„A püspöki palota kertjében, egy kis szobában lakott a püspök. Édesanyám korábban már mesélt nekem erről a helyiségről, szüleim 1966-ban egy domokosi bérmálkozócsoporttal látogatták meg Áron püspököt, az ő elbeszélésükből tudtam, hogy ebéd után mindig ide vonult vissza. És hogy talán itt akarták őt felrobbantani. Márton Áron osztályunkat a székesegyházban fogadta: bozontos szemöldöke most is előttem van, határozott jelleme megfogott, az volt a érzésem, hogy még nem láttam ilyen embert. Tekintete egyszerre sugárzott melegséget, kedvességet és szigort. Tekintélyt” – emlékszik vissza első találkozására a püspökkel György Irma nyugalmazott tanítónő. A tizenéves csíkszentdomokosi lány a nagyenyedi tanítóképző tanulójaként, egy osztálykirándulás alkalmával találkozott Márton Áronnal. Előtte nagyapjától is hallott a falusi környezetből kiemelkedő püspökről. „Nagyapámmal, Bács Áronnal osztálytársak voltak. Azt mondta, rendkívül szerény, egyszerű, de határozott és jó tanuló diák volt” – meséli.
Ahhoz, hogy a közösség valóban felmérje a csíkszentdomokosi születésű püspök szellemiségének erejét, a hétköznapokat élő, vívódó, olykor kételkedő embert kell felfednünk. Milyen gyermek volt? Milyen gondolatok foglalkoztatták? Mit gondolt például a nő szerepéről, a férfi és nő kapcsolatáról?
Ezekkel a kérdésekkel kerestük fel Csíkszentdomokoson György Irma nyugalmazott tanítót és Márton Gerőt, a püspök unokaöccsét, mivel őket személyes élmény, illetve családi kötelék fűzi Áron püspökhöz, továbbá Lázár Csillát, a Márton Áron Múzeum igazgatóját.
Hazaszökik az iskolából...
Lázár Csilla szerint hiteles forrásból elég keveset tudhatunk meg a gyermek Márton Áronról. Egyetlen fénykép van ebből az időszakból, egy iskolai csoportkép. Helytörténészektől, kutatók feljegyzéseiből azonban annyit sikerült felfednünk, hogy már diákként tagja volt a Mária-kongregációnak, vagyis otthonról hozott katolikus vallásosságát a csíksomlyói Mária lábánál mélyítette el.
A szülőkkel
„Szász András bátyám mesélte, hogy Áron bátyám
a házhoz közelebbi szálas fa alá nyír- és fenyőágakból kicsi oltárt épített. Mária képét annak a közepibe tette, és hívta a többi gyermeket imádkozni”
– idézte a családi fámát Márton Gerő, a püspök unokaöccse.
Az iskoláskorú Áronról, akinek bizonyítványa a „jó” körül ingadozott, a domokosi múzeum igazgatójától kapunk részletesebb képet.
„Az elsős gimnazista, somlyói diák bizonyítványának átlaga kettes volt (ekkor az egyes volt a „jeles”, a kettes a „jó”). A falusi paraszti világból, édesanyja mellől iskolába küldött fiúnak a matematika, a latin és meglepő módon a torna bizonyult a legnehezebb tantárgynak. Áron minden bizonnyal nem lehetett túl elégedett diáksorsával, mert egy alkalommal hazaszökött az iskolából: huszonöt kilométert gyalogolt az édes otthonig. Édesapja visszakergette az iskolába. Nem volna ma már tudomásunk erről, ha maga a püspök nem mesélte volna el a történetet élete utolsó hónapjaiban beteggondozójának, Kacsó Júlia szociális testvérnek” – meséli Lázár Csilla.
A püspök ifjúkoráról visszaemlékezéseiből és a bécsi hadtörténeti levéltár dokumentumaiból van tudomásunk, eszerint a 18 éves Áronnak a frontra kellett mennie, „ölelés helyett ölni kellett tanulnia, nehogy őt öljék meg”. Huszonkét hónapot töltött a doberdói fronton, háromszor sebesült meg, többször kitüntették.
