ARCHÍV Élmény – Szabó T. Anna: Határ

Bármerre jártam utazásaim során, sehol nem tudtam elképzelni, hogy ott éljek, hátrahagyva mindent és mindenkit, ismerős, szívhez nőtt helyeket, embereket, a jól ismert életet. Esetleg talán úgy, hogy egy szélvihar felkapná a szeretett kisvárosomat a családommal, barátokkal együtt, és szépen elhelyezné egy olyan helyen, ami a szívem csücske lett egy másik országban.

Szabó T. Annának nem lehetett könnyű, amikor 1987-ben átlépte a román–magyar határt, amikor családjával Kolozsvárról Magyarországra költözött. Meg kellett szoknia az idegenség érzését. Nem csak azt, hogy számára minden új hely idegen, mások az emberek, a mentalitás, azt is éreznie kellett, hogy ő maga idegen az ottaniak szemében. Kettős hatás, kettős teher egy érzékeny kamaszlány életében, aki éppen a helyét keresi a világban. Sok átjön ezekből az érzésekből a Határ című novelláskötetében.

Érzékeny, mély, egyúttal érzékenyítő vallomásokkal tele könyv ez, rendkívül kitárulkozó, néhol csontig hatoló gondolatokkal.

Sokféle határ létezik, a fizikain túl ott a nyelvi határ például. De a fizikai határ is többféle lehet, gondoljunk csak az országhatárokra, vagy akár a testnek a határaira. Ez a sokféleség ciklusokba rendezve jelenik meg a kötetben, és nemcsak ebben emlékeztet egy verses kötetre, hanem abban is, hogy gyakran azon kapja magát az olvasó, hogy a szövegnek ritmusa van, sodrása, emellett rendkívüli mélysége.

Átlépni a korlátokat, a határokat, legyenek azok fizikaiak, lelkiek vagy szellemiek, így vagy úgy, de megviselik az embert, ha pedig teljesen új életet kell kezdenie, ahogy az írónőnek kellett, kitörölhetetlen nyomot hagy.

Végtelen szomorúság árad a sorok mögül, az elmúlás megannyi fájdalma, a veszteség érzése nagyon pőrén mutatkozik meg. Az „Idegen nyelv” ciklus elbeszélései felerősítik az emberben az öregedéstől való félelmet, húsba maró részletessége olyan képeket fest elénk, melyeket nehéz lenne elfelejteni.

Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, nem is lehet egyszerre, rögtön egymás után, egy szuszra falni a benne rejlő írásokat, mert fejbe vág egy-egy novella, megakaszt, elgondolkodtat, nem enged.

És mindenképp újraolvasandó.

Hirdetés

„Tizenöt éves voltam, amikor elszakadtam a szülőföldemtől. Épp azelőtt kezdtem szakítani a gyermekkorommal. Ilyenkor, a nagy belső változások idején, nem árt a külső stabilitás, jó, ha van mibe kapaszkodni, ha elzuhannál. Volt azonban egy másfajta, pokoli stabilitás is az életünkben akkor, a nyolcvanas években: a romániai diktatúra megkövesedett, ránk fagyott hordaléka.”

Cikkünk a Nőileg magazin 2020. szeptemberi lapszámában jelent meg.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Élmény – Per Petterson: Lótolvajok