– Székelyföldi, falusi lány voltál, hogyan telt a gyerekkorod?
– A Maros megyei Jobbágytelkén születtem, pár száz lakosú, katolikus faluban, amely leginkább arról nevezetes, hogy nem volt kollektív gazdasága. Mindenki a saját földjét művelte, s a mindenféle tilalom ellenére a saját szilváját vagy gabonáját főzte ki pálinkának. Magángazdálkodás folyt, és ezzel együtt valami egészen hihetetlen összefogás jellemezte a közösséget: kalákában épültek a házak, így gyűjtötték be a termést, így csépeltek, de még kenyeret is kalákában sütöttek az asszonyok a nyolcvanas években s azelőtt. A nagy bőség miatt úgy emlegették a falut, hogy „kicsi Amerika”.
Nekem tehát, mondhatni, boldog gyermekkorom volt, de ezt akkor nem tudtam, csak most tudom. Televízióra és autóra vágytam, hétköznap is ünneplőruhára, s szomorú voltam, hogy vége-hossza nincs a mezei munkának.
– Ez alól csak akkor történt felmentés, amikor a testvéreimet pesztráltam. Évi hat, Tündi hét évvel kisebb nálam, értelemszerűen nekem jutott ki a totyogósokra való ügyelés… A két leányka púp volt a hátamon akkoriban. Morogtak is a barátok, hogy a játékkal is hozzám s a „pujákhoz” kellett igazodni. Ha valamelyik elkezdett sírni a füvön, le kellett állítani a versenyfutást, a bújócskát s mindent, hogy megnézhessem, melyiknek mi baja…
– És az iskolai évekből mire emlékszel?
– Nyolcadik osztályig Jobbágytelkén jártam iskolába. Édesanyám irtó szigorú volt, neki semmit sem tudtam eléggé jól, tehát csak ne ágáljak a tízeseimmel, lássuk a következő jegyeket, s különben is, üres kalász hordja fenn a fejét. Édesapám, épp ellenkezőleg, sokallta az ismereteimet, félt, hogy megbolondulok a sok tanulástól, s az égadta világon mindent megengedett: barátok voltunk, örök szövetségesek. Így nevelkedtem a két véglet között. Csupa igazán jó tanítóval és tanárral. Végtelen hálával tartozom Domahídi Emília tanárnőnek, aki ölszámra bocsátotta rendelkezésemre a jobbnál jobb könyveket, Szabó György igazgató bácsinak, aki töretlen türelemmel tanított nyelvekre, elsősorban franciára, és Adorján Imre pap bácsinak, aki írógépet ajándékozott nekem, teret adott verspróbálkozásaimnak, szavalni hordozott szerte a környéken.
A piros ruhás címlapfotó
Végeredményben egész gyermekkoromban segítőkész emberek vettek körül. A ’89-es változás után ezeridegenek is: alapítványos franciák, hollandok, belgák, elszármazott amerikaiak. Cserébe csak jól kellett tanulni s időnként mesélni a gyerekeiknek az én és hasontársaim „szörnyű” gyermekkoráról. Miszerint se tévé, se külön hálószoba, se vezetékes víz, s vécézni is az udvaron kell. Felcicomáztak, elirigyelték a székely ruhámat, ajándékokkal halmoztak el, tanítottak.
Kilencvenben, tizenkét évesen Apollinaire-t szavaltam a franciaországi Venerque polgármesterének kerti partiján, körbejártam a kicsi venyigekosárral, talán a helyi templom felújítására kellett gyűjteni.
– S nagyon imponált nekem, hogy mindeközben félholtra ölelgettek a beparfümözött dámák, s meghatódva halmoztak el mindenfélével. Így lett cicás tollam, matricám, aranyborítós füzetem, francia parfümöm, fülhallgatós kazettafonom, ezüstszandálom…
– Hogyan kerültél a „világvégi”, kicsi faluból a fővárosba?
– Nekem is furán hangzik, de igazából Petre Roman által. Egyéni kampányakciója abban állt, hogy az ország legelhagyatottabb falvaiból összegyűjtötte a tehetséges, szegény sorsú gyermekeket, akik beszéltek franciául, Bukarestben kivikszoltatta őket – tréninget, cipőt, tisztálkodószereket adtak, s azelőtt még a fogainkat is meg kellett csináltatni –, s nemzetközi táborba küldte. Hát így. S aztán, rögtön a rendszerváltás után egymást érték a nyugat-európai falvakkal kötött testvértelepülési megállapodások, leveleket fordítottam innen-oda, onnan-vissza, s úgy megszeretett egy-egy család, hogy örökre meg akartak tartani. Belgiumba készültem egyetemre. De csak hazajöttem. Nagyon ragaszkodó vagyok.