Négy év után tért haza, de nem jelentkezett a teológiára. Lelki sebeire először a könyvek között és a sokdolgú paraszti világban keres írt, ez viszont nem hoz megnyugvást. Huszonnégy évesen, Majláth Gusztáv Károly püspök hatására folytatja teológiai tanulmányait.
„Ment a cséplőgép az udvaron, Áron bátyám adta fel a kévéket. Közben megérkezett a postás. Levelet hozott. Édesanyja a tornácról kiáltott hátra: Gyere elé, Áron, levelet kaptál Gyulafehérvárról!”
Márton Gerő, az unokaöccs
Ő nagy örömmel elément, édesapám, aki akkor tízéves körüli lehetett, futott utána. Miután elolvasta a levelet, azt mondta:
„Édesanyám, a szelvétbe kicsi kenyeret, túrót, szalonnát tegyen. A fehérneműt pakolja össze, az első vonattal megyek vissza Gyulafehérvárra, mert hív Majláth Gusztáv Károly püspök úr”
– osztotta meg velünk a családi történetet unokaöccse.
A házasélet olyan életállapot, mely csak lassan bontakozik ki
Áron püspök véleményét a nő családban betöltött szerepéről alapvetően az egyház tanítása határozta meg, az asszonyok fő feladatát a szentségi házasságban született gyermekek nevelésében látta. Idősebb korában már árnyaltabban fogalmazott a női hivatásról.
„Ez azonban nem jelenti azt, hogy feladná az egyház álláspontját. Márton Áron esetében ezért ne is keresgéljünk a liberális nőeszményt bátorító gondolatokat” – figyelmeztet Lázár Csilla.
„Nagy kedvencem a témában egyik időskori bérmálási beszédéből az a rész, amit ma is életvezetési tanácsként olvashatunk: »A férfit és a nőt a szerelem hozza össze, de a házasélet olyan életállapot, mely csak lassan, az élettapasztalatok között bontakozik ki. A szerelem az életet nem látja a maga valóságában, kiszínezi, szép álmok köntösébe öltözteti. A valóságra csak a mindennapok egyformaságában ébrednek rá, akkor, amikor szembekerülnek a nehézségekkel, és még inkább akkor, amikor kezdik felfedezni egymás hibáit, gyarlóságait, kellemetlen – talán nagyon is kellemetlen – szokásait. S ha ekkor, a szinte naponta ismétlődő csalódás ellenére, elfogadják egymást olyannak, amilyenek, s ha megtanulják a mindennap visszatérő bajokat együtt hordozni és az élet nagy élményeit egymással megosztani, akkor lassan megérik a házasság igazi, második kapcsa: a szeretet. Ez pedig abban áll, hogy megtanulták egymást tisztelni, becsülni, és felelősséget éreznek egymásért.«”
Íme, az Ember!
Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum megálmodója és működtetője, családtagjaival együtt sok éven át gyűjtötte a lelki vezetőről készült fotókat, írásokat. Folyamatosan kutatja a püspök életét, mondhatjuk tehát, hogy egyik legjobb ismerője. Őt kérdeztünk arról, hogy mit tudhatunk Márton Áron vívódásairól.
Lázár Csilla
Az igazgató a huszonnégy éves Áron vallomását ajánlotta figyelmünkbe, melyet akkor írt püspökének, Majláth Gusztáv Károlynak, amikor megért benne a papi hivatás iránti elköteleződés gondolata, és kérte felvételét a teológiára.
