Pesti székely Givetta, moketta, kalorifer

Tehát eldöntöttem, hogy otthagyom a budapesti menő tévés életet, és Székelyföldre költözöm. Az életemet gyökeresen megváltoztató utazás január végére esett, és azt már tudtam, hogy Hargita megyét kis Szibériának is nevezik, tehát nem volt kétségem afelől, hogy a tél itt nem három darab pilinckázó hópelyhet jelent, hanem olyan hideget, hogy a farkas is ötször meggondolja, elinduljon-e vadászni, vagy jót tesz az alakjának egy kis böjtölés. Így is kezdtem csomagolni, nagy csizma, nagy kabát, nagy pulóverek.

Csíkszeredában albérlethiány volt akkoriban (most is), kevés lakást adtak ki, azokat is méregdrágán. Végül egy ismerős által sikerült keríteni egy finoman fogalmazva nem túl luxus másfél szobást, amelyben az egyik helyiséget kulccsal lezárták, a tulajdonosok abban tárolták a saját dolgaikat. Tehát béreltem egy egyszobás albérletet 100 euróért, ami minimális bútorzatot tartalmazott: egy kihúzhatós, derékfájdítós kanapét, egy givettát a konyhában (mi az a givetta?), és egy olyan ősrégi mosógépet, hogy szerintem már Álmos, Előd, Ond, Kond is ezzel mosott (a románok szerint Decebal), nem is működött rendesen, csak a 90 fokos programon centrifugált, alacsonyabb hőmérsékleten nem.

Dönthettem: vagy Barbie babára való méreteket gyártok a ruhatáramból, mert ekkora hőfokon minden összemegy, de hamar száradnak majd a téli pulóverek, vagy mosok 40 fokon, de centrifugálás nélkül, és akkor minden, de minden három napig szárad, és kecskeszagú farmerben járok, punnyadt szagú ágyneműben alszom. Az utóbbit választottam, megsúgom, nincs az a menő parfüm, ami elnyomja ezt a bukét. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

A szüleim azonnal felajánlották, hogy segítenek költözni. Telefonon kaptam meg az infókat, mi (nem) vár majd az új otthonomban (mi az a givetta?), így erőst sok mindent kezdtem csomagolni a mikrótól a teljes konyhafelszerelésig. Apukám egy hang nélkül passzírozta befelé a zsákokat, szatyrokat, közben egyre feljebb húzta a szemöldökét, egyre keskenyebb lett a szája, amikor végül kimondta: eddig és ne tovább, már semmi egyéb nem fér be.

Ekkor lépett oda anyukám, és csak ennyit mondott: nincs az a rakott szekér, amire még nem fér!

Apukám szája széle immár teljesen eltűnt, részemről pedig indult a könyörgés és harc minden egyes darabért. Végül az autó tényleg megtelt, már csak egy kérdés volt: én hova férek be. A lábam alatt egy bőrönd, az ölemben pedig egy nagy sporttáska, így kuporogtam 700 kilométeren keresztül. Mikor a határhoz értünk, a vámos bepillantott az ablakon, megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott: szegény leánka, hogy be van oda nyomorítva! Láttam, apukám menten rosszul lesz, nem szólt semmit, csak keskenyedett a szája széle, megállta, hogy ne mesélje el, hogy ő megmondta, hogy azt a nélkülözhetetlennek tűnő tizenötödik csizmát már ne dugjam oda a hegyibe’.

Kolozsvár után hatalmas köd volt, semmit nem lehetett látni, majd egyszer csak azt hallottuk, hogy csikorog a kavics az autó kereke alatt, már nem is voltunk az úton, a tejszerű ködben letértünk az aszfaltról. Félelmetes utazás volt a kacskaringós utakon, a szakadékok mellett, de csak megérkeztünk Csíkszeredába.

Meggondolja magát a főnök

Mikor este bementem az új munkahelyemre, amelynek a főszerkesztői pozíciójára hívott el a román tulajdonos (és hagytam ott érte az egyik legnézettebb magyarországi kereskedelmi televíziót), 

közölte a főnök, hogy meggondolta magát, nem leszek főszerkesztő, az ötoldalas önéletrajzom ide vagy oda,

Előbb bizonyítanom kell, addig pedig szerkesztő-műsorvezető leszek, és 900 lejt tud mindösszesen fizetni.

Gondoltam, hogy kevés lesz ez a 900 lej, pláne mivel 400 lej volt csak a lakbérem, és hol voltak még a számlák, a közköltség, az étel, de már akkor annyira vágytam a székelyföldi életre, hogy a szüleim könyörgése ellenére is úgy döntöttem, maradok, és majd csak megoldom valahogy a dolgaimat.

