Harcostársak. Két dudás, aki igazán csak együtt érzi jól magát egy csárdában, és akik, ha vitatkoznak is, a másikért haragszanak, nem ellene. Két kamasz fiú szülei. Gyermekeiket olyannak nevelik, amilyenek ők: szabadnak és őszintének. A kortárs magyar irodalom két kiválósága, Szabó T. Anna és Dragomán György íróházaspár életről, irodalomról, nem átlagos mindennapokról.
– Kolozsvár, Marosvásárhely. Szülőföldetek Erdély. Serdülőkorotokban új hazát kaptatok, az itthon otthon lett. Mégis, mennyire határozta meg erdélyi gyermekkorotok azt, akivé lettetek?
Anna: Azt hiszem, hogy mind a kettőnket nagyon meghatározott. Engem a szülőföld mellett nagyon erősen meghatározott a család, a családi hagyományok. Nekem misszióm, hogy Magyarországon, ahol viszonylag kevesen ismerik akár az Erdélyi magyar szótörténeti tárat, akár a nagyapámat (Szabó T. Attila - erdélyi magyar nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató- szerk. megj.), hogy róla beszéljek. Én voltam a legidősebb unoka, aki még nagyjából ismerte, és megpróbálta megközelíteni. Ő volt az öreg király. Onnan is tudom, hogy a dédnagymamám, aki ott lakott velük, mindig egy mesét olvasott fel nekem, amit én kértem. A didergő királyt, amiben a kislány megpróbál a nagyapjával kapcsolatot teremteni, de nem tud. Nagyapám nagyon kedves volt velem mindig, de egy kisgyerekkel nem nagyon tudott mit kezdeni. Nekem nagyon fontos volt, hogy ő valami óriási dolgot csinál. Láttam, hogy miként él, azt, hogy milyen hihetetlen elszántsággal, szívjósággal megy előre a pályáján, és napról napra dolgozik, valamit felépít. Ez nagy példa volt. Édesapám (Szabó T. E. Attila - erdélyi magyar természettudományi szakíró, a biológia tudományok doktora, egyetemi tanár- szerk. megj.) is, aki akkoriban a Téka sorozatot szerkesztette, az Ezerjófű című etnobotanikai útmutatót, és több könyvet írt. Ő is állandóan az írógépénél ült, publikált, fordított. Ez a fajta kitartás, ami nagyon jól jött később, az egyik, amit a szülőföldtől és a családtól kaptam. Nyilván, az iskolától is nagyon sokat. Iskolába járni nem szerettem. Szorongós alkat vagyok, a tanulás öröm volt, a számonkérés nem. A Báthoryban, a 3-as számú iskolában jártam. Matematika-fizika líceum volt, a két fő tantárgy pedig nekem, álmodozó embernek, külön problémát jelentett. Kolozsvár mint helyszín is nagyon fontos. A Szabó T. Attila Konferencián voltam ott nemrég, és jólesett újra bóklászni a Házsongárdban. Egyedül, csak én, meg a varjak. Ezt nem használtam fel írói anyagként. Nagyon sok, de soha nem publikált verset írtam erről, főleg 16 évesen, amikor 1987-ben Magyarországra kerültem. Ezek az elhivatottságról szólnak, mert most is, de akkoriban különösképpen, a magyar társadalom nagyon anyagias volt. Sok olyan emberrel találkoztam, aki a szellemiség, a könyvek tiszteletének a hagyományát nem hozta magával. Kicsit egyedül éreztem magam ott és akkor. Sokan segítettek nekem, de nem értették, hogy én honnan jövök, mit akarok. Nagyon jó volt az, hogy hamar találkoztunk Gyurival. Mi ketten egymást rögtön megértettük.