– Mekkora változást hozott az életedbe Székelyföld után Bukarest?
– Nálunkfelé mindent, ami borzasztó vagy lehetetlen, Bukaresttel példáztak. Ha igazán meg akartak csapni, azt mondták: „úgy megcsaplak, hogy egész Bukarestig repülsz”, ha világgá akartak meneszteni, azt mondták: „menj, Bukarestig meg se állj!”. Bukarest tehát az Óperenciás-tengeren s még azon is túl volt, s nem kecsegtetett túl sok jóval. A legijesztőbb mégis az volt, hogy ott mindenki románul beszél. S mi, székely gyermekek rettegtünk a romántól, mert valahogy sehogy se állt rá a szánk. Persze hogy tele voltam előítélettel, s kalandvágy meg opportunitás ide vagy oda, féltem is egy kicsit.
– És miként vezetett az út a televíziózáshoz?
– Valamikor ’95–96-ban, amikor a frissen vásárolt tévében néztünk egy bemondónőt, azt mondta édesapja: „Látod, Emő, ilyen munkahely kellene neked is! A nap se égeti, s az eső se veri a fejét!” Nem tudom, hogy ez volt hatással rám, vagy utólag magyarázom bele a dolgok alakulásába. De két évre rá felvételiztem az újságíróira, Kolozsvárra, s miután nem jutottam be, még elértem a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium felvételijét. A tanév folyamán egyik alkalommal Boros Zoltán, a Magyar Adás akkori főszerkesztője volt a vendégelőadó. Az volt a feladat, hogy készítsünk interjút valakivel, lehetőleg híres emberrel. Borost választottam. Szörnyen izgultam, főleg, mikor rájöttem, hogy ő tényleg az az ember, akit láttam párszor gyermekkoromban a Zsuzsiék tévéjében. Zoli akkor azt kérdezte, a kollégium után nem akarnék-e Bukarestbe menni. Szeptemberben, alig húszévesen már ott szorongtam a kilencedik emeleti szerkesztőség titkárságán. És még vagy két évig. Gyakorlatoztam, vizsgáztam, megint gyakorlatoztam, megint vizsgáztam.
Borosnak sokat köszönhetek. Először is, ő tanított meg felolvasni, szöveget írni, szerkeszteni, személyesen ellenőrizte az anyagaimat. De az egész szerkesztőség felkarolt. Örültek, hogy híradós akartam lenni, ettől a területtől ugyanis mindenki ódzkodott.
– Vérmérsékletem és korom miatt nekem nagyon tetszett a rohangálós munka, s azt is járulékos haszonként könyveltem el, hogy kénytelen vagyok menet közben megtanulni románul. De nem volt pénzem, így lassan alábbhagyott a lelkesedésem, a hosszas próbaidőtől pedig meg-megingott az önbizalmam. Ha nem szégyelltem volna, tán haza is futottam volna. A testvéreim azonban épp elkezdték városon a középiskolát, s ahhoz pénz kellett. Márpedig a szüleimnek nem volt keresetük, édesapám nagyon beteg volt, a földművelésből pedig ’89 után már nem lehetett megélni. Maradtam hát. Végül 2000-től alkalmaztak a Magyar Adáshoz. Riporter voltam, majd szerkesztő, műsorvezető, később rovatvezető, s hatodik éve főszerkesztő vagyok.
– 2013 óta vagy főszerkesztője a Magyar Adásnak. Ez milyen kihívást jelent(ett) számodra?
– Normális körülmények között is illik meggondolni az ilyesmit, hát még olyan időkben, amikor a közmegvetésnek kitett köztelevízióban addig nem tapasztalt belső irtogatás folyik… 2012-ben elkezdődött a nagy átszervezés: ezer embert kellett meneszteni. Több ízben is vizsgáztatóbizottságok elé citáltak bennünket, s arra kényszerítettek, hogy egymás helyére pályázzunk... Ennek mi nem tettünk eleget. Részt vettünk a szűréseken, de mindenki csak a saját állását pályázta meg újra. És újra. Egy év rettegés, cirkusz, tüntetések sorozata, viszálykodások…, így vettem át a szerkesztőséget 2013 őszén. Próbaidős kinevezéssel. Életem legnagyobb kihívása előtt álltam akkor.
Hálás és büszke vagyok arra, hogy az emberi és szakmai önérzetében megtépázott szerkesztőségi közösség 2014-ben számbelileg megfogyatkozva ugyan, de szolidárisan, elszántan vágott neki az új gyártási évnek.
– Ez a kollégák részéről érkezett feltétel nélküli támogatás volt a döntő abban, hogy 2014-ben megpályázzam a versenyvizsgára kiírt főszerkesztői tisztséget.
