– Rengeteg lendületet, bátorítást adsz nekem, de a diákjaidnak is a Tamási Áron Gimnáziumban… Hogyan lettél unitárius székely lányból ferences nővér?
– Ezt a diákoknak is el szoktam mesélni, mert pont arra lehetek példa esetleg, hogy engem nem neveltek vallásosan, és mégis itt vagyok. Amikor belépett az életembe Isten, engem előbb megérintett, s csak azután ismertem meg. Én nem kellett Bibliát tanuljak ehhez.
– Hány éves voltál ekkor?
– Tizenhét. Zárkózott lány voltam, borúlátó, minden. Nem voltak barátaim, nem jártam sehova, sokszor a szüleim pénzt adtak, csak hogy mozduljak már ki otthonról. Egy dolgot nagyon szerettem, tanulni. A nővérem, az öcsém színtízes tanulók voltak. Soha még a nyomukba se értem, pedig 9 valamennyi mindig volt az átlagom. A csíkszeredai Márton Áronba Gimnáziumba jártam, napi kétszer negyven kilométert ingáztam Balánbánya és Csíkszereda között. Nem volt könnyű időszak, de egy olyan iskolában tanulhattam, ahol én akartam. A tizedik osztály végen családi okok miatt dönteni kellett: vagy az öcsém tanul tovább, vagy én. Azt akartam, hogy ő menjen, így én lemondtam a tanulásról, és elkezdtem dolgozni, hogy tudjam segíteni őt. Az osztályfőnököm, akit amúgy nem szerettem, fantasztikus volt, Isten nyugtassa, áldom őt, mert amikor meghallotta, hogy nem akarok továbbtanulni, azt mondta, mindent elfogad, de menjek esti iskolába. Nem hagyott „elveszni”, beíratott. A munkahelyemet is ő kereste a készruhagyárban.
– Mennyire sorsformáló lehet egy jó osztályfőnök...
– Igen. Bekerültem a gyárba, de nem igazán találtam a helyemet. Nagyon nehéz három év volt. Gyár, iskola, gyár, iskola. Este tíz után ágyba dőltem, reggel kezdtem elölről, de végigcsináltam. Aztán egyszer csak elkezdtem vasárnaponként szerre minden templomba eljárni, de hogy miért, nem tudom. S vártam, hogy valami változzon. Persze nem változott semmi. Egyik alkalommal gondoltam, beiratkozom a városi könyvtárba, veszek ki könyveket, olvasok. És találkoztam egy osztálytársammal, akit a Jóisten küldött akkor oda. Mondtam neki, hogy megyek a könyvtárba. Mondta, hogy ő is, mert éli az igét. Kérdeztem: mit csinálsz? Azt mondja nekem, hogy van egy ifjúsági csoport, oda jár, s van egy fiatal pap a katolikusoknál, összefogja a fiatalokat. Minden hónapban választanak egy mondatot a Szentírásból, és azt megélik. S abban a hónapban ez volt az igeélés, hogy jót tenni valakivel. Mondom:
akkor kérdezd meg a pap bácsitól, hogy az Isten engem azért büntet, mert több templomba is járok? Én addig azt éreztem, hogy az Isten, ha van egyáltalán, nagyon neheztel rám valamiért,
de hogy mi baja velem, nem tudom. S akkor ez a barátnőm megkérdezte a papot, s mondta, hogy menjek be egyszer hozzájuk. Én? Katolikus templomba? Soha. Aztán két hónapig gondolkoztam, hogy bemenjek-e, s végül bementem. Életemben először valaki megkérdezte tőlem, hogy akarsz-e mesélni magadról. Potyogtak a könnyeim, és meséltem órákon keresztül, valaki meghallgatott. Attól kezdve, ha volt egy kicsi időm, ott voltam a plébánián: mindent csináltam, anyakönyvet vezettem, plakátot készítettem.
– Figyelmet kaptál, emberszámba vettek...
– Igen, és az ifjúsági csoportban senkinek nem tűnt fel, hogy unitárius vagyok. És akkor egy alkalommal egy nagyon mély élményem volt. Elmentem a barátnőmmel templomba. Ő előrement áldozni. Amikor visszajött mellém, letérdelt. Akkor nagyon erősen belém hasított, hogy azzal, akivel ő találkozott, én is akarok találkozni. S akkor bementem a pap bácsihoz, mondtam, hogy én katolikus akarok lenni, mert én is akarok találkozni azzal a valakivel. A pap mondta, hogy nem lehet. Meg hogy tudom-e, mit adok fel. Az unitárius szabadságomat. Elmentem, aztán megint vissza, s megint elküldött. Harmadszor azt mondta, te komolyan gondolod. Ez a barátnőm lett a keresztmamám, majd két év múlva a bérmaanyám, a mai napig ő a mindenem. És attól kezdve 180 fokot vett az életem. Mosolyogtam, életvidám voltam, jól éreztem magam. Egy időben kezdtem bibliai történetekből bábdarabokat írni, készítettem bábokat, s vasárnap, a mise után eljátszottam egy-egy bábtörténetet. S akkor egyszer elkezdtem gondolkozni, hogy milyen lenne, ha az emberekre „pazarolnám” az időmet. De nem tudtam, hogyan. Miután megkeresztelkedtem, azt éreztem, hogy az a feladatom, hogy hozzam össze a családomat. Aztán Isten fülön csípett, és megéreztem azt, hogy nagyobb öröm az időmet másokra pazarolni, mint csak a családomra. ’89 előtt nem volt ilyen szerzetesközösség, mint ma. Még azon a nyáron szerveztek Szászvároson egy lelkiségi tábort, én is elmentem. Ferences nővérek éltek az ottani kolostorban, elkezdtem járni hozzájuk, amikor tudtam, hétvégeken.
Aztán feladtam a munkahelyemet a gyárban, és elköltöztem. Nagyon nehéz volt.
Vallásból szinte nulla volt a tudásom, s egy csomó furcsaságot kellett megélnem. De minden elismerésem az övék, mert bátrak voltak. Kórházban dolgoztam egy évet, takarítónő voltam a belgyógyászaton. Nagyon hálás vagyok ezért is, mert megtanultam injekciót adni, infúziózni, mindent, amit lehetett.
– Mindenhol lehet tanulni valamit...
– Így van. Viszont azok a nővérek nem voltak szokva a fiatalokhoz, úgy képzelték, hogy ahol abbahagyták valamikor a „középkorban”, ott kellene folytatni. De ez megvalósíthatatlan volt. Úgyhogy a rendszerváltás után, ’90-ben eljöttem a mallersdorfi rendbe, a ferencesekhez, ahol most vagyok. ’90 augusztusától itt vagyok. Már mint szerzetes tanultam meg azt, amit ma tanítok a diákoknak. Úgyhogy az az álmom is teljesült, hogy tanuljak: teológiát végeztem. Amúgy mindig tanító akartam lenni, vagy gyógyszerész. Amikor bekerültem a rendbe, felkínálták, válasszak területet, ahol képezném magam: tanügy vagy betegápolás. Nem tudom, miért döntöttem a tanügy mellett, de döntöttem. S nem bánom a mai napig sem. Nekem az a fontos, hogy kiknek tanítok. Ha például a csoport feldob egy kérdést, ami őket foglalkoztatja, akkor én hiába jövök az én leckémmel. De ez mindig egy dilemma bennem, hogy vajon nem kellene-e több tudást átadnom.