György: Az én kötődésem nyilvánvaló, mert annak, amit írtam, nagyon nagy része összefügg a Marosvásárhelyen töltött gyermekkorommal. A Tudor nevű blokknegyedben nőttem fel, ahol a barátaim fele román volt, és ahol mindenki tudta mindkét nyelvet. A kivándorlás évei is meghatározóak. Két és fél évig vártuk az útlevelet. Ez nehéz időszak volt számomra, de jó is. Apámnak már nem volt munkája, anyámnak sem, és akkor vegetálni kellett valahogy. Közben meg én nem nagyon akartam eljönni, mert - és ezt ki sem mondtam - nehezen búcsúztam a várostól. Nap mint nap próbáltam megjegyezni, hátha magammal tudom vinni. Ennek az lett a következménye, hogy miután elmentem, 1988-ban, olyan honvágyam lett, hogy egészen 2005-ig nem is tudtam hazajönni. Valószínű, hogy túlságosan készültem erre a száműzetésre, és ez az egyik oka, hogy mindenben, amit írtam, benne van egy nem létező Vásárhely, összekeverve Szombathellyel, ahová kerültem. A Máglyában, A fehér királyban, de főként A pusztítás könyvében ott van ennek a városnak egy lebontott és széttört változata, amit újra összeraktam magamban. Ez jó is így talán, mert ha konkrétan egy városról írnék, azt könnyebb lenne „bekötni” valahová. Egy városról nem, egy korszakról lehet úgy írni, hogy mindenki számára átélhető, a saját bőrén érezhető legyen. Magyarországon ezeket a könyveket erdélyi könyvekként olvassák, erősen meghatározza az ottaniak Erdély-képét. Azt gondolom, hogy ha nem Marosvásárhelyen növök fel, és nem úgy, ahogy, akkor biztos nem azt írnám, amit írok.
– Nem lettél volna író?
György: Azt nem mondom, hogy nem írnék, mert elég korán látszott, és tudtam: írni akarok. Szóval a vásárhelyi gyermekkor nélkül is biztosan író lennék, de ez nekem mindig egy erős élmény. Ez az én háborúélményem, amihez újra és újra visszanyúlok. Persze, az nem jó, ha az ember egész életében ugyanazt írja. Most már, talán, tudok írni olyanról is, ami nem kapcsolódik annyira keményen ehhez a korszakhoz. De ez nem változtat azon, hogy valahol bennem van ez a kiszolgáltatottságérzés, amit megtapasztaltam.
– Az írás a kenyeretek, és ez is hozott össze, nagyon fiatalon, benneteket. Még az udvarlás is rendhagyó módon, irodalmi nyelven zajlott.
György: Megismerkedtünk, és onnan kezdve arról szólt az életünk, hogy szerelemesek voltunk, és megtanultunk írni. Ez egy intim, szép folyamat volt: írtunk, olvastunk, együtt voltunk.
Anna: Amikor találkoztunk, nekem már sok versem volt. Gyurinak meg voltak novellái. Adtunk egymásnak témát, gyakorlatilag egy mini íróiskolát hoztunk létre. Akkor még nem voltunk annyira szigorúak, mert az udvarlás része volt ez. Játék volt, de komolyan vettük. Azt is, hogy megbeszéljük a dolgokat. Később, az egyetemen, együtt tanultunk verset. Szép korszak volt. Gyuri azt mondja, sokat tanult a versbeszédből írni. Ez a Máglyán tényleg nagyon látszik, nagyon sűrű nyelvezete akár versként is tördelhető lenne. Beérett a kölcsönös segítés. Az ősszel megjelenő prózakötetemben a Gyuritól kapott támogatás, biztatás van benne.
György: Hozzáteszem, amikor megismerkedtünk, Annának már voltak novellái, nekem nem voltak verseim. (nevetnek)
– …és azóta vannak?
György: Lett. Egy.
Anna: Kettő.
– Szerelmes?
György: Nem.
Anna: Felkérésre írta, játékból. Gyuri nagyszerűen tudott, tud improvizálni, de azt mondja, ő nem tud verset írni. Emlékszem, hogy sétáltunk át egy hídon, és mondott nekem, csak úgy, kapásból verseket. Nem szerelmest, játékost. Nagyon jó volt, hogy nem voltunk egyedül. Rettenetes lett volna. Természetesen voltak barátaink, de mi a kezdettől, az Eötvös Kollégiumtól fogva mindig együtt voltunk. Ha egy lakatlan szigetre kiraknának kettőnket, akkor is jól meglennénk. Jó, azért egy pár könyv nem ártana…
– Egymás kritikusai vagytok. Ki a drákóibb?
