• Fotó: Zsigmond Attila archívuma
– Mikor kezdett az érdeklődésed a mozgókép felé fordulni, és hogyan lett ebből szakmai út?
– Szó szerint belecsöppentem a szakmába, hiszen végzős diákként 1993-ban – amikor már fél éves volt a helyi Syn tv – felkínáltak egy diákállást, ez abból állt, hogy hétvégenként be kellett menni a stúdióba, és betenni a szalagos videokazettát a lejátszóba. Aztán egy óvatlan pillanatban ismerkedni kezdtem a kamerával, kivettem a táskából, amikor Berszán Gyuri kollégám „rajtakapott”, és mondta, hogy ha érdekel, szívesen megtanít az alapokra. Végül mégis egy egészen vicces történet révén lettem a televízió alkalmazottja, ahol aztán a hírgyártás mellett dokumentumfilm-készítéssel is kezdtem foglalkozni.
„Kazettaberakó” koromban egy alkalommal elhoztam a szalagot a kijelölt cégtől, és anélkül, hogy belenéztem volna, betettem a rendszerbe, és a dolgomra siettem. Később jöttek az ismerősök és figyelmeztettek, hogy baj van, pornófilm megy a Syn Tv műsorán…
Amire berohantam a stúdióba, már csengett a telefon, jöttek a nézői pozitív és negatív visszajelzések. És nem maradt ennyiben a dolog, néhányan feljelentették a céget, kijött a rendőrség bűnügyi osztálya, jegyzőkönyvet készítettek, és tárgyalás is volt, a céget megbüntették egy jó fizetésnyi összegre. Már a távozásomat fontolgattam, amikor a főnököm megkérdezte, mik a további terveim, mert szívesen alkalmazna, hiszen az eset hatására megduplázódott az előfizetők száma, és tulajdonképpen hasznot hoztam a cégnek. Így ott ragadtam: egy ideig zenés műsorral is foglalkoztam, szerkesztő-műsorvezetőként, és 1994-ben volt az első próbálkozásom, hogy dokumentumfilmet forgassak. Az első produkciónk az Értékek a periférián címet viselte, és a gyergyószárhegyi Lázár kastélyról és a ferences kolostorról szólt. Azóta megállás nélkül dolgozom.
• Fotó: Zsigmond Attila archívuma
– Ezek szerint a szakma technikai oldala ugyanannyira érdekelt, mint a témakeresés…
– Igazából technikai emberként kezdtem, aztán szerkesztéssel, tartalomkezeléssel, feldolgozással is foglalkoztam, emellett dokumentumfilmezéssel is, akkor ez egy eléggé ismeretlen terület volt mifelénk. Jártunk a Duna televízió által szervezett továbbképzőkre, majd a Dunaversitas Mesterműhelyébe is, ahol sikerült ellesni nagy nevektől a szakmai fogásokat.
– Mit tartasz fontosnak egy alkotásban, a témaválasztáson túl? Például a Lekvár című dokumentumfilm esetében adott volt egy medve különös barátsága az emberrel. Hogyan, milyen oldalról közelítettél ehhez az amúgy rendkívül hálás témához?
– A lépték nálam az ember: jó, hogy ott volt egy Lekvár nevezetű medve, de volt mellette egy ember, jelen esetben Dezső László természetfotós barátom, és engem mindig az érdekes emberek vonzanak… Akkor is, hogyha kastélyokról, vagy éppen a Gyilkos-tóról forgatunk, az emberközpontúság a fő motívum. Ugyanakkor ezeket a történeteket igyekszem úgy kibontani, hogy ne csak lokális értelmezése legyen, ne csak itt legyen érdekes, hanem a nagyvilágban is érzékelhetővé váljon az a kisebbségi sors, amit mi élünk. Természetesen
Gyergyón kívül is forgatunk, járjuk Csángóföldet és Dél-Erdélyt is: most éppen Dél-Erdélyben forog egy dokumentumfilmünk, ami a Kopott kövek munkacímet viseli.
Ez egy kastélyvisszaszerzés históriája, családtörténettel egybekötve, a középpontban a nemesi származású Horváth-Toldi Péter van. Most azt érzem, abban a korban vagyok, amikor sorra jönnek a jobbnál-jobb gondolatok, témák, és a lehetőség is megvan ezek finanszírozására, így most kell őket feldolgozni, hiszen lehet, hogy pár év múlva már késő lesz. A Nemzeti Filmintézet támogatási rendszerében készítjük ezeket az alkotásokat, pályázati úton, de amikor úgy látjuk, hogy adott egy fontos téma, saját költségen is leforgatjuk azt.
• Fotó: Zsigmond Attila archívuma
– Úgy fogalmaztál, hogy „abban a korban vagy, amikor…” mit gondolsz, a kíváncsiság, tettre kész hozzáállás mennyire köthető az életkorunkhoz?
– Nem társítanám feltétlenül az életkorhoz ezeket a készségeket, de a lelassulás szinte törvényszerű… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem fáradok el, de remélhetőleg húsz év múlva sem fogom szegre akasztani a kamerát. Bár valószínűleg nem leszek már olyan erőteljes és pörgős már.
