Oltári nők/Oltári férfiak sorozatomban elérkezettnek láttam az időt, hogy átlépjük az országhatárokat, és megismerkedjünk egy kisebbségi magyarként, a miénkhez nagyon hasonló helyzetben élő emberrel. László atya számomra A Püspök. Nyájszagú, ahogyan Ferenc pápa fogalmaz. Életének erdélyi szálai az enyémmel is összeérnek.
– Voltak-e olyan példaképek előtted, akik hatására megszületett benned a döntés, hogy pap leszel?– Két személyre tudnék rámutatni, akik ebben az értelemben fontos szerepet játszottak az életemben. Egyik gyerekkori plébánosom, aki nagyon jó pap volt, és nagy hatással volt rám a mindenkori szolgálatkészsége: ott lenni, ahol az emberek keresnek. Aztán anyai nagybátyám, verbita atya, aki titokban volt pap Magyarországon, mert akkor nem lehettek szerzetes közösségek. Azt mondta, „neked egy egyházmegye túl kicsi”, így ő húzott bele ebbe a kalandba, hogy legyek szerzetes, mert a missziósoknál többet lehet látni, menni, és igaza volt. Rátapintott valamire, ami érdekel. Benne a nyitottság, a horizont tágassága, a lehetőségek hatalmas tárháza ragadott meg.
– Milyen az az egyházkép, ami a fejedben él, ideális esetben milyen egyháznak szeretnél a tagja, ráadásul főpásztora lenni?
– Az egyházkép akkor kezdett ébredezni bennem, amikor Lengyelországban tanultam, és ott nagy hangsúlyt fektettek a konkrét gyakorlatra. Utolsó évben jártunk plébániákra, iskolákba, és akkor kezdtem el gondolkodni, hogy tovább lehet ezt adni, segíteni az embereknek az istenkeresésben. Az egész életutam azóta is abban állt, hogy
akárhol dolgoztam, megpróbáltam nemcsak tudatosan továbbadni az evangéliumi értékeket, hanem közösségeket építeni.
Nagyon sok emberrel találkoztam, akik ezt a képet erősítették bennem. A negatív példák csak megerősítették bennem, hogy a másik modell a jó. Olyanokra gondolok, amit most Ferenc pápa hangoztat, hogy a pap ül a plébánián, és várja, hogy a hívek jöjjenek és hajlongjanak előtte, meg ajándékokkal elborítsák, de nem mer kilépni a saját kis köréből. Mikor kikerültem Rómába továbbtanulni, rögtön jelentkeztem egy plébániára, szolgálatra. A repülőtéri plébánián, a Fiumicino-n kezdtem dolgozni. Körülbelül tízezer katolikus volt, egy nagyon fiatal közösség, nem volt 35 év az átlagéletkor. Én huszonkilenc éves voltam, a plébánosom meg harmincöt körüli, fantasztikusan vezette a plébániát, 30 különböző csoport volt, egy hihetetlen gazdagság, amit el sem tudtam képzelni én, aki Jugoszláviából jöttem.
– Abban a sok országban, ahol megfordultál, milyen típusú pasztorációt végeztél?
– Volt klasszikus plébániai munka, például Rómában és Bécsben, bár ezeken a helyeken hétvégi pap voltam, mivel hétköznap tanultam vagy Bécsben már dolgoztam. Gyerekmiséket tartottam, ministránsokkal foglalkoztam, bibliakört és a seniorok klubját vezettem. A Fülöp-szigeteken három évig egyetemi lelkész voltam. Ott volt adminisztráció is, hiszen húszezer egyetemistánk volt. Öten voltunk papok az egyetemi lelkészségben és 16 világi. Rengeteg pasztorális feladat volt, ezen belül az enyém a vallásos élet elmélyítése az egyetemisták között, bibliacsoportok felügyelete.
– Jelenleg Szerbiában élsz, ami szülőhazád is, úgyhogy eddig szépen keretbe foglalja az életedet. Milyennek látod most a szerbiai magyarság helyzetét?