„Az Isten adta hitet lekicsinyeltem és rendszeresen gyöngítettem, szellememet nemtelenségekbe fojtottam, s amikor kielégülést keresve a hitetlen, de »felvilágosult« írók egész tömegét faltam fel, a beígért és várt megnyugvás helyett megjött az önmagamtól való megundorodás erős érzete. Amidőn elviselhetetlennek tudtam az életet s kegyetlennek a végzetszerűséggel dolgozó buta létet, és
amikor azt hittem, hogy megtaláltam az emberi problémáknak eddig, előlem gondosan elrejtett megoldását: a kérdőjelek fenyegető tömegére bukkantam. Azt tettem, amit a tékozló fiú tett: a sertések eledeléből ettem, és nem teltem be vele.
Rideg közönnyel fosztottam meg lelkemet az Isten pazar ajándékától. Letaroltam mindent. Ördögi pusztítást vittem véghez, s utána a cinizmus kaján maszkját öltve fel tettetett nemtörődömséggel palástoltam el benső idegességemet, lelkiismeretem által időnként kiváltott nyugtalanságomat. S ez a kezdetben magamra erőszakolt cinizmus fogott meg később, mikor enyhülést akartam mindenáron, mikor sírni szeretettem volna, és nem tudtam, egészen addig, amíg Kegyelmességednél fel nem szakadt lelkemből az első zokogás, elő nem tört az első forró könnycsepp, s akkor ingatag lelkemet gyönyörű, hatalmas hithez kapcsolva megteltem a halálos veszedelemből menekültek életörömével, a szebb élet utáni erős vággyal. Köszönöm, Atyám, köszönöm!”
Vívódásait innentől magába zárta. Már teológusként – társainál idősebb s alighanem bölcsebb, katonaviselt férfi – példaként állították kollégái elé. Onnantól kezdve példa volt haláláig. Példa volt hívei, a tanítványai, a papjai, püspöktársai és még az ellenségei számára is. Állítólag Petru Groza mondta munkatársának az irodájából távozó püspök után nézve: Íme, az ember!
Jakab Antal a húszas években gimnazista volt Gyergyószentmiklóson. Így emlékezik egykori gimnáziumi hittanárára:
„Amikor először hallottam beszélni Őt, ötödikes gimnazista koromban a gyergyószentmiklósi temetőben, a volt főhadnagy reverendája alatt az első világháború három frontján szerzett három sebét hordozta. De kimondta bátran:
nem azok a hősök, akik parancsra – mert egyebet nem tehettek – meghaltak, még kevésbé, akik vitézséggel és fegyverrel fenyegetőznek, hanem akik keresik a békét, és mindent megtesznek, hogy a háború szégyene többé ne érje a világot.
Ebbe a gondolatba állított be minket, fiatalokat, és még püspöksége előtt üstökösként járt elöl, hogy az Isten és hit megbecsülése által érzékennyé tegye a népeket az igazságra, az élet értékének felfogására és megbecsülésére.”
Márton Áron a szeretetről:
„A kenyérért, a munkahelyért vagy előléptetésért folyó, késhegyig menő küzdelemben feladják az emberi önérzetet, levetkőzik emberi tulajdonságaikat; megalkuvó, hízelgő, kíméletlen lelkületet öltenek magukra, s ha kell, embertársaik becsületén, egzisztenciáján, erkölcsi hulláján keresztül törnek magasabb, jobban jövedelmező pozíciókra.
Az emberek már nem embertársak, hanem vetélytársak, sőt ellenségek között élnek, s csupa ellenségtől vagy versenytárstól körülvéve, kietlen magányosságban, elhagyatottan, egyedül érzik magukat.
Sürgető kötelessége mindenkinek, elsősorban pedig azoknak, akik keresztényeknek mondják magukat, hogy megmutassák, mi a szeretet. A keresztények elsőrendű missziós feladatot teljesítenek, ha vállalják a missziós küldetést, és a saját életükkel mutatják meg, hogyan lehet és kell Istent tisztelni, egymásért felelősséget érezni és nem hagyni el senkit, aki bármilyen tekintetben segítségre szorul.”
Fotó: Mihály László