György: Ez nem szigorúság, hanem őszinteség kérdése. Ez az elején is így volt, csak akkor még óvatosabbak voltunk, ne bántsuk meg a másikat. Első perctől kezdve igyekeztünk őszintén elmondani, hogy mit gondolunk, és elfogadni a másik segítségét. Az őszinteség azt jelenti, hogy az ember nem azért mondja el a véleményét, mert mondhatja, hanem azért, mert tényleg azt gondolja, amit mond. Nem a levegőbe beszél, a másik meg nem a levegőbe hallgat. Fontos, hogy én is jobbat tudjak, akarjak írni annál, mint amilyet írtam, Anna meg segíteni akar nekem ebben - és ez fordítva is igaz, én is segíteni akarok neki. Fontos, hogy ne bántsuk, hanem segítsük egymást. Azt nem mondom, hogy nem fájdalmas, hogy amikor például dolgozom egy regény elején három hónapig, s amikor végre meg merem mutatni, bár érzem én is, hogy nem jó, csak gondolom, hátha mégis menthető, és akkor kiderül, hogy nem, ki kell dobni. Ez fáj, de ki kell bírni.
Anna: Ilyenkor az ember maga is tudja, érzi, hogy probléma van. És lehet, hogy annál nagyobb a seb, a bántás. Nagyon ritkán van, hogy érzi az ember, hogy jó, és akkor azt a másik is tudja. Olyan még soha nem volt, hogy amiről azt gondolta az egyik, hogy jó, azt a másik épp ellenkezőleg. Az ember először önmagát ítéli meg. Gyuri nem szokott nekem megmutatni semmit addig, amíg úgy nem érzi, hogy az már a publikálhatóság határán van. Félkész dolgokat csak a legvégső esetben.
György: A regényeimet mind megmutattam.
Anna: Az első regényénél (A pusztítás könyve, Balassi Kiadó, 2002) nagyon nehéz volt, mert teljes titokban és hosszú ideig írta. Abban az időszakban volt egy saját íróm. Ez szép és romantikus. Én akkor már publikáltam, voltak versesköteteim, de egy költőnek sokkal könnyebb.
– Valóban könnyebb?
György: Talán az elején, publikálni. Annyiban igen, hogy egy költő, végül is, már egy verssel is költő. Egy író egy regénnyel csak egy regényíró. Egy regényt azért mégis csak nehezebb megírni, mint egy verset. Nem biztos, hogy több munka, de több időt kíván. Ebből a szempontból nekem azért volt nehezebb, mert többet kellett üljek egy helyben, amíg megírtam azt, ami megjelenhetett. De Annának sem volt egyszerű, mert egy verseskötetet összerakni, egy költőnek megtalálni az egyéni hangját, ez sem könnyű. Már 16 éves korában volt kötetnyi verse, de ő nem siette el, kivárta a pillanatot, amikor elkészült az, amelyiknek van saját hangja.
– Írni, publikálni - kulcsszó a türelem?
György: Sokat segített, hogy volt türelmünk ahhoz, ne akarjunk azonnal megjelenni. De tudtuk, hogy a másik ott van, és legalább elolvassa. Ha senki nem segít, nem biztos, hogy ki tudtam volna bírni azt a nyolc évet, amíg elkészült az első könyvem.
Anna: Egy idő után az ember érzi a másiknak még a lélegzetét is. Tudja, hogy mire képes, és mi a maximális szint, amit elért addig, és ahhoz viszonyít. Rendszeren belül gondolkodunk. Ha tudom, hogy Gyurinak egy novellája jó, de nem elég, mert több van benne, megmondom.
– Érzékeny emberek vagytok, ez a kölcsönös szókimondás akár buktató is lehetne.
György: Akkor elválnánk. De együtt vagyunk. Mi így működünk.
Anna: Mindig, mindent meg kell beszélni. A „soha ne feküdj le haraggal!” érvényes a magánéletünkben is. Gyuri négy évet tanult filozófiát az egyetemen, rettentő pontosan fogalmazott. Definiálni kell a fogalmakat - ezt a nem érzelmi, már-már pszichológusi pontosságú reflexivitást tőle tanultam. Van az empátia, és van a megfogalmazás pontossága, és ő nagyszerűen tudott rámutatni ezekre a dolgokra. Elég sok nehézségünk volt, de nekem pszichológusra épp nem volt szükségem, mert Gyuri mindig kibogozta az összegubancolódott dolgokat.
– Milyen nehézségre utaltál?