– Szerbia egy érdekes ország. 1985 és 2008 között én külföldön éltem, ez idő alatt Jugoszlávia is szétesett. Elhagytam Jugoszláviát, és megérkeztem Szerbiába. 2008-ban, amikor XVI. Benedek pápa kinevezett nagybecskereki püspökké, egy olyan államba mentem vissza, amely korábban nem létezett. Amikor születtem, Vajdaság egy széles autonómiával rendelkező politikai egysége volt Jugoszláviának, volt saját parlamentje, költségvetése, kormánya. Ehelyett, amikor visszamentem, egy egységes Szerbia volt, ahol a Vajdaságnak hivatalosan még mindig volt bizonyos autonóm szabadsága, azonban inkább papíron. Másrészt elég nagy szabadságunk van a média, oktatás, nyelvhasználat terén. Miután az Orbán-kormány kettős állampolgárságot adott, nagyon sok magyar elhagyta a Délvidéket, és akik megmaradtak, kezdenek asszimilálódni.
Kolozsvári egyetemi hallgatókkal
– Szeretsz ott élni?
– Nekem az, hogy hol dolgozom soha nem volt nagy kérdés. Nincs érzelmi kötődésem Szerbiához, miután 33 évig külföldön éltem.
Ápolom a kapcsolataimat, de ha az élet máshova hív, képes leszek holnap újból elmenni.
Szerbiába csak azért jöttem vissza, mert a pápa kinevezett püspöknek, úgyhogy nem egy emocionális, hanem racionális döntés volt, amely beleillik abba az életútba, amit választottam. Az áthelyezések nem mindig felelnek meg az én elvárásomnak. El tudtam volna képzelni, hogy küldjenek Dél-Amerikába vagy Közép-Amerikába, a Karib-szigetekre, amire ugyancsak kaptam kinevezést, de utána megváltoztatta az általános főnököm Rómából, anélkül, hogy megkérdezett. Megtanultam, hogy elfogadni az elöljárók döntését, nem jelenti rögtön azt, hogy Isten akarataként tekintek arra, hanem kihozhatok ebből valami jót. Így leveszi a vállamról azt a terhet, hogy mindenáron én akarnék megvalósulni. Meg tudok valósulni ott is, ahova elküldenek, és beadom az ajándékaim, beleteszem, amit tudok.
– Mik azok a legfőbb leckék, amiket megtanultál a többi kultúrában?
– A lengyel kultúrában megtanultam a vallás szociális, társadalmi szerepét. Amikor '77-ben kimentem Lengyelországba, a 32 millió ember egy nemzet, egy nyelv, egy hit volt. Lengyelországban a katolikus egyház a kommunizmus idején az egyetlen, egész nemzet támogatását bíró intézmény volt, ami hihetetlen befolyással volt a mindennapi életre.
Olaszországban a könnyedség megtapasztalása bűvölt el: nem kell az életet száz százalékosan komolyan venni, lehet legyinteni, lehet továbblépni.
Na meg a hihetetlen kreativitás.
Lengyelország egy nehéz társadalom, amely szenved a saját szláv mentalitása miatt. Míg az olasz nép nyitott, mindig mindenre talál megoldást. Utána egy nagyon fontos tapasztalat volt a Fülöp-szigeteki. Ott fedeztem fel, hogy az a kereszténység, amely nem foglalkozik a szociális kérdésekkel, nem igazi jézusi kereszténység. Ottlétem megváltoztatta az egyházról alkotott felfogásomat, láttam, hogy a világiak sokkal többet tesznek az egyházért, mint a hivatalos struktúrák, a klerikusok. Már csak azért is, mert klerikusokból mindig hiány volt,
a távolabbi közösségekhez a pap évente egyszer tudott eljutni, és a hit mégsem veszett el. A mi európai fejünknek, amely nagyon is püspök- és pap koncentrált, ez felfoghatatlan.
– Nem titkoltad, hogy tavaly egy komolyabb betegségen estél át. Konkrétan mi volt ez?
– '19 nyarán éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor elmentem orvoshoz, visszavonultam a munkától, arra gondoltam, hogy pár hónap szabadidő segíteni fog, hogy kipihenjem magam, de napról napra rosszabb lett. Úgyhogy ‘19 decemberében voltam a völgy mélyén, akkor változtattunk orvost meg helyszínt. Öcsém elvitt Szegedre, és nagyon jó orvost találtam, aki két és fél hónap alatt terápiával és gyógyszerekkel talpra állított. Ez kiégés és depresszió volt egyben, az elején pánikrohamokkal.
Nyugaton a kiégés egy elfogadott, klasszifikált lelki betegség, míg Kelet-Európában még mindig nehezen ismerik el az orvosok.