– Úgy tudom, fűtés és villany nélkül dolgoztatok a télen, elavult technikai felszereltséggel.
– Nagyon kevés pénzből dolgozunk, de még ennél is gyötrőbb, hogy nincsenek megfelelő műszaki eszközeink. Pedig ezek nélkül tévézni aligha lehet. Nincs felvételstúdiónk, ami miatt több műfaj, például a talk-show kiesett a műsorrácsunkból. A televízió végre áttér a HD sugárzásra, de nekünk egyetlen HD kameránk sincs az intézménytől. A vágóeszközöket is saját zsebből, illetve pályázatok útján szereztük be, a technikai szükségletek fedezése jórészt a kollégák saját eszközeiből történik. Amióta főszerkesztő vagyok, körülbelül három alkalommal vásároltak kamerákat, egyszerre legtöbb tíz darabot, s ezeket a nálunk nagyobb prioritásnak örvendő műsoroknak ítélték oda. Pedig a kérvényeimmel már Dâmbovițát lehetne dugasztani – hogy idézzem az egyik igazgatót. Nos, ezt kudarcként élem meg – az is –, és akkor, amikor elkeseredem, ezért keseredem el. Időközben bejegyeztettünk egy egyesületet is, s pályázattal sikerült beszerezni egy-két dolgot.
Persze beleszoktunk a nincstelenségbe, s próbálunk valahogy mindent megoldani.
– Ez viszont általában nem azon a szinten van, amelyet elvárnánk magunktól, s ennek nagyon lelombozó hatása van, ami végső soron akár a szakmából való kiábránduláshoz is vezethet. A feladás nem opció. Annak idején a Magyar Adás „nagy öregei” úgy belénk sulykolták az Adás szentségét, hogy például tavaly november–decemberben fűtés és villany nélkül is elkészítettük az adást. Sokszor érzem azt, hogy a Román Televízió vezetősége tudja ezt, s talán a műszaki felszereltség osztogatásakor számol azzal, hogy visszautasítás esetén is el fog készülni az adásunk. Úgyhogy nem is tudom, áldás vagy átok ez a belénk ivódott kötelességtudat.
– Milyen ma a Magyar Adás ahhoz képest, amilyen volt, mondjuk, húsz éve?
– A Magyar Adás próbál igazodni a változó helyzethez. Tudomásul kellett vegyük, hogy régi és ismert rovataink egy része ma értelmetlen lenne abban a formában, ahogy például húsz évvel ezelőtt el volt képzelve. Így, a kezdetben híradóként elkönyvelt Heti krónika, amelyet gyakorlatilag húsz éve szerkesztek, mára háttér-rovattá alakult, hiszen heti egy alkalommal értelmetlen híreket sugározni akkor, amikor erre szakosodott csatornák vannak, amelyek percről-percre is képesek tudósítani a magyarokat is foglalkoztató történésekről. Továbbá, húsz évvel ezelőtt nem éreztük ennyire az archívum jelentőségét. Pedig valóságos aranybánya ma ez a szalagtár, egyedi dokumentum-értékű riportokkal, színházi előadásokkal, amelyek alapos feljavítás után értékként élvezhetőek a mai néző számára is.
Sajnos, az archiválás nem erőssége a Televíziónak, a Magyar Adás anyagainak is csak a töredéke maradt meg. Az adás elhallgattatását követően, 1985-től bizony, sok szalag törlődött le vagy tűnt el. A Magyar Adás a ‘89-es változás után újraindult, s ha nem is azonnal, de lassan elkezdte menteni a menthetőt.
– A “régi Magyar Adás” (1969-1985) archívumának összeszedése és rendszerezése egyáltalán nem egyszerű, de mint kiderült, még ennél is nehezebb az újabb Magyar Adásé… a kilencvenes évek zűrzavarában a kollégák is forradalmi hangulatban dolgoztak, éjt-nappallá téve, ilyen körülmények között az archiválás nem lehetett piroritás. Úgyhogy ez külön kihívás számunkra, s nagyokat kesergünk, amikor kiderül, hogy a kilencvenes évek első fele hiányzik a szalagtárból, vagy csak édeskevés van meg belőle.
– Hogy látod, miként lesztek jelen, mondjuk, a következő öt évben?
– Mese nincs, rá kell erősítenünk az online jelenlétre. Az emberek, főként az ifjabb generáció, ma már a közösségi oldalakat böngészi, ott kell lennünk, hangsúlyosan. Aztán időnként én külön Magyar Adás csatornát is látok, de azért tudni kell, hogy híresen élénk a fantáziám.
– Mire vagy a leginkább büszke?
– Hogy 2014-ben sikerült talpra állni. Egy évvel azelőtt úgy tűnt, a tévének is vége, az adásnak is vége. Ma a Magyar Adásnak több a műsorideje, mint akkor, a szerkesztőség létezik, nagyobb létszámban, mint akkor, sőt, számos egykori kolléga ma is bedolgozik. Közösen írjuk a Magyar Adás történetét... Igen, fél évszázados, kiteljesedett szerkesztőség lettünk. Büszke vagyok továbbá arra, hogy a kilencvenes éveket követően, amikor
a Magyar Adásra azért néztek fel a román kollégák és a magyar mellett a román nézők is, mert volt bátorsága szembemenni a rendszerrel, hasonló elismerést éreztünk például a 2012–2013-as átszervezés idején. Mi ugyanis riportokat készítettünk mindarról, ami a televízióval akkor történt.
– Amiről akkor még a híradó sem tudósított, vagy amikor igen, beérte egy szalaghírrel. A mi anyagaink viszont szókimondóak voltak, rávilágítottak az átszervezés visszásságára, a megszorítások címszó alatti visszaélésekre, és bizony, kisebbfajta forradalomnak minősült ezeket az anyagokat adásba engedni. Emlékszem, az egyik ilyen riport után kijöttem az élő adásból, s a vezérlőben ott állt a sok kolléga, csendben, magyarok és románok, néztük egymást, és nyeltük vissza a könnyeinket. Ezt senki nem fogja elvenni a Magyar Adás szerkesztőségétől.
– Hiányzik valami itthonról, ami Bukarestben nincs meg? Vagy van előnye a fővárosi létnek számodra?
– Hiányzik az édesanyám főztje, főként a levesei. És hiányoznak a magyar könyvesboltok. A magyar színház is hiányzik, az, hogy akkor menjek magyar nyelvű előadásra, amikor kedvem tartja. A fővárosi élet előnye számomra elsősorban abban rejlik, hogy el tudsz veszni benne. Időnként jólesik tréningben, smink nélkül, esetleg rendezetlen hajjal kószálni. Vagy szomorúan. S mindeközben tudni, hogy ez senkinek sem fog feltűnni. Az is tetszik, hogy szinte mindig nyitva vannak az üzletek. Szertelen életmódom miatt folyton hiányzik valami a házból. Mindezt éjszaka is be tudom szerezni, ha akkor érek rá, vagy akkor van rá szükségem.
– Felismernek a képernyőről?
– Nem olyan gyakran. Pontosabban, néha bámulgatnak, majd azt kérdik: „De unde vă știu?” Erdélyben más a helyzet. Igaz, általában valamilyen tévés rendezvényre megyek, s akkor nem olyan nagyon nehéz tán azonosítani. Vagy mégis? Egyszer azt kérdezte tőlem valaki Marosvásárhelyen „Ön Grosu Magdolna?”
– Ha nem tévéznél, mit csinálnál szívesen hivatásszerűen?
– Kocsmákban énekelnék. Esetleg táncolnék is.
– És amikor nem dolgozol, miből nyersz felüdülést?
– Olvasok, edzek, táncolok, próbálgatom a cipőket, autót vezetek, sebesen, vagy kirándulok. Ritkábban: ülök egy kávézóban, bámulom az embereket, s elképzelem őket. Sztorikat szövök az életükről. Ezt mindig is csináltam, s a képzelt életek mintha érdekesebbek is lettek volna.
– El tudod képzelni, hogy egyszer csak otthagyd a fővárost? Hát az országot?
– Talán. Vágyom haza. Általában 2-3 havonta kezdem rosszul érezni magam. Autóval messze van, nem is annyira a távolság, mint a nem megfelelő közlekedési viszonyok miatt. Aztán olyan 3-4 nap múlva kívánkozom vissza. Jobbágytelkén nincs térerő a mobilomon, és ez pár nap után kezd nyugtalanítani. Hirtelen elviselhetetlenné válik a csend, az, hogy minden sokkal lassabban történik, mint ahogy normális lenne. Alapos gondot okoz számomra a vezetés is Erdélyben. Aki ismeri Bukarestet, tudja, hogy annyira kaotikus a forgalom, hogy csak az igazán jártasak bírnak eligazodni benne. Nos, én probléma nélkül veszek itt minden akadályt, nap mint nap, Erdélyben viszont folyton balesetveszélyes helyzetben találom magamat. Mindenki betartja a szabályt, s nem tudom eltalálni a ritmust. Úgy látom, megtanultam káoszban élni, s ami ennél is rosszabb, jól érzem magam benne.
Fotó: Dragos Burcea /Smink: Roxana Petrescu