Anna: A házasságunk egy súlyos nőgyógyászati műtéttel kezdődött, azt hittem, soha nem lesz gyerekem. Ez elég nehéz volt akkor, a házasságunk első pillanatában. Ő nem hagyott magamra. Segített nekem kibogozni a gubancokat. A folyamat néha nagyon fájdalmas volt. Értéktelennek éreztem, fel akartam adni magam, és elkezdtem erősen belekapaszkodni. Ő megfogott, megsimogatott, és kicsit odébb tolt. „Segítek, de állj a lábadon, nem én foglak tartani! Legyél te, aki voltál, aki vagy!” Tudatosította, mit érzek, gondolok, és el tudtam távolodni szellemi úton a félelmeimtől. Ez egy nagyon kemény harc volt, de ő megharcolta értem.
György: Mit jelent megérteni a másik embert? Azt, hogy mit akar, miért azt, és miért úgy akarja? Mi hajtja, hogy gondolkozik? Mindketten nagyon sokat tanultunk egymástól empátiából. A magánéletben önismeretre tesz szert az ember, ami nélkül sem élni, sem együtt élni nem lehet.
– Nagyon egy húron pendültök. A hobbitok is közös? Rólad, Gyuri, köztudott, hogy szeretsz és tudsz is főzni.
György: Anna is nagyon jól főz. Korán találkoztunk, meg kellett tanulni főzni. Sokat voltunk együtt a konyhában.
Anna: Régebben nagyon szerettem Gyurival kettesben főzni, közben borozgatni, beszélgetni a konyhában. Most már nem annyira…
Gyuri: Mert most az a szakasz van, amikor a fiaink válogatósak.
Anna: Mikor nem voltak azok? (kacagnak) Gyuri nagyon alapos, és szigorú. Főszakács típus.
– Szigorú vagy? És Anna a kuktád?
György: Veszekedni szoktunk, mert nekem más elveim vannak a konyhában, mint Annának. Én a hülye maximalizmusommal megpróbálok mindent precízen kimérni, megnézem, hogy más hogyan készíti, kutatok az interneten. Egyébként Anna nem kukta, mert sokkal bátrabb dolgokat megcsinál, mint én. Most karácsonykor például angol húsos pitét készített, amit én meg sem mertem volna próbálni.
Anna: Azédességet meg a leveseket én készítem, a húst Gyuri, ahhoz nem értek. Nagyon szeretem a keleti, indiai ételeket, a pepecselős dolgokat. Most már évek óta nem főzök felszabadultan.
– Miért?
Anna: Heti hét ebédből négyet-ötöt nekem kell az asztalra tennem, mert a fiúknak állandóan ugyanazt a tíz-tizenkét ételt kell adni, és unom. Ez egyik ok, a másik, hogy ha valamit megfőzök, azt utánam Gyuri megcsinálja sokkal jobban. (nevetnek)
– Milyen egy átlagos napotok?
Anna: Őrültek háza. Mert bármikor jöhet egy e-mail, hogy valamit ott és akkor meg kell tenni. Egy korrektúra, egy fordítás. Az ember hiába tervezi el, hogy így lesz, mindig máshogy alakul. Mivel otthon dolgozunk mindketten, folyamatosan rettentő feszültség van.
György: A mi életünkben nincs olyan, hogy átlagos nap. Van egy öreg festő barátom, aki azt mondta, 40 éves korára azt vette észre, hogy olyan az élete, mint egy vadvízi evezés: jön egy szikla, kikerüli, jön egy másik, kikerüli. Nagyjából a miénk is ilyen, csak mi tutajon vagyunk két gyerekkel.
Anna: És a tutajnak nem szabad elsüllyednie, felborulnia – ez a legnehezebb. Mi ketten nagyon szépen kidolgoztuk erre a technikánkat. De az, hogy a gyerek ne boruljon be és ki, nem egyszerű. Mert néha ki szoktak borulni. De nem könnyű nekik. Nagyon érzékeny gyermekek, és meg vannak áldva, mert kétfelőlről hozzák ezt a maximális érzékenységet.
– Értem, hogy káosz, de ki mikor ír? És hol? Van külön írósarok?
György: Ki, amikor tud. Anna éjjel szeret, én reggel, de nappal is, attól függően, hogy mikor van határidő, vagy épp a gyermekekkel mi van. Nincs precíz életvitel, miközben van, mert macskánk van és kertünk, abban Annának 29 tő rózsája. Próbálunk, amennyire lehetséges, normálisan élni. Az a baj ezzel az írással, hogy ez nem egy normális állapot. Úgy értem, hogy nem átlagos nyolc óra munka. Erre nincsenek receptek. Nincs irodánk, minden együtt van a gyárban, vagy ahogy Anna nevezi, a műhelyben. Amikor az első gyermekünk megszületett, ültünk a mózeskosár két oldalán, és én diktáltam Annának egy fordítást. Én is írtam, ő is írt. Amíg a nagyfiunk 3 éves lett, Anna megírta az Elhagy című verseskötetét, én A fehér királyt, közben meg lefordítottuk egy filmmagazin minden számát.
Anna: Gyurinak most már van dolgozószobája, de mindig nyitva van az ajtaja. Különben, amit valamikor irigyeltem Gyuritól, az íróidő volt. A konyhában dolgozott, ott voltunk két pici gyerekkel, ott főztünk, zajlott az élet, ő pedig a fülhallgatóval a fülén, az írósapkával a fején jelezte, hogy ne szóljunk hozzá, mert ír. Nem volt ebben semmi irigylésre méltó, nekem mégis.
György: Az időt irigyelted. Igazából én önző vagyok, mert a regény az olyan, hogy ott kell ülni mellette, ezt az időt nem lehet megúszni. Lehet, eljön az idő, amikor az ember leül, három órát dolgozik, és kész. Ez nekem sosem ment. Nagyon nehezen írtam, szenvedtem. Nyolc évig írni egy regényt, ennek terhét ketten viseltük. Anna nagyon sokat segített abban, hogy az időm meglegyen. Az, hogy ő még nem tudta megírni a regényét, lehet, hogy az én hibám, mert nem tudtam megteremteni neki rá az időt. Egyébként mi pompásan tudtunk dolgozni bárhol, akár vonatozás közben is.
Anna: Nagyon sok író elválik, mert a másik mellette nem érti meg, hogy mit szöszöl, kínlódik annyit. A nagyapám példája, amit láttam, hogy minden nap leült dolgozni, még akkor is, ha akkor nincs közvetlen eredménye, nekem nagyon jó volt. Különben a Gyuri munkatempóját nem bírnám elviselni. Az első könyvének a végén napi 18 órát dolgozott. Este kijött, lefeküdt az ölembe, én meg vaskos regényeket olvastam neki. Esterházyt, A gyűrűk urát egészen, angolul. Amikor megszülettek a gyermekek, ez megváltozott. Az volt nálunk az orgia, amikor négy napra elvitte a gyerekeket a nagymama. Ültünk szemben egymással, nagyon szerelmesen, és mindketten írtuk a magunkét. És ez nagyon szép volt.
György: Az írás nagyon magányos dolog. Mi úgy is tudunk dolgozni, hogy a másik ott van. Ez olyan társas magány, ami, ha ketten vagyunk, működik, mert békén tudjuk hagyni a másikat, ha dolgozik.
Író-olvasó találkozó Székelyudvarhelyen a régi G. pontban, asztaluknál Bodor Ádám
– Gondoltatok arra, hogy ebben a műhelyben a gyereket is „megfertőzi” az író-vírus?
György: Ezt a kérdést nem szabad, nem kell feszegetni. Nekem még azt sem szabad nézni, hogy tehetséges-e a gyermekem, vagy nem. Amit tudok, azt meg tudom tanítani, mutatni. Fordítani már fordítanak. Az írással hogy lesz, azt majd ők eldöntik. Nekem erre gondolni sem szabad. Szabad embereket akarok nevelni.
Anna: Sikerült. Kíváncsiak, egyenesek…
György: … de nem udvariasak.
Anna: Nagyon remélem, normálisak lesznek, mert annyi író gyereke megbolondult…
György: Jaj, Istenem! Ezt vond is vissza!
– Hoppá! Veszekedni is szoktatok? És min kaptok össze?
György: Mindenen.
Anna: Nagyon veszekedősek vagyunk. Ez nem vita, drágám. Sosem mondom neki így, most is csak bosszantásból. (szívből nevetnek) Gyuri nagyon szenvedélyesen vitatkozott az első perctől. Én nem tudtam, semmiféle veszekedés és vitakultúrám nem volt, ami elég nehézzé tette a kapcsolatunk elejét.
– Elvonultál sírni?
Anna: Gyuri nem engedte. „Nem vonulsz el! Vedd fel a kardot, és küzdj! Olyan nincs, hogy megadod magad.” Megtanított harcolni magamért.
– Ma már gyakorlottan veszed fel a kardot?
György: Sőt, pont, hogy ő veszi fel elsőként.
