ARCHÍV Emberi és életszerű – Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni

Felnőttmonológok az alcíme ennek a gyönyörű könyvnek, amit Lisa Aisato világhírű illusztrátor rajzai tesznek színesebbé, nemcsak kiegészítve a történeteket, hanem egyenrangú művekként megállva a helyüket, mélázásra késztetik az olvasót.
Hirdetés

Egy-egy monológot elolvasva meg kell állnunk, mert valamilyen formában megérint bennünket a történet: vagy saját magunk tapasztalatai által, vagy ismerve olyan személyt, aki átment a leírtakon. De még, ha nem is ismerünk ilyent, akkor is óhatatlanul beleképzeljük magunkat a szereplők helyébe, megérint, megráz a történetük, és nem ússzuk meg anélkül, hogy együttérzést ne váltana ki belőlünk. Igen, ezek a történetek gyakran szomorúak, meghatók, de bőven akad olyan is, amely mosolygásra vagy nevetésre késztet, még akkor is, ha keserűség vegyül a vidámságba.

Linn Skåber látszólag könnyedén mesél az életközépi válságról, halálról, válásról, betegségről, a mindennapok öröméről, a jelen megéléséről, de ez csak a látszat – igazából súlya van minden történetnek, komoly mondanivalója minden monológnak.

Szereplői hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, és pont emiatt a hétköznapiság miatt áll olyan közel hozzánk, amiről ír, mert emberi és életszerű. A monológok rövidek, pár oldalasak, de annyi élet van bennük, olyan mélység, és olyan magasság, annyi szeretet, annyi szerelem és vágyakozás. Rengeteg vágyakozás. Lisa Aisato illusztrációi pedig átszövik a történeteket, tele érzelmekkel, amelyek szinte túlcsordulnak a lapokon. Minden történethez tartozik egy rajz, amely magyarázatként is szolgálhat, és közelebb viszi az olvasót a szereplőhöz. 

Ez a könyv nemcsak egy szép, színes, jól mutat a polcon-darab, hanem egy olyan mű, amelyet időnként kézbe vehetünk, fellapozhatunk bárhol, és teljes szívvel átélhetjük a benne leírtakat.

Íme egy kis ízelítő a „Neked, aki nem szereted az életet” című monológból: „Neked, aki a mi fájdalmunkat cipeled, aki benézel az olvadó hó alá, ahol a rozsdás biciklik hevernek, meg a fehér kutyaszar, és a fák csúcsa körüli sötét félelem, azok, akiket elveszítettünk, és fájdalmunkban mosolygunk rajtuk, meg akiket el fogunk veszíteni, és a csizmánk alatti emlékek a kavicson, és a szeretet, amit nem kaptunk meg, és a krókuszok mögé rejtett bánat az út szélén, meg a mosolyok mögött megbúvó hiányérzet a bárokban. Tudjuk, hogy néha mindezt egyedül cipeled. Tudjuk, hogy egy tavaszt, egy nyarat, egy telet és egy őszt hordasz a válladon. Tudjuk, ki vagy, látunk. Mindannyian cipelünk valamit. Cipelhetjük egy kicsit együtt.”

Cikkünk a Nőileg magazin 2022. októberi lapszámában jelent meg. 

Hirdetés

Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock

Hogyan maradhat az ember ép eszénél ennyi szörnyűség láttán? – Christy Lefteri: Az aleppói méhész

Hirdetés