GRÓF BICIKLIN Gróf Haller Jenő egyénisége – Porcelánkészlet az udvar mélyén

Kolozsváron érettségizett 1936-ban a piaristáknál, majd német nyelvű középfokú mezőgazdasági iskolát végzett Medgyesen – ez lett volna az ő gazdálkodói kiképzése. Igazából azonban csak a második világháborúból való hazakerülését követően nyílt lehetősége a gazdálkodásra, de azok már nagyon zavaros idők voltak.

Az 1945-ös földreform tovább zsugorította a birtokot, majd jött az 1949-es kisajátítás, felnőtt gazdálkodóként gróf Haller Jenő így legfeljebb négy éven át irányíthatta a családi birtok mindennapjait. 

A ’49-es kitelepítést követően egyfajta belenyugvó humorral kezelte a történéseket: másra született, másra készült ugyan, de ez lett belőle. 

További aktív élete legnagyobb részében famegmunkálással foglalkozott, marógépen dolgozott az egyik marosvásárhelyi bútorgyárban. 

Fia, Haller Béla úgy emlékszik, hogy apja mindig nagyon jókedvűen indult munkába, életvidám emberként élt, kollégái csodálták a tartását, amellyel a történelem fintorát kezelte: földbirtokosként kezdte az életét, aztán így kellett folytatnia. 

Felnéztek rá, adtak a szavára, erkölcsi példát jelentett a számukra. Persze korántsem volt egyedül ezzel a mintaszolgáltatással. Mint kiderült, 

a kommunista rendszer egyik nagy öngólját épp a kitelepítetteknek a „munka mezejére” való elüldözése jelentette. Az arisztokraták szinte valamennyi kényszermunkahelyen hasonló példát mutattak, nagy lelkierőről, pozitív szakmai hozzáállásról és emberi közvetlenségről tettek tanúbizonyságot.

Szemben a hivatalos propagandával, amely nem győzte szajkózni e társadalmi réteg életképtelenségét, sőt ártalmas mivoltát, mintegy igazolandó felszámolásuk szükségességét. Haller gróf is igyekezett ráhangolódni az emberekre, a nyelvükön beszélni mindarról, amit gondolt, amit fontosnak tartott, gondosan mellőzve az eredendő megkülönböztetett életformára való utalásokat. 

Jobbról a második Haller Jenő
„Édesapám hihetetlen egyensúlyt tudott tartani az elegancia és a természetesség között. 

Modora az asztalostársaságban sem volt kirívó. Gyerekként megtanult hegedülni, később a bútorgyár zenekarában is játszott, a vállalati rendezvényeken is olyan természetességgel tudott megjelenni, hogy miközben abból a társaságból sem lógott ki, folyamatosan külön egyéniség maradt” – meséli Haller Béla.

Hirdetés

A „hasonulást” persze nagyban elősegítette, hogy a Haller család a többséghez hasonlóan az udvar végében lévő szoba-konyhás házban élt, szórakozásaik is átlagosak voltak, mozi, kirándulás, fürdés a Marosban, hasonlók. 

Ami viszont merőben elütött a szokványostól: a látogatások, illetve a látogatóba járások. „Ma is élnek bennem a szikár sziluettek, amint megjelennek a kapuban, és megindulnak az udvar végében lévő lakásunk felé. 

A szomszédoknak bizonyára megszokhatatlanul furcsa látványt nyújthatott a sok elegáns öltönyös, nyakkendős ember” 

– emlékezik Haller Béla. A ruhatárát ugyanis az arisztokrata társaság igyekezett minél hamarabb „visszaépíteni” – legalább a lényeges darabok szintjéig. De ebbe a vonulatba más is beletartozott: akadt, aki arról is gondoskodott, hogy egy másik, ugyancsak udvar végi kis lakásban is gyönyörű porcelánkészletben szolgálják fel a teát.

Improvizatív jellegük ellenére ezek a vendégeskedések sok részletükben visszahozták a régi világot. 

Pedig még bőven az a kor volt, amikor a kitelepítetteket be-behívták rendőri „faggatózásra”. A meghallgatások híre természetesen gyorsan végigszaladt a társaságon, s ha szülei, hozzátartozói tartós fogva tartása nyomán valaki magára maradt, hamar kialakult körülötte egyfajta gondoskodási hálózat. Végül is szinte mindenki mindenkinek rokona volt.

Kiemelt képen a Haller család / Forrás: családi archívum