– Belebotlottam a szakmába. Úgy történt, hogy épp munkanélküli voltam, céltalanul csellengtem a városban, s
találkoztam egy régi barátommal, Csortán Mártonnal, aki szintén bábszínész, s megkérdezett, hogy nem megyek-e felvételizni a bábszínházba, ha már úgyis mindig színész akartam lenni. Épp versenyvizsgát hirdettek. Mondtam: dehogynem.
Így lettem bábszínész.
– 35 éves korodig mi voltál?
– 1978-ban végeztem a Brassaiban (Brassai Sámuel Elméleti Líceum – a szerző megj.), akkor színész szerettem volna lenni. Ez azért volt az álmom, mert ötödikes korom óta gyakran statisztáltam a kőszínházban előbb gyermekként, majd kamaszként. Amikor befejeztem a középiskolát, elmentem Marosvásárhelyre felvételizni a színművészetire, és nem sikerült. Édesapám már nem élt, édesanyámnak pedig nem akartam terhére lenni, így a sógorom azt mondta: gyere, beteszlek a Tehnofrigba (a Tehnofrig 1949-ben alapított kolozsvári vállalat, amely ipari hűtőberendezéseket gyártott – a szerző megj.). Bekerültem oda, koszos műhely, salopéta, de hét nap munka után megkaptam a behívómat. El is vittek katonának másfél évre. Amikor a katonaságból visszamentem dolgozni, bejutottam a vállalat tervezőintézetébe raktárosnak, majd a beszerzési osztály vezetője lettem egészen a ’89-es változásokig.
– Jött ’89.
– Jött Vásárhely. A vásárhelyi események nagyon rosszul érintettek, s azt mondtam, elmegyek Magyarországra szerencsét próbálni. Zöldségesként kaptam állást. Zöldséget kellett árulni kinn az utcán. A következő munkahelyem egy stand volt a Váci utcában. Jól kerestünk, aztán jöttek a csencselők is, márkát meg dollárt váltottunk feketén. Belekerültem ebbe a pesti világba. Aztán elmentem a Tauruszba légrugót fröccsenteni, három váltásban. Ez a legnagyobb gumigyártó cég volt akkoriban. A gyár lakásában laktam egy részegessel, addig, amíg fel nem robbant egy gép, s eltörött a vállam. Akkor találkoztam egy kolozsvári barátommal, aki azt mondta, a Corvin közben egy nyomdában szitázik (speciális nyomdai technika – a szerző megj.). Nyomdász lettem, megtanultam a mesterséget olyannyira, hogy a tulajok elmentek Hawaiira nyaralni, s én voltam a helyettesük. Visszajöttek, kirúgtak. Ezek után létrehoztam egy egyéni kicsi nyomdát, mozgó szitaműhelyt, ami ment is, a Pesti Műsort nyomtam addig, amíg jól fizettek. De aztán nem fizettek egyáltalán. Akkor mondtam azt, hogy itt nem boldogulok sehogy, és visszajöttem Kolozsvárra. ’94-ben találkoztam Csortán Marcival, és a bábszínházba kerültem.
– Úgy kezdted, hogy színész leszel. Aztán néhány évig minden más voltál. Milyen volt visszamenni?
– Nagyon jó érzés volt.
Színpadközel, gyerekek. Hat hónapig nem engedtek bábozni, csak tanultam. Egyszer, amikor Kovács Ildikó (bábszínházi rendező, a romániai magyar bábművészet iskolateremtő személyisége, legendás bábos – a szerző megj.) a Hamupipőkét rendezte, a háta mögül odaszóltam neki, hogy játszani szeretnék.
Csak azt nem mondta hirtelen, hogy nini, köhög a bolha, aztán megkérdezte, hogy mit szeretnék játszani. Mondtam, a főszerepet. Tudom a szöveget, végigmentem a nyusziiskolákon is. Végül kipróbált, s így maradtam.
– Ez a Hamupipőke volt az első nagy szereped.
– Igen, meséskönyv bácsi voltam, a második jelenetben pedig udvari bolond. Sose felejtem el, Székelykocsárdon gyönyörű csokor kálát kaptam egy gyerektől előadás végén.
– Sokat turnéztatok annak idején?
– Rengeteget. Megvolt a felségterületünk: Szilágyság, a Küküllő mente. Volt hely, ahol nem járt bábszínház húsz éve, s ki volt írva, hogy „Isten hozott, bábszínház!”. Olyan is volt, ahol mi voltunk többen, mint a közönség.
– Változik a szakma?
– Igen,
modernek akarunk lenni. Azt hisszük, hogy a klasszikus paravános bábszínház már nem trendi.
Én viszont azt hiszem, hogy a mai erdélyi bábosok nincsenek felkészülve arra, hogy paraván nélkül élvezhető, jó bábszínházat kreáljanak. Oda sok minden kell, azon nagyon sokat kell gondolkodni és dolgozni. És ebben az elpiacosodott világban nem adnak időt arra, hogy kísérletezz, gondolkozz, alkoss.
A gyerek ellenben most is gyerek, s száz évvel ezelőtt is gyerek volt. Azért jön, hogy szórakozzon, nem azért, hogy komoly, filozofikus gondolatokat vegyen át.
Csináljuk hát a bábszínházat úgy, hogy a gyerek élvezze. Ildikó (Kovács Ildikó rendező – a szerk.) valamikor azt mondta, letöri a kezemet, ha valaha is rendezni fogok, mert én színész vagyok. Most ezt meg fogom szegni. Rendezni fogok, A három kismalacot. Egyelőre fejben van, jövőre jön a kivitelezés.
– Miért érzed úgy, hogy rendezned kell?
– Mert végre bábszínházat akarok látni. Most csupán vergődő, önmagát kereső bábszínházat látok. Nincs idő az alkotásra, kell az előadás, kell a bevétel, kilóra készülnek az előadások. Sorvad a művészi oldal, arra figyelünk, hogy meglegyen a norma, ahelyett, hogy azzal törődnénk, hogy becsületes előadást csináljunk a gyereknek, olyat, amit ha már háromszor megnézett, negyedszer is látni akarja, olyat, hogy ha a nagymamának, nagypapának már az orrán jön ki, a gyerek akkor is élvezi. Na,
ilyen előadásokat kell csinálni. Hogy négyszer nézze meg a gyerek.
Örülök, hogy 35 éves koromban elkaptam a bábszínház utolsó leheletét, ami kijelölte számomra az utat. Abból a leheletből van még.
Fotó: Angyalosi Bea
Friss lapszámunkat alább kérheted:
