• Fotó: Jánosi Ágnes
– Érgyógyászként dolgozol, emellett triatlonozol és verseket is írsz. Hogy jelenik meg ebben a hármasban a személyiséged?
– Az ember személyisége nagyon plasztikus, állandóan alakul. Úgy képzelem, mint egy vonatot, egy életvonatot. Elindul egy állomásról, s amíg elér egy másikig, addig állandóan szállnak fel és le utasok, vagyis bizonyos dolgokat elhagysz, másokat magadba fogadsz. Így változunk mi is. Az orvosi pályaválasztásnál a családi mintát vittem tovább.
Sokan voltak a családban gyógyszerészek, a szüleim orvosok, én pedig másodikos koromban kijelentettem: belgyógyász leszek, mert az olyan, mint a detektívmunka, és én szerettem a feladványokat.
A belgyógyászat pedig egy jó feladvány. A választásnál az egyedüli kitételem az volt, hogy olyan terület legyen, ami nem jár vérrel, s aztán mégis angiológus lettem, azaz érgyógyász, ami „véres” szakma. Nálunk nem ismert szakterület, itt a belgyógyászathoz tartozik. Nekem külföldön kellett szakosodnom.
– És a sport mikor jött az életedbe?
– Mindig sportoltam, de húsz évvel ezelőtt volt egy radikális életmódváltásom. Felütötte a fejét egy betegség a családban, ami az egész világlátásomat gyökeresen megváltoztatta. Elkezdtem meditálni, a spirituális világ felé fordultam, megváltoztattam a táplálkozásomat, és elkezdtem rendszeresen sportolni. Fontos lett számomra a test és lélek fejlesztése. Aztán a meditálás hatására kezdtek előtörni belőlem érdekes rímek. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy írni fogok. A testvérem nagy olvasó, könyvmolynak hívtuk, én jóval kevesebbet olvastam, inkább fociztam gyermekkoromban. De a rímek jöttek, kezdtem élvezni, és elkezdtem faragni a rímeket. Így születtek meg a verseim, de nem erőltetem az írást, amikor jön, akkor jön, most már ezzel nem foglalkozom fókuszáltan.
– De jelent meg köteted is…
– Három verseskötetet adtam ki, és még van legalább három kötetre való versem. Most már azonban csak magamnak írok, vagy a telefonomnak. Nem feltétlen közlök, csak a közösségi médiában.
– Mivel járt ez a nagy életmódváltás?
– Egyrészt el kellett fogadtatnom a családdal, ami nem volt könnyű, mert hatalmas változásnak tűnt. Mindehhez nagyfokú rendszeresség, fegyelem kell. Például alkoholt sem iszom, húst sem eszem azóta. Amikor vissza tudod fogni a gyeplőt, sokkal jobb érzést nyújt, mintha egy éjszakát átbuliznál. Én egyébként sokkal jobban tudok bulizni alkohol nélkül. Szóval, egy ilyen életmóddal „tisztábbnak” érzed magad, és
az, hogy ezeket meg tudod állni, egy olyan önbizalmat ad, ami sokkal tartósabb örömet szerez, mint egy olyan csúcsélmény, amit az alkohol, drog vagy bármilyen stimuláns adni tud.
És sokkal egészségesebb is. Mint mondtam, elkezdtem meditálni is, ami kutatások szerint nagyon sok dopamint és oxitocint szabadít fel a szervezetben, amelyek ugye boldogsághormonok. De a meditáció a stresszkezelésben is sokat segít, mert le tud csendesedni az elme, nem pattog állandóan. Illetve egy másféle hozzáállást ad az élethez: például, hogy próbálj meg hálás lenni, s egy ilyen pozitívabb hozzállással megváltoztatjuk az egész világról alkotott gondolkodásunkat is.
– Zacher Gábortól hallottam a pozitív függőségekről. Neked a sport, az, hogy triatlonozol, ilyen függőség?
