Furu Xénia: Ez a munka olyan, mint a nyomozás

Gyerekkora óta régi épületek felújításával akart foglalkozni, és tavaly a kolozsvári unitárius püspöki ház, a Vallásszabadság Háza átalakítását végző csapat tagjaként a Román Építészkamara díját is átvehette. Furu Xénia építészt pályájáról, munkáiról, családjáról kérdeztük.

– Az építészetben mit jelent valójában az alkotási folyamat?

– Ezt elég nehéz megfogalmazni. Számomra a tervezést jelenti. Egy építész sokféle feladatot meg kell tudjon oldani – épülettervezés, területrendezés, bútor-, berendezéstervezés, felújítás stb. A beruházó igényei, az adottságok, lehetőségek, a környezet megismerése alapján kialakul egy alapötlet, egy forma, melyben tükröződik az építész saját stílusa. Az alkotási folyamat végére mindent össze kell hangolni, a terek, a formák, a színek, a fények és persze a használat tökéletesen kell illeszkedjen egymáshoz. Akkor van sikerélményem, ha mindez természetesen működik együtt. Gyerekkorom óta tudom, hogy tervezni, alkotni szeretnék. Szatmárnémetiben jártam középiskolába, ahol barátnőmmel tudatosan róttuk az utcákat és figyeltük a régi házakat.

– Mennyiben különbözik az alkotói folyamat, ha adott az épület, és úgy kell helyreállítani, ahogy eredetileg kinézhetett?

– Ilyenkor az épület meglévő adottságaiból indulunk ki, ehhez nemritkán a beruházó egy új funkciót rendel, az építész feladata a ház értékeinek megtartása és megmutatása mellett a korszerű használat biztosítása. Ez esetben nagyobb alázat szükséges, hagyni kell, hogy az épület adottságai vezessék a ceruzát. 

– Vegyük példaként a kolozsvári Vallásszabadság Házát, mely a Mátyás-ház mellett a kincses város legjelentősebb épülete. Van-e megszorítás, ha műemlék épülettel dolgozik?

– Természetesen bőven van megszorítás, egy része mindig a finanszírozáshoz kötődik, más része, ha úgy tetszik, felvállalt, és célja az értékek megőrzése és bemutatása.

A helyreállítás akkor jó, ha hiteles, őszinte. Megőrizzük mindazt, amit lehet, anyagot, funkciót, formát.

Figyelni kell arra, hogy amit hozzáadunk, összhangban legyen a ház történetianyag-használatával, technológiai adottságaival és formavilágával. Ha új anyagot vagy elemet kell beépíteni, törekedni kell, hogy a beavatkozás visszafordítható legyen. Ezek az általános elvek, viszont minden műemlék egyedi megoldásokat igényel. 

– Ilyenkor nem várt dolgok is előkerülhetnek. Itt mit találtak?

– A műemlék-helyreállítás alapja mindig a művészettörténeti régészeti kutatás kell hogy legyen, ez olyan, mint egy nyomozás: meg szeretnénk érteni, hogyan építették, hogyan használták, hogyan alakították az épületet. Ez a folyamat mindig izgalmas, különösen egy lakóház esetében, amit szinte minden generáció a maga igényei szerint alakított. Ez volt a lenyűgöző ebben az épületben is. Tudtuk, hogy vannak középkori elemei, és ahogy kezdtük a külső burkait lehámozni, szépen sorra előjöttek a rejtett értékei a háznak: gótikus és reneszánsz faragott kövek, a 18. századi konyha alapjai, középkori kályhacsempék, festett 19. századi padló és sok minden egyéb. Ez tette különlegessé a munkát, hogy minden egyes részletre oda tudtunk figyelni, és mindenik értéket egyedi módon kellett bemutatni.

– Mondana pár példát?

– A legelső meglepetéslelet a középkori ház végében előbukkant sütőkemencék helye, a földszinten levő vendéglő harmadik termében van egy üvegpadló, az alatt látható. Különlegesek a kapualjban látható látványos, széles faragottkő ívek. A bal oldali ív mögött épült meg az emeletre vivő lépcső, melynek fogódzója a kőívbe van bemélyítve. Ezt a keskeny lépcsőt elbontották, amikor a Wesselényiek a 18. században megépítették a mai főlépcsőt. Azóta rejtve maradt. A feltárt kőfogódzó Erdély-szerte nagyon ritka lelet. Fontosnak tartottuk a középkori lépcső rekonstrukcióját, ami kapcsolódik az emeleten feltárt kőkeretes ajtónyíláshoz és a pince középkori lépcsőjéhez. Annak érdekében, hogy a rekonstruált középkori feljáratot használni lehessen, készült egy mozgófödém, mely a lépcső fölött hidat képez, hogy a barokk korban nyitott ajtón is járni lehessen.

– A munkálat műemlék-felújítás kategóriában megkapta a Román Építészkamara díját. Mennyire fontos egy ilyen elismerés?

– Komoly elismerés ez egy építésznek. Az építészkamara az épület felújítását díjazta, és külön értékelte, hogy komolyan odafigyeltünk a kutatásra, az értékek bemutatására. Kiemelem, hogy ez nem egyszemélyes munka volt, egy nagy csapat együttes munkája, a díj mindenkinek szól.

– Menyire befolyásolja a munkát, ha ilyen sok ember dolgozik együtt?

Hirdetés

– Megkönnyíti, mivel több részletre oda lehet figyelni. Minél többen vesznek részt a munkában, annál több információ hasznosul. Művészettörténészek, régészek kutatásaiból megtaláltuk ezeket a szép elemeket, a statikus biztosította, hogy be is lehessen mutatni. Nem tudtuk volna kibontani a nagy íveket a kapualjban, ha nem építettünk volna be egy komoly tartószerkezeti elemet.

A kivitelező hozzáállása szintén nagyon fontos, hogy ezeket meg tudja csinálni, értsen hozzá, legyen érzéke hozzá. Műemlékvédelmi szakmérnökként a férjem, dr. Furu Árpád is részt vett a felújítási munkában, sok tanácsot adott és részt vett a kutatásban, a munka szervezésében.

– Ilyenkor az, hogy együtt kell dolgoznia a társával, megkönnyíti vagy nehezíti a munkát?

– Egyrészt megkönnyíti, mert ismerjük egymást, és tudjuk, hogy a másikban kellő segítő és kritikai szándék van. Másrészt a szabadidőnkben is ezzel foglalkoztunk. De ez sem volt kellemetlen, mindkettőnknek ez a szakmája. Úgy éreztem, hogy kiegészítettük egymást.

Az épületet az unitárius egyház közösségi használatra szánta. Milyen érzés látni, hogy megtelik emberekkel?

– A műemlék-felújításban nagyon elszomorító, ha hosszú ideig dolgozunk egy épületen, és végül csak időnként nyitják meg a közönségnek, vagy elhanyagolják, és ott pusztul a belefektetett munka. De ez az épület él, működik, szeretnek ide járni az emberek, és ez nagy öröm számunkra.

– Min dolgozik most?

– Az unitárius egyház építészeként főleg a tulajdonában lévő épületek felújításával, az egyház beruházásaival foglalkozom. Székelykeresztúron és Kolozsvár központjában két nagy iskolaépület, több bérház és üzlethelyiség napi rendszerességgel biztosítja az új kihívásokat, feladatokat. Ugyanakkor a napi rutinfeladatok mellett sikerélmény a hosszabb távú fejlesztések formálásában is részt venni.

– Mennyire fontos, hogy az épületek mögött több évszázados unitárius szellemiség is áll?

– Mindenképp pozitív érzés, hogy közösségi épületekről van szó, melyeket az egyes közösségek nagy gonddal maguk és gyermekeik számára emeltek, és amelyeket nekünk is a jövő nemzedékek számára kell megtartanunk. Gyorsan változó világunkban ez távlatot ad napi tevékenységeinknek.

– Háromgyerekes édesanya, hogyan lehet a családot összehangolni a munkával?

– Nagyon sok segítséget kapok a szüleinktől, főleg a férjem szüleitől, amiért nagyon hálás vagyok. A tervezés jellemzően nem egy adott munkaidőbe zárható folyamat, ha megoldást keresek egy feladatra, az a gondolat addig foglalkoztat, amíg meg nem oldom, így előfordul az is, hogy otthon is ezt rajzolgatom. Így vettem észre, hogy a gyerekeimet is érdekli, amit csinálunk. Időnként lázadoznak, ha nem érünk haza időben, vagy magunkkal visszük egy-egy kiszállásra, ez természetes, de többnyire szívesen jönnek. Fontos, hogy egy gyerek megismerje és értékelje, hogy a szülei mivel foglalkoznak.

Fotó: Angyalosi Bea

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.