A magyarcsesztvei nagy kastély régen és ma – fotó: Csinta Samu
A Mikes-család Háromszékről elszármazott ága Belső-Erdélyben, a Marosújvártól három, Nagyenyedtől 23 kilométerre fekvő Magyarcsesztvén alakította ki a fészkét, a család itt töltötte a nyarat, a telet pedig Kolozsváron, akárcsak a hideg hónapokban élénk társasági életet élő erdélyi arisztokrata családok többsége.
Mikes Borbála – gróf Mikes Mihály és Bánffy Eszter nagyobbik gyermeke – első saját emlékei már a „rossz” időkből származnak. „Kolozsvár 1944. június 2-i bombázása után a szüleim gyorsan bunkert építtettek a Majális (ma Republicii) utcai bérlakás kertjében, ma is emlékszem a frissen kiásott föld, a padozásra használt fenyődeszka illatára. Talán
ezzel párhuzamosan eszméltem rá én is, hogy jön a háború, félni kell.
Persze Schuszter Emil játékboltja legalább annyira élesen beégett a memóriámba, valahányszor nagymama legurított a sportos gyerekkocsiban a főtérre, hosszasan kellett időznünk a kirakat előtt.”
Egy téli nap is ott fészkel az emlékek polcán. Éppen megérkezett a család Csesztvéről Kolozsvárra, az ugyancsak a Majális utcában lakó dr. Keledy Tibor polgármester pedig átüzent a szobalánnyal: szívesen látná a grófi házaspárt egy ismerkedő teázásra. Másfél óra múlva átfagyva érkeztek haza: a polgármesternél nem volt fűtés, a vendégeket a forró tea mellett lábzsákok és takarók várták. Doktor Keledy úgy indokolta a puritán vendéglátást, hogy míg nem tud fát biztosítani a város lakosságának, addig az ő házában se füstöljön a kémény.
A Majális utcából csak az oroszok jövetelének rémisztő hírére mozdultak meg Mikesék.
Elsőre a szilágysági Hadadra utaztak, ahol az édesanya testvére, Bánffy József élt feleségével, Wesselényi Máriával és családjával. Két-három hetes hadadi készülődés után a család együtt indult tovább Magyarországra. Csak lépésben lehetett haladni, menekült, aki tudott.
„Soká értünk az Alföldre. Emlékszem egy falura, ahol valamennyi kapu tárva-nyitva várta a menekülteket, sokan nemcsak az udvarra engedték be őket, de a házba is befogadták éjszakára az erdélyieket. A Somogy megyei Alsóbogáton, Inkey László bácsiéknál értek utol bennünket az oroszok,
éjszaka rohanták le a házat, ma is hallom, ahogy borulnak az asztalok, a székek, törnek az ablakok, miközben a személyzet menekülni próbál.”
Erdélyből viszont kedvező hírek szállingóztak: a király a helyén maradt, elkezdődött a visszarendeződés, haza lehet menni. Csesztvére már nem, a kastélyt időközben kirabolták, azonosíthatatlan, hogy az átvonuló románok vagy az orosz csapatok tették-e. Egy szódagyári munkástól bérelt a nagymama Marosújváron kétszobás lakást a családnak, rövidesen azonban újabb rövid kastélyéra következett. A Zichy nagymama 1947-es halála után ugyanis a család átköltözött az aranyosgerendi kastélyba, az ötvenhektáros birtokot és a malmot nem lehetett gazdátlanul hagyni. A háború a Marosvásárhelyről Kolozsvárra vezető főút mentén fekvő kastélyt sem kímélte, talán még alaposabban kirámolták, mint Csesztvét,
csak a hatalmas, többméteres faragott tálaló maradt a helyén, azzal nem bírtak a fosztogatók.
A családdal Gerendre költözött az anya, Bánffy Eszter hadirokkant testvére, Bánffy István is, s egy ideig velük volt még a nagyapa, Bánffy Endre is. Mikes Mihályt és családját ott érte az 1949. március 3-i kitelepítés. Nem teljesen váratlanul, és korántsem annyira súlyosan, mint a többséget, miután az aranyosgyéresi jegyző megüzente, mire készül a kommunista hatalom. Kerestek sürgősen egy teherautót, felrakták a párnákat, paplanokat, a papa pici szekrényét, a kamrában fellelhető élelmet. Ezzel döcögtek be Kolozsvárra – Bánffy Endre és István nélkül.
A nagypapa azt mondta, ő már nem menekül sehová, jöjjön, aminek jönnie kell.
