, valami különleges.
– Fontos, hogy ő is szeressen hegyet mászni? Az előadásodban is említetted, hogy a mászótársaid sokszor a barátnőid voltak.
– Gondoltam én már így is, meg úgy is. Amikor nagyon rég elkezdtem mászni, akkor az éppen aktuális párom, ha épp volt, nem mászott. Nem vártam el, hogy a párom mindenhova velem jöjjön. Utána egy barátnőmmel a romániai hegyivezető sulinak a felvételijén találkoztunk. Természetes volt, hogy együtt mászunk. Együtt végeztük el a sulit, és valahol az egy év alatt lett a barátságból kapcsolat. Kényelmes is volt, mert nem voltak abból feszültségek, hogy mi a hétvégi program. Ugyanakkor, azelőtt, míg haverokkal másztam, tulajdonképpen húztuk egymást, volt egy egészséges versengés, én tőlük tanultam. Egymás közt, a saját kárunkon.
Nálam 5–6–10 évvel idősebb fiúkkal jártunk a hegyekre. Amikor komolyabb útvonalak vannak, mindig van egy vezető személy. Akkor is, ha nincs kimondva, ezt azért a hegyen mindenki tudja, hogy ki az, aki vezet, aki hozza a döntéseket. Azelőtt mindig a rangidős fiúkat követtem, elfogadtam a döntéseiket, az ő szárnyaik alatt fejlődtem. Amikor a barátnőmmel ketten kezdtünk mászni, tulajdonképpen én lettem az erősebb, kettőnk közül én kerültem ebbe a szerepbe.
Nekem ez az időszak arról szólt, hogy megszerezzem a bátorságot, hogy én vagyok a csapatvezető, a hegyen én tervezek, felelek és döntök.
Még akkor is, ha a barátnőm egyenlő partner volt. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy mi ketten, mint csapat, lassabban fejlődtünk. Nem volt meg a versengés, mint húzóerő.
– Fejlődés alatt mit értesz ebben az esetben?
– Hát, nem az izmokra gondolok. A hegymászás egy teljes személyiségbeli fejlődést tud adni. Kitartást. Kitűzöl magadnak valamit, azt eléred. Vagy nem. Megint kitűzöl magadnak valamit. A személyes fejlődés spirálja. Nehezebb és nehezebb útvonalak mellett egyértelmű, hogy magabiztosságot kell nyerj.
A magabiztosság mellett, ha élve akarsz maradni, akkor az is fontos, hogy nagyon jó önismereted legyen.
A magabiztosság nem mehet el odáig, hogy „mindent meg tudok csinálni”, hanem kell tudd a határaidat. Kell tudni feladni, kell tudni visszafordulni. Kell tudni uralkodni ösztönökön, érzéseken. Például azon, hogy fázunk. Mi is ugyanúgy fázunk, ugyanúgy szenvedünk a széltől. Kérdés az, hogy ezt te hogy éled meg. Belsőleg. Hogy ezeket vissza tudod-e szorítani, időszakosan, amíg a mászásra koncentrálsz. Eltűröd-e a fájdalmat, eltűröd-e az éhséget, eltűröd-e a fázást. Önuralom, önbizalom, önismeret.
– Ez nekem megint áthallásos: úgy hangzik, mint egyesek számára a szülővé válás. A családalapítással hogy állsz?
– Sokáig úgy éreztem, nem nekem való a megállapodás, a család. Egy pár évet akartam szánni arra, hogy kihasználhassam, most már van pénzem a hobbimbra.
Mostanra, úgy érzem, ez sikerült. Az idén már tudatosan nem a sívakációt választottuk a barátnőmmel, hanem azt, hogy az időnket, energiánkat, és pénzünket a lakásunk bebútorozásába, csinosításába, kialakításába fektetjük. Van egy szobánk, amit dolgozószobának hívunk, de igazából egyelőre a hobbink kellékeit tartjuk itt. Külön polcot terveztem a túráimról hazahozott köveimnek. Rászántuk az energiát, hogy valóban otthonossá, a mi otthonunkká tegyük a lakásunkat.
– Egy éve volt, hogy egyik napról a másikra úgy döntöttél, hogy hazaköltözöl, Sepsiszentgyörgyre. Hogy született meg ez a döntés?
– Németországban nem igazán találtam a helyem. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy a nyelvet sem beszéltem. Biztos voltam benne, hogy itthon valamit fogok találni. Kis kitérővel visszakerültem a régi munkahelyemre, egy kastélyszálló menedzsmentjébe.
– Az nem foglalkoztat, hogy a hegymászást tedd a szakmáddá?
– A szakma ott kezdődik, ha pénzt keresel belőle. Kimondottan a hegymászásból két alap-módon lehet megélni: az egyik az, hogy ha nagyon-nagyon jó vagy valamelyik válfajában, és akkor hivatásos hegymászó leszel, ami azt jelenti, hogy bizonyos márkákat képviselsz, és akkor ők nem csak a költségeidet fizetik ki, hanem gyakorlatilag fizetést kapsz, hogy mássz. De akkor valami olyant kell csinálj, ami világszinten Wow-faktorral rendelkezik. A másik pedig a hegyivezetés. Én hivatásos hegymászó nem vagyok, nekem nem fizet senki azért, hogy másszak. Hegyivezető, az vagyok.
Románián belül, és egy magyarországi cégnek külföldre is vezettem túrákat, az Elbruszra vagy a Kilimandzsáróra például. Szeretek hegyivezető lenni, de ezt nem tekintem igazából megélhetésnek. Együtt dolgozom két-három ügynökséggel, de csak olyan túrákat csinálok, amiket szeretek és akkor abba tényleg mindent beleadok.
Minden, amit saját magamnak csinálok, teljes motivációval, az más. Néha meghívnak előadásokat tartani arról, hogy milyen élmény megmászni az Alpok 4000 méter fölötti csúcsainak 82-es „listáját”. Ezeket az előadásokat is rendszerint azzal zárom, hogy végső soron a listák nem számítanak, csak az a fontos, hogy úgy tudjunk örülni az élménynek, mint a gyerekek.
Fotó: Kátai Jocó, Kristó G. Hunor, Márk Előd archívuma
korábban írtuk
Imre Zoltán, a köztünk élő homo universalis
Ady-szakértő kultúrantropológusként, a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum igazgatójaként ismerte meg Nagyvárad és a sajtó közvetítésével talán az egész Kárpát-medence. Aztán megismertük benne a rockzenészt, a képzőművészt, a családapát, és a mostani beszélgetésünkkor arra is fény derült, hogy mélyrehatóan foglalkozik a buddhizmussal, olyannyira, hogy ebből írja készülő doktori disszertációját. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. októberi számában jelent meg.)
