Világéletében lázadó és polgárpukkasztó, megosztó személyiség volt, költői-írói hírnevét pedig leginkább szenvedélyes, erotikával és pajzánsággal – ugyanakkor humorral is – fűszerezett írásművészetével vívta ki magának.
– Soha nem voltál szívbajos, ha valamit le kellett írni úgy, ahogy van. (Pl. lőcs, csecs, segg – azoknak, akik [még] nem olvastak OJD-t). Már pályakezdőként is célkitűzésetek volt a polgárpukkasztás. Hogy van az a történet az egyetemi város nőegyletével, amelynek tagjai annyira megbotránkoztak, hogy aztán megvették az összes könyveteket?
– A rendszerváltás után léptem színre, és úgy hírlett, mindörökre megszűnt a cenzúra. Mint később kiderült, mégsem, de a 90-es évek kiváltságosak voltak a költői szabadság szempontjából, és éltem – illetve pályatársaimmal együtt éltünk – a lehetőséggel. Életem egyik legendás élménye volt az általad fölidézett találkozó. Hadd ne áruljuk el a város nevét. A lényeg: a helyi nőegylet író-olvasó találkozóra hívott engem Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt kollégáim társaságában. Ez nagyon rég volt, Endre akkor még nem Néró körül metafizikázott, hanem leginkább a közösülésről értekezett, a korai Nagy Koppány Zsoltnak pedig két témája volt: a szex és a halál, és ezt időnként botrányosan ötvözte is. Népes közönség gyűlt össze: másfél száz ember, ennek fele nőegyleti tag volt, néhány elnyomott férjjel, másik fele pedig egyetemista. Pukkasztottuk is a polgárt rendesen, beolvastunk erotikából.
A diákság persze ujjongott, a nőegyleti tagok azonban semmiféle tetszésnyilvánítást nem produkáltak.
No de aztán sor került az est végére és a könyveladásra. A diákok itt már nem rúgtak labdába, ellenben a nőegyleti hölgyek az összes könyvünket megvásárolták, pedig két csomagtartóval vittünk. Mindezt hűvösen, rezzenéstelen arccal tették, és senki nem dedikáltatta a könyvet. Gyönyörű történet volt.
– „Ha kivész a humor és az erotika a költészetünkből, akkor akár le is húzhatjuk a rolót” – írtad nemrég. Miért gondolod úgy, hogy kivész? Manapság nem írnak már erotikusat, pajzánt? Vagy nem eleget?
– Bizony, nem nagyon írnak. Van egy párhuzamom: hármas életet élek, Budapesten, egy dunántúli kisvárosban és Erdélyben – hol itt, hol ott tartózkodom. A csendes dunántúli településen az égvilágán semmilyen veszély nem fenyegetné az iskolába jövő-menő gyerekeket, mégis 16 órakor olyan forgalom van, mint Párizsban… A középiskolásokért is mennek a szülők autóval. Nehogy valami bajuk essék… Sajnálatos puhányság felé haladunk minden szinten. Hiányolom a mai fiatalokból az erőt, azt az igazi fenegyereki lázadást, ami az én nemzedékemre még jellemző volt. Gyávák, megalkuvók. Itt vannak például a liberális fiatal írók. Első blikkre azt hinnénk, bátrak, hiszen úton-útfélen szidják a kormányt. Ugyanakkor meg az irodalmi szakma befolyásos guruinak fényesre nyalják a seggét, szánalmasan szervilisek. Csicskák. Erotikus verset nem mernek írni, mert nyuszik, mert attól rettegnek, hogy valamiféle érzékenységet sértenek meg vele, azzal lesznek vádolhatók, hogy szexuális tárgyként néznek a múzsájukra. Tréfálkozni sem mernek, nehogy megsértsék valakinek az érzékenységét. Kötelezőnek tekintik a polkorrektséget. Meg akarnak felelni bizonyos ideológiai elvárásoknak. Hát ebből nem lesz nagy költészet, az tuti. Ezt próbáljuk mi veterán kollégáimmal ellensúlyozni az Előretolt Helyőrség Íróakadémián, ahol arra buzdítjuk tanítványainkat: ne féljenek senkitől és semmitől, és legyenek szabadszájúak. Szabadok.
– Anno létszükséglet volt az irodalomban az erotika, annak humoros vagy humortalan változata. Amikor még tabu volt, amikor a paplan alá kellett dugdosni az ilyen témájú könyveket, amikor máglyára vitték, volt létjogosultsága. Ma, amikor mindent szabad, amikor minden változatában könnyen elérhető a szex és az erotika, miért kellene?
– Mindenki szeretne egyéniség lenni, és ha egyéniség vagy, az azt jelenti: különbözöl az átlagtól. Az erotikus irodalom mind az érzelmek, mind pedig a fizikai gyönyörök terén hasznos, lelkünk és testünk gyönyöreit fokozhatja. A pornó szánalmas műfaja – mely manapság oly divatos – a nyomába sem ér.
Közhely – és köztudott –, hogy a nők imádják a szenvedélyt, és szeretik azokat a férfiakat, akik megnevettetik őket. Aki tehát humorral és költészettel tudja színesíteni a hétköznapokat, az népszerű lesz a hölgyek körében.
– „Az irodalom nem a szentek művészete” – idézet egy Adyról szóló írásodból. Ha erotika: kik az igaziak, kik a jók a magyar irodalomban? Faludyt sokat emlegeted, ha ez a téma…
– Faludy György valóban a magyar erotikus költészet egyik fejedelme, de emlékeztetni szeretném a kedves olvasókat legelső költőóriásunkra, Janus Pannoniusra is. Több mint száz briliáns pajzán vers szerzője. Weöres Sándor egészítené ki a triumvirátust. De még sokan járultak hozzá a pikáns terméshez. A klasszikusaink is. Tessék beütni a gugliba azt, hogy Jókai Mór: Adj egy csókot.