– Elég régóta dolgozol a szakmában, törvényszerű a fáradtság érzése, akár a kiégés lehetősége. Volt nagyon mély időszakod, amikor nem volt ötleted, nem láttad meg „az utcán heverő témát”?
– Igen, volt ilyen… egybeesett azzal az időszakkal, amikor gyakorlatilag nem lehetett dolgozni a magyarországi közmédiának, vagy egy fillér fizetség nélkül dolgoztunk, filmezési lehetőség sem nagyon volt. Ez közel másfél évig tartott, de sikerült átvészelni, megerősödve jöttünk ki belőle. Amúgy most tartom a szakmai teljesítményem csúcsán magam, ez egy olyan időszak az életemben, amikor több dolgot be tudok vállalni, lehetőség is van, inspiráció is…
• Fotó: Zsigmond Attila archívuma
– Számolod-e a díjakat, amelyekkel elhalmoz a szakma?
– Sosem számolom, nem azért dolgozom, de nyilván jólesik az elismerés, a munkánk eredményességének visszaigazolása. Azt számolom, hogy még hány filmprojektet tudnék elkészíteni, és azon is vagyok, hogy a prioritási listának legalább a felét teljesítsem. Olyan kuriózumokat találunk, amelyek fehér foltok, akár történelmi, akár művészettörténeti szinten, és jólesik, hogy a szakmabeliek is így látják, értékelik ezt. Az Ecsetvonások, székelyesen című alkotás kapcsán nagyon nagy hévvel kezdtünk bele a munkába, és menetközben még inkább rájöttünk,
mennyi mindent nem tudunk a székely festőinkről, és megfogalmazódott, hogy ez az ők becsület-rehabilitációs filmje kellene legyen.
Bár nem szántam annyira díjesélyes filmnek, pont az ellenkezője történt: a szombathelyi Savaria filmszemlén második díjat, az MTVA által szervezett palicsi filmszemlén első díjat kapott: ez is visszaigazolása annak, hogy jó témákat dolgozunk fel, és kaptunk egy újabb löketet, hogy a második részt is elkészítsük. Ebben is öt székely festőművészt fogunk bemutatni.
– Ezen dokumentumfilm készítése kapcsán derült fény a gyűjtőszenvedélyedre, s festményeidből kiállítás is nyílt a film bemutatójával egybekötve a Tarisznyás Márton Múzeumban. Szenvedély ez valóban, vagy pedig adott volt egy környezet, ami ezt kihozta belőled?
– Amikor elkezdtük a dokumentálódást, akkor szó szerint letaglózott ez a szenvedély… Szembejött velem ugyanis egy-két alkotás, amelyeket nem tudtam volna otthagyni, bár akkor már volt egy kisebb gyűjteményem otthon, de ekkor kezdtem igazán beleásni magam. Most már úgy élem meg, mint egy küldetést, hiszen ezeket a képeket a világ különböző pontjairól – Párizsból, Bukarestből, Budapestről, Prágából, Pozsonyból – haza kell hoznom, hiszen az én szülőföldemet ábrázolják. Ez volt a fő motiváció… Azt gondoltam (és a feleségem is), hogy a film elkészülte után lecsendesednek a dolgok, de ez egy sokkal súlyosabb fázisa a gyűjtőszenvedélynek. Szerényebben csinálom most, annyit nem licitálok és vásárolok, mint az előző évben, de ha az alkotás olyan, hogy megköveteli, akkor azt meg kell szerezni. Az is motivál, hogy tudom: egyszer minden magángyűjtemény a közgyűjtemény része lesz.
• Fotó: Zsigmond Attila archívuma
– Mit csinál Zsigmond Attila, amikor nem a gyűjtőszenvedélyének hódol és nem dolgozik?
– A családommal vagyok: van egy 18 éves fiunk, aki jövőre fog érettségizni, és egy nyolcéves kislányunk, aki figyelmet igényel, mellette főállásban apa kell lenni, játszani, kirándulni, kutyázni. Azon túl próbálok a régi szenvedélyemnek is hódolni, hiszen annak idején 12 évet jégkorongoztam, a román ifiválogatottnak is tagja voltam a kilencvenes évek elején. Volt egy balesetem, emiatt nem folytattam, de a gondviselés segítségével megtaláltam a helyem. Mindenben a jót kell keresni – a filmjeinkben is ezt a hozzáállást képviseljük. Az már világos, hogy saját magunknak kell boldogulnunk itt, s példaképek állításával, humoros megfogalmazással adjuk a világ tudtára, hogy még mindig itt vagyunk, és remélhetőleg még jó sokáig itt leszünk.
korábban írtuk
Várday Zsolt: „Non-konform gyerek voltam, mindig szembe pisiltem a széllel”
Gyermeki kíváncsisággal veti magát mindenbe, az összefüggéseket kereső emberek széles látókörével mesél zenéről és piláteszről, Nápolyról vagy legózásról. Várday Zsolt építésszel ültünk ki a székelyudvarhelyi „Patkó” sarkába, ráérősen szemlézve, mi mindent köszönhet építészeti irodájuknak az iskolaváros. A Vasszékely-díjjal is elismert építész higgadt derűje roppant energizáló. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.)
