Feltámadás – úton az örökkévalóság felé

Hányszor haltál már bele kudarcaidba? Szégyelted veszteséged, fájt gyengeséged. S aztán Isten, mint a legmegbízhatóbb világítótorony, rád ragyogtatta szeretetének fényét, melyben megláttad, hogy kudarcaiddal, veszteségeiddel, gyengeségeiddel együtt szeretve vagy. Megértetted, hogy életed ajándék. Feltámadtál!

Hányszor feküdtél le nem remélve jobb napra virradást? S aztán Isten, mint a legjobb kertész, kibontott, akár egy virágot, szemed rávezette a remény sugarára. Feltámadtál!

Hányszor érezted, hogy már nem bírod terhedet? Annyira nehéz, annyira szennyes, annyira nyomasztó volt. S mikor leroskadtál, Isten, mint a legserényebb poggyászhordár, leemelte terhedet. Te pedig megértetted, hogy egyetlen teher sem lehet fontosabb a benned termő hitnél. Semmilyen teher, sem, amit te szereztél magadnak tudatlanságból, sem amit másvalaki nemtörődömsége, részvétlensége rakott rád, nem lehet fontosabb a hitnél, mely veled is hegyeket tud mozgatni. Feltámadtál!

Hányszor érezted megcsalva magad? Önmagad által és mások által. Hányszor nem vállaltad magad megmutatni, mert féltél, hogy mások csalódnának benned. Magad csaltad magadat, mert nem merted felvállalni az életet, amit szeretnél, elhallgattad vágyaidat, megvakítottad álmaidat. S aztán egyszer csak

Isten, mint a legzseniálisabb szobrász az elégedetlenkedő műkedvelőt, megszólított: mi kivetni valót találsz alkotásomban? Miért nem szereted, miért nem vállalod önmagadat? S te mint a kiszabadult rabmadár egyszer csak ki mertél állni a világ elé: én ilyen vagyok,

több az álmom, színesebb a lelkem, fogynak félelmeim, önmagam is alig vagyok képes megismerni magamat, de legalább ahhoz, amit megismertem magamban, ahhoz hű leszek. Feltámadtál!

Hirdetés

Hányszor csalt meg a hűségesnek hitt szerető, az együttérzőnek mutatkozó barát? Te olyan értéktelennek érezted magad, mint egyetlen homokszem a végtelen fövenyen.

S akkor Isten, mint a legjobb vakvezető kutya, óvatosan elvezetett téged a hűtlenség mély szakadéka mellől. S minél inkább távolodtál attól a helytől, annál erősebben gyűlt benned a bizalom egy igazabb kapcsolat iránt. Feltámadtál!

Hányszor érezted a magány meztelenségét? A magadra hagyatottság csupaszságát? Vonyítottál, mint fókafióka a leszakadt jégtáblán, egyre távolodva azoktól, akikhez tartozni akartál. Aztán Isten, mint az időben érkező mentőhajó, megmentett és odasegített azokhoz, akikhez mindig is tartozni akartál. Feltámadtál. 

Minden húsvétban feltámadunk. Újjászületik lelkünk. Legyőzzük a halált, halálainkat. Odaállunk a kereszt alá, Arimathiai Józseffel együtt levesszük Jézus testét a keresztről, betesszük a sírba, odahengerítjük a követ. De alig várjuk már a reggelt, hogy üres sírra találjunk, és zengedezhessünk: nincs itt, feltámadott! S minél többször adatik meg nekünk ez a misztériumjáték, annál erősebben sejtjük, hisszük az örökkévalóságot!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: