Oltári nők Gábor Csilla, az első szerzetesnő a magyar akadémikusok között

Ha azt kérik tőlünk, hogy lehunyt szemmel képzeljünk el egy szerzetesnőt, akkor sokak lelki szemei előtt kolostorok ódon falai között habitusban sétáló, rózsafüzért recitáló apácák testesülnek meg. Persze, ilyenek is vannak, és jó, hogy vannak. Dr. Gábor Csilla azonban teljesen más.

A kolozsvári irodalomtörténész a BabeșBolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára, közel húsz saját és szerkesztett kötet írója, nyolcvanegy tanulmány szerzője, két éve pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Tovább is van, mondjam még?

– Hogy lesz egy szerzetesnőből egyetemi tanár, vagy egy egyetemi tanárból szerzetesnő? Mi volt előbb, melyik hívás, melyik vonzás?

– Egyszerre, egyidőben, mondhatni egymás hegyén-hátán. A viccet félretéve: abban az évben léptem be a Szociális Testvérek Társaságába, amikor elkezdtem tanítani a BabeșBolyai Tudományegyetemen, az akkor még Magyar Filológiai Tanszéken. Ugyanabban az évben tettem első fogadalmat, amely évben megvédtem a doktori értekezésemet. Egyazon évben tettem örök fogadalmat, és jelent meg az első könyvem: a doktori dolgozatom monográfiává érlelt változata. Mondta is valaki, hogy ezek szimbolikus egybeesések. És valóban azok:

a Gondviselés szervezte őket így egybe, az azóta is mindig egybefonódó párhuzamosságokat az életem meghatározó, fontos ajándékának tartom.

Valamilyen szinten mindkét vonzás a gyermekkoromba nyúlik vissza: ma is megrendít annak az óvodáskori borzongásnak az emléke, amikor a nagymamámtól tanult imádságot az ágy előtt térdelve – ahogy tőle láttam – elrebegtem, és szinte tapintható volt számomra, ahogy szétáradt a természetfölötti szeretet a szobában… (Persze, ettől még engem is utolértek a kamaszkori lázadások, az egyházi tökéletlenségek évekre eltávolítottak a hittől. Visszatekintve azonban hálás vagyok ezekért a keresésekért: szükség volt rájuk az érett, tudatos, személyes döntés meghozatalához.) Mindig is szerettem olvasni és az olvasottakon töprengeni; egy-egy, a lét értelmét feszegető remekmű képes volt bennem hasonló döbbenetet kiváltani, mint egy mélységes imatapasztalat. Zseniális magyartanárnőm, Török Márta pedig szövegelemzés címén korán rászoktatott megfigyeléseim formába öntésére, szövegeimet türelmes szeretettel javítgatva terelgetett a kreativitás és szakszerűség útján.

Rendtársakkal Székelyudvarhelyen

Arra csak később jöttem rá, hogy ez a kettős vonzás mennyire a bencés lelkiség (Szent Benedek tanításán alapuló – szerk. megj.) sajátja – és hogy ezzel az én lelki-szellemi struktúrámmal nem is tartozhatnék rám szabottabb közösséghez, mint ahová tartozom.

– Szerzetesrendjük alapítója, Slachta Margit kb. 100 évvel ezelőtt azt vetítette előre, hogy eljön majd az idő, amikor nők tudományos munkát fognak végezni, ami akkoriban már-már elképzelhetetlennek tűnt. Ön azonban beteljesítette ezt a jóslatot.

– Margit testvér prófétai lélek volt, nem véletlen az alapítási jegyzőkönyv küldetési irányt jelölő mondata 1923-ból: „A Társulat feladata, hogy hivatásos és képzett munkaerőket állítson be a modern élet által teremtett minden téren”. A hangsúly az elkötelezettség és képzettség egyidejűségén van, továbbá az akkor megszokott társadalmi és szerzetesi keretek bátor feszegetésén. A közösségi küldetéssel kapcsolatban írja: „vannak az emberi életnek széles mezői, ahová az evangéliumi tanácsok alapján álló krisztuskatonák még nem jutottak el” – és ő ezekre a széles mezőkre küldi a testvéreket, oda, ahol nemcsak enyhíteni kell-lehet a szenvedést, hanem elejét venni a bajoknak „a szó erejével, a szervezkedés gépezeteivel, polgárjogaik gyakorlásával.” Ennek az átfogó víziónak jegyében írja: „Szellemileg vezető szerepre vagyunk hivatva […], nemcsak katolikus, de általános körben. Szaktudással rendelkező testvéreinktől könyveknek, cikkeknek kell majd megjelenniük”. Az 1925-ben papírra vetett szavak akkor illuzórikusnak hathattak, és riadalmat kelthettek, mert rögtön így folytatja: „látjuk azt a kiáltó ellentétet, ami e megrajzolt kép és a valóság között van. De irányzatunknak nem az felel meg, hogy a múlton és a jelenen keseregjünk, hanem ha eddig nem sikerült, higgyük, hogy ezentúl fog, s kezdjünk hozzá rögtön, nagy lendülettel mindennapi kis feladataink pontos, lelkiismeretes és hiánytalan teljesítéséhez.”

A jövőbe látó szavakat azóta többünknek sikerült valamilyen szinten valóra váltanunk itt Erdélyben és szerte a világon:

több területen végzünk tudományos kutatást, és veszünk részt a tudományos életben. Ehhez persze kellett az előttünk járók vágyakozása, áldozata, hite: mi ennek vagyunk hálás örökösei.