Anna: Felveszem. Két nagyon erős akaratú gyermekünk van. Három szabad emberrel egy darab nő. Nem könnyű, de mindig nagymamámra gondolok, mert neki négy volt, és nagyon erős asszony volt. Gyurinak, szerencsére, nagy tehetsége van az én megnyugtatásomra. Mindig mondja: nem túlélni kell, hanem élni.
– Gondoltatok arra, hogy ketten írjatok egy könyvet? Anna, te azt inted: nem. Gyuri?
György: Nem tudom, meglátjuk, mindenfélében gondolkodunk. Az ilyen tervekről nem jó beszélni. Azt mondhatom, igazából minden könyvünk közös könyv egy kicsit. Egymás nélkül nem lennénk meg. Anna nélkül biztos nem írtam volna meg a Máglyát és A fehér királyt sem.
– A címeket Anna adta.
György: Az összes kötetéből ötnek meg én adtam címet.
Anna: A regényeiben konkrétan nem segítettem, a nagy dolgokban nem tudok. De a látásban, a „láttam neked valamit, és elmesélem, hátha tudod használni”, úgy igen. Volt sokszor, hogy autózás közbeni beszélgetésből sok novellatéma született. Hátha most lesz megint egy időszak, amikor ezekre a fontos dolgokra figyelhetünk. Azt szoktam mondani: idő a kudarchoz. Ez az, ami egy nőnek nagyon ritkán van. Tehát, hogy nyugodtan belebukhatsz valamibe.
György: A jó írásnál nem fontos, hogy benne legyen a kudarc. Úgy kell nekifogni, hogy abban nincs.
Anna: Van olyan, hogy válságkönyv, de nagyon sok ilyet nem bír meg egy élet. Ha le kell adnom valamit, akkor egyszerűen nincs időm a kudarchoz. Tudom, hogy abból egy tisztességes írás lesz, de nem a maximum, és ez rettenetes rossz érzés. Azért jó, hogy van műfordítás, mert ott viszont nem fogok kudarcot vallani, mert az egy mesterség. Kell kínlódni ott is, de nem annyit, mert le van írva, és „csak” le kell fordítani. Nagyon szeretem csinálni, jó dolog.
– Segítség, ha elkeseredsz?
Anna: Ha nagyon elkeseredem, hogy a vers, az nem való semmire, mindig van néhány költő, akit előveszek. Weöres Sándor, Takács Zsuzsa, Kántor Péter. Elolvasom, és érzem, hogy igen, ha így hat, akkor érdemes.
– Társasági életet éltek?
Anna: Nem, nincs időnk. Ha meghívnak, elmegyünk, de soha nem mentünk például írótáborokba.
György: Még színházba is nehezen érünk el. Írunk, pénzt keresünk, és neveljük a gyermekeinket. Tulajdonképpen egymásra kéne több időt szánjuk, hogy végre elmenjünk ketten együtt úgy, hogy ne kelljen gondolkodni meg dolgozni. Ha választani kéne, ezt választanánk. Az idő a fontos mindig. Nem lehet kihagyni napokat, mert akkor újra kell kezdeni. A szobából kijönni, az olvasókkal találkozni nagyon jó. Az ember a szobában egyedül van, sötétben van, ahogy kinézek, nem vidám látvány. Amikor kijövök, akkor mosolygok, örvendek, boldog vagyok, hogy meg tudtam írni, amit akartam. Amikor ott ül velem szemben egy csomó ember, aki olvasta azt a könyvet, amit két éve még reménytelennek tűnt megírni, az nagyon jó érzés.
– Anna, a Lackfi Jánossal vívott zseniális párbajnak, A nő meg a férfi - verslavinának is óriási sikere volt.
Anna: Játékos alkat vagyok. Az, hogy az írók játszanak, márpedig rengeteget játszanak, kikopott a köztudatból. A sikernél az is közrejátszott, hogy véletlenül épp januárban történt, amikor az emberek pihentek voltak, és volt idejük erre figyelni. És az is, hogy Jánosnak, aki végtelenül elfoglalt ember, volt ideje erre. Jó játék volt, kedves kis könyv lett belőle.
György: Még férjként is öröm volt látni és követni ezt a szinte hihetetlen versváltást. Mondjuk, egy idő után mondtam: „Most már hagyjátok abba, főzzünk is valamit!”
Fotó: Csedő Attila
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. júniusi lapszámában jelent meg.