– Azt mondod, írjanak a fiatalok a szerelemről bátran, pályakezdőknek ez a legjobb téma, s az olvasót is érdekli. Te írsz még ilyet? Írsz a szerelemről? Írsz az erotikáról?
– Hát persze. Sosem tagadtam, hogy sokkal közelebb áll hozzám, mint a filozófia. Totál javíthatatlan vagyok. Nézzük csak meg az elmúlt öt év termését! A költő, a ringyó és a király – Janus Pannonius apokrif versei. Ezek átköltések, és a könyv fele erotikus líra. A Swedenborg kávéház című regény, ami egy vad és beteges szerelem szabadszájú története. Véres képeslap Erdélyből – a java humoros székely pajzánkodás. A legutóbb megjelent versem címe: Don Dihore pajzán szerenádja. Kell még valami bizonyíték? Elkezdtem átírni a Pajzán Toldit is. Van ugyebár a Toldinak az a szájról szájra terjedő pajzán verziója. Nem tudjuk, kik fabrikálták, mindenesetre az 1930-as évekre datálják ezt a csínyt, és érződik helyenként még rajta, hogy profik írták. De nagyon sokat romlott a szöveg, megtelt gagyisággal. Újraírom, kicsiszolom, jobb lesz, mint az eredeti.
– Tudsz-e most már újat mutatni ebben a témában? Vagy saját fiatalabb önmagadnak lennél az epigonja?
– Szerintem eleve nem lehet újat mutatni ebben a témában. Mit is lehetne? Olyan pozíciót, ami nincs benne a Kámaszútrában? Az újítás mítoszát-szlogenjét kissé túllihegték, én azoknak adok igazat, akik szerint az antik mitológiákban és irodalmakban mindent megírtak – azóta csak újraírjuk. Jól kell írni, nem pedig görcsösen és bármi áron az újítás csalóka mítoszát hajszolni. Fiatalkori poéta- és íróénem valóban kemény konkurencia. Elszánt, megszállott és fáradhatatlan voltam akkor, és mind a könyvtárra, mind az alkotásra több időm jutott. De milyen szánalmas is volna azt kijelenteni, hogy saját magam frusztrálom… Valamikor azt nyilatkoztam, azért nem írok verset, mert még nem tudom fölülmúlni a Hivatalnok-líra című verseskönyvemet, melynek legendás fogadtatása volt. Fölülmúltam azóta, csak a látványról nem gondoskodtam. Ha már az erotika a téma: abban is fölülmúltam. Sokkal jobb vagyok most, csak kevesebb az időm, amit a saját alkotásaimra és azok menedzselésére fordíthatok.
– Most pedig hagyjuk az írást. Fontos neked az erotika? A hétköznapokban…
– Milyen meghökkentő volna, ha erre azt válaszolnám, hogy nem fontos… Fontos, de nem lihegem túl, mint mindenben, ebben is utálom a mesterkéltséget, az erőltetettséget. Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban című zseniális irományában az öreg Casanova Bolzanóba érkezik, megszáll egy fogadóban, és a város asszonyai sorban állnak, hogy a kulcslyukon át megleshessék a hírhedt, de nyugalmazott latort. Mikor megkérdezik, kit-mit láttak, mindannyian azt válaszolják: egy férfit. Az igazi erotika az, ami a hétköznapok tevékenysége mögül is fölsejlik. Mosogat épp… és ebben van valami roppant izgató. Vagy épp én mosogatok, és ő vél ebben valami izgatót fölfedezni… Megtalálom a költészetet a hétköznapokban is.
– A nő, aki megigéz, az…
– Félreértés ne essen, nem törekszem népszerűségre, de engem minden nő megigéz. Attól függetlenül, hogy erős és akaratos hím vagyok. Valahogy úgy alakult, hogy világéletemben minden nővel megtaláltam a hangot – bárhány éves volt ő, és bárhány éves voltam én. Édesanyám negyvennyolc éves volt, amikor megszült engem – teljesen természetes úton –, azt hiszem, ő nevelte belém ezt a csodálatot.
Imádom és felsőbbrendű lényeknek tartom a nőket.
Szeretem a kölcsönös, régimódi udvariasságot, egy kis két világháború közötti stílussal el lehet varázsolni engem.
– Ha a Google-t kérdezem rólad, azt látom, hogy benne vagy a köztudatban. Szeretnek is, meg nem is Budapesten, új otthonodban. Szeretnek vagy inkább nem? És viszont?
– Budapest nem az új otthonom, csak a munkahelyem. Nem székely embernek való hely. Ingázom oda az előbb is említett dunántúli kisvárosból, de Erdélyben is eltöltök legalább három hónapot évente, el is pusztulnék, ha nem töltődhetnék föl Székelyföldön. Budapesten harcolok, ugyebár kultúrharc folyik, és én az irodalmi fronton küzdök. Nincs, soha nem is volt megfelelési kényszerem, nem szeretném, ha szeretnének, mint Ady. Végzem a dolgomat – és úgy, ahogy helyesnek vélem. Azért küzdök, hogy az irodalom évezredes értékeit megmentsem-átörökítsem egy olyan korban, ahol a puhányság és a műveletlenség dominál. S bár szaporodnak a ráncok és fogamban az idegen anyag, a múzsák azért még mindig szeretnek.
Kiemelt kép: Szentes Zágon /fotó: Bánkövi Dorottya
Friss lapszámunkat alább kérheted:
