Csoda szép a parasztházmentés romantikája, de egy házfelújítás vagy építkezés piszkos anyagiakról is szól.
A számok világában jártas barátot kértem, tegyük – alkotó ember számára is – átláthatóvá a költségeim, jókora válsághelyzet küszöbén vagyok. Bár vállalkozóként élek, művész lelkem semennyire sem racionális, s elveszítettem a legfőbb(nek hitt) hajtómotort és tanácsadót. Saccoljuk, becsüljük, számoljuk, hogy alakul a következő egy évben a bevételem és kiadásom. Egyik napról a másikra veszélybe került a jövedelmem fele-, néhány hónapon belül pedig akár a kétharmada is.
Ezért álljatok minél több lábon, lányok!
Ráadásul – amit sosem hittem volna – egy hosszabb időszakra kiesem a munkából… Osztjuk és szorozzuk a legrosszabb és legjobb eshetőségeket, amikor felveti az alkalmi közgazdászom: nem gondoltam rá, hogy eladjam a félkész házat? Nem, nem, soha! – azonnal kiáltom.
„De tudnál venni egy kétszobás, városi lakást az árából! Aki él és mozog, ilyen telket keres, tíz percre a várostól. Csaknem harminc áras, dél-nyugati bennvaló, tiszta papírral, vízzel, villannyal és kanalizálással. Holnap találnánk rá vevőt, egy percre a hirdetés feladásától.”
„Nem kótyavetyélem el az ősöktől örökölt birtokot.”
„Csak gondolkodj el rajta! Kiesne az albérleted költsége, és valami biztonság-féléd is lenne egy saját lakással. Különben is: vajon a falusi élet – férfi nélkül, hatalmas kerttel, örökös munkával – nem csupán egy idealizált álom? Képes leszel egyedül befejezni a házat? Nulla gyakorlati érzékkel, semmilyen nagyobb, várható anyagi forrással?” – feszegeti segítő szándékkal.
„Nem, nem, soha!” – ismétlem, újból.
Való igaz, hogy – a közeljövőben, racionálisan – nem várhatom sehonnan a ház befejezéséhez szükséges 70–80 ezer eurót, néhány hónapja azonban kitaláltunk neki egy közösségi funkciót. Meg is írtam rá egy (szerintem) remek kulturális-turisztikai jellegű pályázatot. Abban a formában az a projekt most ugrott. Vagy csak módosul – nem lehet ezt előre tudni, évek távlatából.
Értem én a realitást, hallottam a szóról.
Belátom, hogy szinte lehetetlen küldetés, amit pénz és társ nélkül vállalok, és igen, a falusi élet is egyelőre csak álom... A hit azonban ingyen van. Szegénynek és gazdagnak, bármikor, bárhol. A meggyőződés, hogy a Gondviselés előbb-utóbb ki fogja rendelni a házhoz valót. Még ha ez most elképzelhetetlennek is tűnik – hitetleneknek pláne.
Ki leszek, ha (f)eladom az álmom?
Egy megkeseredett ember, aki nem volt elég kitartó céljai megvalósításához? Egy frusztrált Facebook-betyár, aki mások erkölcseit csámcsogja, s minden sikertelenségéért mást okol? Egy bamba tévénéző, aki a Netflix szirupjába menekül, mert nem volt elég bátorsága a saját sorsa alakításához? Nem azt fogadtuk ifjúságunk delén, hogy mi nem leszünk altatón élő álomtalanok?!
Mit mondok majd a gyermekemnek?
Majdnem lett egy csodás házunk kerttel, ám jóanyád kishitű és gyáva volt? Egy kilátástalannak tűnő, nehéz helyzet hevében összeroppant s megfutamodott? Excel táblázatok realitása ide vagy oda, a hitem legalább annyira valóságos: az egyedülálló anyákat sem hagyja magára a Fennvaló.
Nem eladó az álmom.
Folyt. köv. hamarosan.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
A házmentés történetének előzményei itt olvashatók:
korábban írtuk
A félelem semmiképp sem győzhet
Pompás állapotban voltak a gerendák – a 160 megélt esztendő ellenére. 1863 – díszelgett a felirat a pincebejáratnál, amikor a tanácsadóimat is vittem. Merthogy „gyönge” nőként nem hozhattam meg a döntést, szakértőket hívtam a bontásra váró házikó szemrevételezéséhez.
korábban írtuk
Csodák márpedig vannak
Négy éve posztoltam ezt a képet. Akkor még egy senkinek sem kellő, huszonéve parlagon hagyott föld volt a most nagy becsben tartott kertem. Kaszálta ugyan egy szomszéd, de mi, a városi unokák semmit sem kezdtünk vele. Itt akarok megöregedni – írtam akkor, ám mint nagyon távoli álom lebegett előttem. A falura költözés ugyan még ma sincs közel, de csodás érzés látni, hogy az álom látványosat haladt a beteljesedés fele.