– Abszolút. Tudom magamról, hogy ha egy hétig kimarad valamilyen okból, mert mondjuk elutaztam, akkor rosszul érzem magam, hiányzik. Bár utazások alatt is szinte mindig szaladok, mert egy idegen várost futással lehet a legjobban megismerni. A triatlont négy-öt éve kezdtem el, és a terv az, hogy hatvanévesen, azaz két év múlva újra teljesítsem a fél Ironmant, ami megszakítás nélküli 1,9 km úszásból, 90 km kerékpározásból és 21,1 km futásból áll. Kétszer már megcsináltam. Most újra kitűztem célnak. Persze,
vigyázok magamra, mert a nagyon intenzív sport egy bizonyos kor után már kockázatosabb lehet. Odafigyelést érdemel. De a sport lételemem, s mindenkinek az kellene hogy legyen,
hisz jót tesz az agynak, a mentális vagy lelki egészségnek, a testnek, vérnyomásnak, vérzsíroknak és a hangulatnak is. Elengedhetetlen része a jó életnek. Köztudott, hogy aki sportol, egészségesebb. És ez lehet akármi. Sokan nem tudják, de a mozgásformák közül az egyik legegészségesebb és leginkább fenntartható a gyaloglás. Gyalogolni pedig mindenki tud. Kutatások bizonyítják azt is, hogy vidéken, ahol többet mozognak, főként olyan településeken, ahol hegyre is kell menni a lakóknak, és többségében növényi alapú táplálékot fogyasztanak, ott jelentősen tovább élnek az emberek. Ezek az ún. kék zónák. Persze én is városon élek, de az én elvem az, hogy nem a világtól elzárva kell élni, hanem a világ forgatagában, ám belső békében. Persze a városi levegő nyilván sokkal rosszabb, de szerencsére olyan helyen lakunk, amihez közel van a futópálya, van kertünk, van zöldövezet is.
– Azon gondolkodom, hogy ha húsz évvel ezelőtt készül ez az interjú, teljesen más dolgokról beszéltünk volna…
– Ez szinte biztos. Érdekes dolgok érdekeltek a ’90-es években. Például tyúkot hipnotizáltam (hosszan nevetünk). Vagy az agykontroll volt divat akkor, és az is érdekelt. A személyiségem sokkal „lárvább” állapotban volt. Azóta fejlődtem, de nyilván most is sok mindent kell még tanulnom.
– Hogyan fejleszted magad?
– Sokat olvasok, egyszerre több könyvet is. Szépirodalom mellett mindig párhuzamosan olvasok valamilyen szakmai könyvet vagy folyóiratot, valamint egy pszichológiai témájú könyvet is.
– A gyermekeidnek mit szeretnél tanítani, miben szeretnél példát mutatni?
– Volt, amikor mondtam nekik ezt-azt, de valójában csak mintával lehet nevelni. A gyermekeim már felnőttek, és a legfontosabbnak azt tartom, hogy legyenek nyitottak a változásra. Sikerüljön megtalálniuk az útjukat, és akkor boldogok lesznek, mert nem annak akarnak majd megfelelni, amit a világ elvár tőlük, hanem azt fogják csinálni, amit szeretnek. A fiam csillagász lett és kutató, Cambridge-ben doktorált, az ő útja nagyon egyenes volt, és ez rendkívül ritka, hogy így tudja valaki, hogy mit akar. A lányom is egy nagyon tudatos személyiség. Ő orvosnak tanul, és nagyon érdekli a pszichológia is, ugyanakkor rendszeresen sportol.
– Szerinted párt is így választunk magunknak, nagyon tudatosan, vagy inkább intuitívan?
– Az egyik gyökeres és nagyon nehéz kérdése az életnek a megfelelő pár megtalálása, mert pontosan úgy, mint a szakmában, itt is mintákat követünk. S az, hogy húsz-huszonkét évesen kit választasz, az kicsit lutri szerintem, mert bár egy állomásról indultok – hogy visszatérjek a vonatos hasonlathoz –, utána jönnek az elágazások, és lehet, hogy külön utakon mentek tovább, mert másként fejlődtök. Úgyhogy
a párválasztásban is ott kell hogy legyen a plaszticitás, meg az elfogadás, a megfelelő rugalmasság és a türelem.
Persze a szerelem fontos, a szex is, ám ha az ember húsz-harminc éve él együtt valakivel, akkor ezek már nem azzal a hőfokkal égnek, mint az elején, és ezt is el kell tudni fogadni. Olvasunk könyvekben olyanról, hogy van, akiknél mindig magas hőfokon lángol egy szerelem, de én sokkal inkább hiszek a stabil, erős, megbízható érzelmekben.
– Hová szeretnéd, hogy a te vonatod – hogy én is visszatérjek a hasonlathoz – megérkezzen?
– Az én vonatom a végtelen felé tart. Nem akarom, hogy megálljon. Amikor a test majd elporlik, valahol bizonyosan folytatom. Addig is minél teljesebb életet szeretnék élni, vagyis minél tovább szeretnék egészségben élni. Ez egy alapfeltétel, és tudatosan teszek ezért. Ma már
létezik életmódmedicina, ami ugye arról szól, hogy az életmódunkkal hogyan tudjuk javítani az életminőséget,
növelni az egészséges évek számát, és ebben nemcsak a táplálkozás van benne, hanem az is, hogy miként pihenünk, milyen a szociális hálónk, milyen kapcsolataink vannak, mennyit mozgunk, milyen a lelki világunk. Úgyhogy az én célom, igen: a végtelen.
