Gazda Árpád: „Nem akartam megdicsőülni”

Aktív résztvevője volt az 1989-es forradalom első napjainak, Tőkés László mellett tartóztatták le, de nem szokott ezzel kérkedni. Gazda Árpád kolozsvári újságíró a magyarországi közszolgálati hírügynökség, a Magyar Távirati Iroda (MTI) tudósítása mellett „gólyahírnökséget” működtet; rendszerváltásról, szenvedélyekről kérdeztük. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)

– Évekig dolgoztunk egy szerkesztőségben, de nem hallottalak a `89-es forradalomban betöltött szerepedről beszélni, hogy december 16-án Tőkés Lászlóval együtt elhurcolt, bebörtönzött a Szekuritáté. Tudatosan nem beszélsz erről? 

– Ha kérdeznek, beszélek, de nem szoktam kiállni az útkereszteződésbe és a mellemet döngetni. Soha nem titkoltam, de nem akartam ezáltal megdicsőülni. 1990-ben, az újságírói pályám elején, fontosabbnak gondoltam, hogy tudják rólam, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Szabad Európa Rádió romániai tudósítója lettem. Aztán amikor a romániai magyar politika polarizálódott, és Tőkés László lett az egyik pólus, nem örültem, ha beskatulyáznak, mindig igyekeztem a saját fejemmel gondolkozni, aszerint írni. Nem tagadom, voltak és vannak szimpátiáim, de az írásaimban igyekeztem kiegyensúlyozottságra törekedni.

Úgy is mondhatnám, hogy a forradalmi múltamat a 30. évfordulón fedezte fel a közvélemény.

Örültem, hogy sok mindent elmondhattam. (…)

– Néha azok sem beszélnek szívesen róla, akik megélték a kommunizmust. Szerinted mennyire van kibeszélve? 

– Nincs kibeszélve. Én 23 éves voltam a rendszerváltáskor. A kommunizmusban nőttem fel és azt gondoltam, hogy abban is fogok meghalni. Öröknek hittem. Talán azért nincs kibeszélve, mert nem találjuk rajta a fogást. Mi az, amit a mai kor emberének el lehetne mesélni róla, hogy érzékelhetővé tegye az akkori viszonyokat. Ahogy vannak generációs törések, és az ember a saját gyerekével is nehezen érti meg olykor magát, úgy ennek a korszaknak a tanúi sem találják a módját, hogy elmeséljék.

– Háromszéki, kovásznai vagy, hogyan kerültél Temesvárra?

– Kolozsvárra felvételiztem egyetemre, de nem jutottam be. Temesváron maradtak helyek fizika szakon, esti tagozaton, mentőövként kaptam a lehetőség után. Az egyetem alatt lakatosként dolgoztam félnormával, délután jártam órákra, este pedig a Thália egyetemi színpad próbáira. Aktív diákéletet próbáltam élni, templomba is eljárogattam, Tőkés László odakerülése előtt is.

Egy idegenbe került ember minden lehetőséget próbál megragadni, hogy kapcsolatokat építsen. Tőkés Lászlóhoz egy barátom vitt el, és baráti kapcsolat alakult ki köztünk, mely ma is tart, de átlényegült. Ő is hasonló helyzetben volt: új helyre került, neki is építeni kellett a kapcsolatokat, megismerni a gyülekezetet.

A beszélgetéseink sokszor a rendszerről, a szembeszegülés lehetőségeiről, határairól szóltak. Abban az életkorban kezdett kialakulni a világnézetem, és több mentorral is összehozott a sors Temesváron,

az egyik László, a másik Borbély Imre volt. Mindkettőjüktől sokat tanultam. Így kerültem bele a temesvári történetbe. (…)

– Amikor elkezdődött a Krónikás időszakod…

– Akkor indult a Krónika, amikor diplomáztam, és még a tanulás lendületében voltam. A Krónika szerkesztősége az újságírói munkám csúcsát jelentette. Olyan műhely volt, ahol sokat lehetett fejlődni, naponta kihívásokkal szembesült az ember, melyeket teljesítve egyre biztosabban ült a nyeregben. Nagy élmény volt. Akik nem tudják, hogy az MTI-nél dolgozom, és immár nem egy, hanem esetenként sok újságnak és rádiónak írok névtelenül híreket, máig a Krónikával azonosítanak.

Hirdetés

– Amellett, hogy hírügynökségnek dolgozol, otthon is dokumentálsz, a magyarfenesi gólyák életét. Hogyan indult a projekt?

– A gólyák a szívem csücskei. 2006-ban költöztem Magyarfenesre, egy olyan házba, ami egy gólyafészek közelében van. És ha gólyafészek mellett élsz, a feladat adott: a gólyákkal foglalkozni kell.

A magam módján módszeres ember vagyok, szeretem dokumentálni a dolgokat, az újságírásban ez elengedhetetlen. A gólyákkal is az újságírói módszereket alkalmaztam: felírtam, hogy mikor érkezett az első, mikor a párja,

hány fióka van a fészekben, mikor mentek el stb. Évről évre megtettem, csak úgy, magamnak. De már az első években nagy elismerést váltottam ki, amikor a szomszédoknak elmondtam: holnap kell jönnie a gólyának, tavaly is március 28-án érkezett. És amikor másnap megérkezett, mindenki ámult. (…)

Ha kelepelnek, nézem és írom is a hírt: így lett a gólyahírnökségem. Idén eszembe jutott, hogy ha már a gyerekek otthon ülnek a számítógép előtt, mennyivel szórakoztatóbb lenne a biológiaóra, ha feladatként a gólyafészek eseményeit kellene megfigyelniük. Készítettem egy gólyamegfigyelési tervet, amit felajánlottunk a biológiatanároknak, elérhető a Clujbird.ro-n, a Milvus honlapján és a tanfelügyelőségeken keresztül is népszerűsítik. Hiszem, hogy ezzel élvezetesebbé lehet tenni a biológia tanítását. 

– Természetszerető, természetjáró ember vagy. A múltkor mégis meglepett egy Facebook-bejegyzésed: volt egy szabad délutánod, elmentél gombászni. Kajakkal…

– Amikor lehetőségem van, elmegyek gombászni, és nemcsak azért, mert szeretjük a gombát, hanem mert menni kell, keresni kell. A gombászás az egyik szenvedély, a kajakozás a másik. Nyolc éve vettem az első kajakomat, azóta van több is. Amikor kimész a vízre, hatalmas a szabadságérzet: ott a víztükör és akármerre mehetsz, akárhol kiköthetsz.

A kajakkal úgy tudsz haladni a vízen, ahogy a szárazon a biciklivel. Nem fáradsz el nagyon, ki tudsz kötni, szétnézni, leszedni a gombát, áfonyát, bármit. Elsősorban a Kolozsvár környéki tavakon szoktam vízre szállni, ezeket már jól ismerem, de kajakoztam a Maroson és a Szamoson is. Tudom, hol érdemes megállni, sátrat felverni. (…)

Fotók: Angyalosi Bea, Gazda Árpád