A szüleim másnap visszautaztak Magyarországra, én pedig egyedül maradtam Csíkszeredában. Hagytak nekem otthoni, szabolcsi töltött káposztát, ami békésen várta az ablakpárkányon a mínusz 15 fokban csonttá fagyva, hogy megegyem, mert nem volt hűtőm sem. Gondoltam, lemegyek a boltba, és veszek tejfölt hozzá. Vidáman eregéltem le az üzletbe, belibbentem a zsúfolt polcokkal teli helyiségbe, majd keresni kezdtem a tejfölt.

Hirdetés

Ott döbbentem rá, hogy Jóisten, én Romániába költöztem! 

Mindenen román felirat állt, és bár nyilván józan paraszti ésszel megtaláltam a tejtermékes pultot, az egyik dobozon az állt, hogy lapte, a másikon, hogy frișcă, a harmadikon, hogy smântână, na, döntsd el, magyar, hogy melyik micsoda! 

És akkor megijedtem. Hogy hogy lesz ez. Hogy mi lesz akkor, ha nem fogok boldogulni, nincs itt rokonom, még barátom se, csak kedves, de friss ismerősök, ki fog segíteni, ha bajban leszek, ha tolmács kellene, de nincs, ha beteg leszek, de nem ért az orvos, ha megállít a rendőr, és fogalmam nem lesz, mit kér, követel. Bánatomban otthon megettem a töltött káposztát, kicsit furcsa íze volt a tejfölnek, de nagyon büszke voltam magamra, hogy megoldottam egyedül a vásárlást.

Másnap bementem a tévébe, és elkezdtem a munkát. Egyszer csak az egyik kolléganőm azt mondja nekem: légy szíves, add már ide azt a pixet! Lefagytam, fogalmam nem volt, miről van szó. Látva a kérdő tekintetemet, kiegészítette: oda esett a mokettára. Továbbra is nagyon értetlenül nézhettem, mert hozzátette: ott van a kalorifer előtt. 

Nagyon boldogtalan képet vághattam, mert a kedves munkatársnő nagyon lelket akart önteni belém, így biztatóan invitált: gyere, együnk pár falatot, szereted a zakuszkát? 

Megkérdeztem, hogy az mi. Jaj, hát tudod, amit elteszünk borkánba. Van benne vinete, árdéj…  Fogalmam nem volt, miről beszél.

Este vontam egy mérleget: egy napja költöztem, a munkáltatóm becsapott, románul nem tudok (mi az a givetta?), székelyül sem (mi az a givetta?), pénzem nem lesz, az albérlet hideg, a töltött káposztát pedig, mint kiderült, tejszínnel ettem meg.

Jó helyre érkeztem!

A szomorkodás közepette hívott egy másik kolléganőm: jössz táncházba? A legjobbkor érkezett a hívás, gondoltam, legalább kimozdít valami a pánikból. Annak előtte – értsd: a budapesti életemben – én nagyon finnyás voltam. Soha senki után nem ettem, még a családom után sem, ha valaki beleivott a kólámba, szó nélkül kidobtam. Megérkeztem a táncházba, munkatársnőm érkezéskor felém nyújtott egy vörösboros üveget és kínálta. 

Ki ivott belőle? – kérdeztem. Újdonsült barátosném körbemutatott a zsúfolt teremben, majd azt mondta: hát mindenki! Megfordult velem a világ. Kizárt dolog, hogy meghúzzam, az teljesen kizárt, rosszul leszek, itt fogok öklendezni sminkben, nem bírom ki, lehetetlen! 

Erre a mulatság házigazdája azt mondta: meghúzod, ha nem akarod megsérteni az ittenieket, s főleg ha nem akarod, hogy a bicska elékerüljön! Vettem egy nagy levegőt, és meghúztam. Majd kértem pálinkát is, gondoltam, ha jó erős (volt tapasztalatom a decemberi székely disznóvágásból), csak fertőtlenít. És elkezdtem vidámabban látni a helyzetet.

Aznap este sok szimpatikus emberrel ismerkedtem meg, életre szóló barátságokat kötöttem. Az igazi, vérbeli székely táncház, a muzsika, a viselet pedig akkora élmény volt a budapesti steril életem után, hogy rájöttem: román nyelvtudás és kevés fizetés ide vagy oda, valahogy csak lesz, és biztosan jó lesz, mert ha Székelyföldön ennyi kedves ember él, és ilyen jó menetben lehet itt lenni, akkor mégiscsak jó helyre érkeztem! (Folyt. köv).