A túlzásba vitt munka következményeként az ember elveszti örömét, és nem látja a lehetőséget, hogy fejlődjön, vagy megoldjon problémákat. A depressziós ember elzárja magát, én például nem akartam tömegbe menni, kerültem a kapcsolatokat, nem akartam felvenni a telefont hónapokig. Nagyjából fél évig voltam ebben a gyógyulási folyamatban, tavaly márciusig. Az életfelfogásom megváltozott, könnyebben hagyom el a dolgokat, nem érdekel annyira a perfekcionista hozzáállás, mint előtte. Könnyebben mondom azt is, ami a papjaimnál nagy megrökönyödést idézett elő: majd az utódom megcsinálja.
– Szerinted ez megelőzhető? El lehet kerülni tudatosan figyelve magunkra?
– Ha az ember egyedül van, akkor nem. Ha nem beszélgetsz rendszeresen másokkal a testi-lelki egészségedről, akkor nem tudsz annyira objektív lenni, hogy észrevedd, ha elcsúsztál. Nálam az első jel az volt, hogy évtizedekig nem aludtam túl jól, de amikor már teljesen elvesztettem az álmomat, akkor éreztem, hogy baj van. A szervezett élet sokat segít: figyelni a szabadidőre, társalgásra, a szabadságra, elszakadásra.
Nagyon fontos a baráti körön belül megnyílni, és beszélni arról, ami történik velünk.
Nekem szinte lehetetlen barátokat szerezni ebben a pozícióban. A barátaim szerteszét vannak a világban.
– Van az életednek erdélyi vonatkozása is. Mesélnél erről?
– Amikor Szabadkán gimnazista voltam, született egy olyan kezdeményezés, hogy a miénk és a gyulafehérvári egyházmegye diákjai között testvérkapcsolat alakuljon ki. Jelentkeztem erre, és kaptam egy Marton József nevű fiatalembert, akivel '73-ban kezdtünk levelezni, és amíg ki nem mentem a Fülöp-szigetekre, írtunk egymásnak. 40 évre rá, 2013-ban mentem először Gyulafehérvárra, és mit ad Isten, találkoztam Marton József professzor úrral, aki korábban egyetemi dékán is volt. Legnagyobb meglepetésemre, a szobájából kihozott egy vaskos mappát, benne az összes levelem másolatával. De a Nagybecskereki Egyházmegye zsinatát is 2017 és 2021 között egy erdélyi professzorasszony koordinálta, Csiszár Klára, aki a teológiai tanácsadóm is volt. Ezáltal sikerült sok erdélyi teológust hoznunk a püspökség területére. Az egyik doktoranduszt ráadásul unokaöcsém feleségül vette, úgyhogy az erdélyiek kivették részüket a zsinatból is, meg a családom életéből is.
Erdélyi és magyarországi teológusokkal
– Mivel tölti egy püspök a szabadidejét, egyáltalán van ilyen?
– Van. Fiatalkorom óta nagyon szeretem a kerti munkát. Másik szenvedélyem az utazás, helyek, kultúrák, emberek megismerése, ami a Covid miatt most nagyon hiányzik. Biciklizni szoktam, amikor nem vagyok Nagybecskereken, otthon viszont szobabiciklizem. Az utóbbi időben újra felfedeztem a tv-t, hiszen nagyon jó streaming programok vannak, rengeteg érdekes műsor van, de megmondom őszintén, nagyon szeretem a krimisorozatokat is.
– Ha biztosra tudnád, hogy teljesíti a kérésedet, mit kérnél az Angyaltól?
– Békét és nyugalmat, hogy el tudjam fogadni a határaimat és az embereket, akikkel dolgozom. Nem kérek mást, más mindenem megvan.
korábban írtuk
Tamás Barna és Huba: Egymásra nézve kicsit magunkat is látjuk
Ritka jelenség, hogy egy testvérpárból mindkét fél pap legyen. Az még ritkább, hogy ikerpárról legyen szó, az meg tényleg „fehér hollónak” számít, ha a megszólalásig hasonlító ikertestvérek ugyanabban az egyházközségben szolgálnak. Tamás Barna és Huba négy éve egy székelyudvarhelyi plébánián dolgoznak együtt. Nem mindennapi kapcsolatukról, az iker-lét másságáról beszélgettünk.