– Minden szerzetesi közösségnek van egy sajátos karizmája, ami a Szociális Testvérek Társasága esetében a kutatással, társadalmi szerepvállalással is összefüggésben áll. Mesélne erről?

– A közösség karizmája és küldetése kapcsán ma is négy pillérről szoktunk beszélni: szentlelkesség, bencés lelkiség, felkészült szociális tudatosság és korszerű életstílus. Bencésségünk adja a stabilitásunkat, különös Szentlélek-tiszteletünkből merítünk erőt, bátorságot és bölcsességet az úttörésre. Minden egyéb ebből a lelkiségi alapvetésből következik: hogy nem akarunk mindenáron illeszkedni a hagyományos szerzetesi keretekbe (pl. nincsenek intézményeink éppen a küldetésteljesítés szabadsága érdekében, és nem hordunk habitust), el tudjuk helyezni magunkat az intézményes egyház keretein túl is (sokan dolgozunk állami munkahelyen), önállóak és problémaérzékenyek vagyunk (ki is vívjuk néha azok ellenszenvét, akik a jámbor bólogatást várják el a nőtől, szerzetesnőtől), részt merünk venni a közéletben. És igen, ma már van egy tudományos arcunk is (ahogy egyszer egyik rendtársam fogalmazott): ebbe beletartozik a kutatómunka éppúgy, mint a tudományszervezés.

– Munkássága elismeréseként 2019-ben a MTA beválasztotta tagjai közé, ami egyedülálló az egyházi személyek körében. Ez hogyan érintette?

Hirdetés

– Az életemnek fontos része a kutatás, szeretettel és örömmel végzem akkor is, amikor a határidő stressze vagy az adott munkafázis monotóniája van inkább előtérben. Nem tudtam megúszni az intézményszervezést se: a BBTE magyar tagozata háttérintézményének, a Bolyai Társaságnak voltam elnöke kilenc éven át, ma pedig az MTA területi bizottsága, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság élén igyekszem segíteni, munkatársaimmal együtt, a tudományos kapcsolatok alakítását.

MTA – Akadémiai székfoglaló

Amikor az Akadémia a tagjai közé választott, a tudományos és a szervezői tevékenységet egyaránt értékelte. Akadémikusnak (pontos megnevezéssel a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának) lenni az egyik legrangosabb tudományos kitüntetés, két év távlatából is csak megilletődve tudok rá gondolni.

Úgy tudom, én vagyok az első szerzetesnő a magyar akadémikusok között: ezt többek között úgy élem meg, mint visszaigazolást onnan felülről, hogy jó úton jártam, amikor ellenszélben is követtem az engem mozgató benső hangot. A megtiszteltetés egyúttal nagyobb felelősséget is ró rám, próbálok jól sáfárkodni vele.

– Honnan származik önben ez a vonzás az irodalom felé?

– A vonzás családi örökség: már szüleimtől „elkaptam” (mint jótékony ragályt) az olvasást, irodalom szeretetét, ezt erősítette a már említett zseniális magyartanárom.

A  nyolcvanas évek nyári vakációiban az olaj- és cukorsorokban egy kis sámlin ücsörögve olvastam hosszan a világirodalom remekeit

Thomas Manntól Dosztojevszkijen át Dante műveiig és tovább. Tisztán emlékszem azokra az eufórikus pillanatokra is, amikor középiskolásként először éreztem rá a régi nyelv zamatára, átéltem annak intellektuális izgalmát, ahogyan középkori szövegekkel való bíbelődéseim révén fokozatosan közel jön hozzám az időben távoli, és segít megérteni létkérdéseket, látásmódot alakít, eszközöket ad a kezembe a történeti távlatok bejárására.

– Mi volt az első olvasmányélménye, az a könyv, ami először nyomot hagyott a lelkében?

– Nem tudom, mi lehetett a legelső, talán az Arany mesekönyv meséi: azt a könyvet mindenesetre ronggyá olvastam. Az Isten rabjai légköre erősen hatott a kiskamaszra, aki akkor voltam, kicsit a szerzetesi meghívástörténetem részévé is vált. Néhány évvel ezelőtt újraolvastam: meglepődtem rajta, de most leginkább a bensővé tett forrásismerete fogott meg. Érdekes volt ráismerni, hogyan szervesül a Margit-legenda szövege a regény cselekményében.

– Többségében középkori és kora újkori irodalmat tanít. Hogyan viszonyul a kortárs irodalomhoz? Olvassa? Szereti?

– Amennyire az időm engedi, próbálok lépést tartani a kortárs terméssel: irodalmi lapokat lapozva, portálokat böngészve. Igyekszem valamelyest figyelemmel kísérni szépíróvá lett hajdani diákjaim munkásságát. Hogy szeretem-e? Közép- és kora újkoros bőrömből nem egészen tudok kibújni: azt szeretem jobban, amin a kortársiság mellett átragyog valami klasszikus veret, a műveltség, a formakultúra. Egyetlen név (és a hozzátartozó kortárs, bár sajnos már lezárt életmű) példaként, s ez legyen szinekdoché: Borbély Szilárd.

– Egy lakatlan szigetre milyen könyveket vinne magával?

– Polcostól felcsomagolnám a magánkönyvtáramat: a rakomány segítene belakni az új világot. S lakatlan lévén a sziget, lenne időm mindannak elolvasására is (talán), amit, mivel nem élek lakatlan szigeten (hála érte Istennek egyébként), valószínűleg soha nem fogok tudni elolvasni.

Friss lapszámunkat alább kérheted: