Rákérdezek: ennyi volt? Rövid válasz érkezik: igen, megvagyok a házi olvasmány beszámolójával. Olvasom, és meglepően jó, összeszedett, logikus. Aztán megkérdezem: „Na, és miről szól a könyv?” Csend. Habozás. „Hát... arról, amit ott látsz.” Kicsit nyomozok, és kiderül: ügyes trükköt használt a gyors sikerélményért.
Történt már ilyen nálatok? Hát olyan, hogy vért izzadva adtátok le a vakációs olvasmány beszámolóját? Csak egy kicsit ne figyeljünk oda, és máris megvan a kiút, a mentesítés a feladat elől: aminek van egy diszkrét, „mindenki elégedett” bája. Ez rövid távon oké, de hosszú távon érdemes elgondolkodni azon, hová is vezet, ha folyton berepül a sült galamb a kölök szájába. A „kész a házi” mögött egyre gyakrabban egy csöndes alku húzódik meg: a gyermek megkapta az eredményt, de az agya közben nem kapta meg azt, amiért a feladat egyáltalán létezik.
A láthatatlan csere
Az MIT Media Lab kutatói 2025-ben végeztek egy kísérletet, amelyben 54 résztvevőnek kellett esszét írnia, miközben EEG-vel mérték az agyi aktivitásukat. Három csoportot hoztak létre: az egyik a ChatGPT segítségével dolgozott, a másik keresőmotort használt, a harmadik csak a saját tudására támaszkodhatott.
Meglepő eredmények születtek. Az agyi hálózatok aktivitása egyenesen arányosan csökkent a külső segítség mértékével. Akik egyedül írtak, azok agyában kiterjedt, erős neurális hálózatok dolgoztak – a tervezéstől a megfogalmazáson át az önellenőrzésig minden agyi régió aktívan részt vett. Akik keresőmotort használtak, azoknál ez közepes szintű volt. Akik azonban a ChatGPT-vel dolgoztak, azok agyában akár 55 százalékkal gyengébb volt a neurális kapcsolódás. De talán nem is ez volt a megdöbbentő.
Abból a szövegből, amit éppen most „írt”. És 83 százalékuk nem volt képes felidézni egyetlen mondatot sem. Amikor megkérdezték tőlük, mennyire érzik sajátjuknak az esszét, a válasz jellemzően az volt: nem nagyon. Vagyis az agy egyszerűen alkalmazkodik: ha nem kell dolgoznia, nem dolgozik. Ha nem kell megjegyeznie valamit, nem jegyzi meg. Ha nem kell megfogalmaznia a gondolatot, nem fogalmazza meg. A mesterséges intelligencia átveszi a munkát, és az agy hálásan elfogadja a pihenőt: „Köszönöm szépen, én már csak egy pohár bort kérek.”
Egy másik történet
A MIT-csapat felnőtteket vizsgált – de mi van a gyermekekkel, akiknek az agya még fejlődik? Itt jön képbe egy másik kutatás, amely egy teljesen más szögből közelít, de megdöbbentően hasonló következtetésre jut.
A szingapúri GUSTO tanulmányban 168 gyermeket követtek születésüktől tizenhárom éves korukig. Nem a MI-használatot vizsgálták, hanem a csecsemőkori képernyőidőt, vagyis azt, hogy mennyi időt töltöttek a babák a képernyő előtt egy-két éves korukban. Az agyukat négy és fél, hat, majd hét és fél éves korukban MRI-vel vizsgálták, a döntéshozatali képességüket nyolc és fél évesen tesztelték, a szorongási szintjüket pedig tizenhárom évesen mérték. Az eredmények négylépcsős láncreakciót rajzoltak ki. A magasabb csecsemőkori képernyőidő felgyorsította a vizuális és a kognitív kontroll agyi hálózatok szétválását – ez a folyamat normálisan lassabban, gazdagabb szenzoros környezetben történne. A gyorsabb szétválás nem előny: az agy nem kapta meg a természetes ingereket, amelyekre szüksége lett volna.
Ami különösen figyelemre méltó: a három-négy éves korban bevezetett képernyőidő már nem mutatott ilyen hatást. Az első két életév bizonyult kritikus ablaknak, amikor az agy különösen érzékeny arra, honnan érkeznek az ingerek.
A közös nevező
Állj meg egy pillanatra, és gondolkodj el ezen: a két kutatás teljesen más korcsoportot, más technológiát és más módszertant vizsgált. Az egyik szingapúri csecsemőket követett tizenhárom éven át, a másik amerikai egyetemistákat figyelt meg négy hónapon keresztül. Mégis ugyanarra a következtetésre jutottak.
Mindkét esetben a technológia átvette azt a munkát, amit az agynak kellene végeznie – és az agy alkalmazkodott a csökkentett igényhez. A csecsemőknél a képernyő „túl sok vizuális ingert” adott túl korán, ami megváltoztatta a hálózatok érési ütemét. A nagyobbaknál az AI „túl kész válaszokat” adott, ami kikapcsolta a tervezést, a megfogalmazást, a kritikus gondolkodást. A közös nevező az erőfeszítés hiánya.
nem küzd meg a gondolattal, nem keresi a szavakat, nem próbálkozik és nem hibázik. Mert az agy éppen a küzdés közben fejlődik.
Mielőtt kidobnád a ChatGPT-t a tizedikről
A MIT-kutatásban volt egy negyedik forgatókönyv. Eszerint azok a résztvevők, akik korábban mindig egyedül dolgoztak, a negyedik alkalommal megkapták a ChatGPT-t, valami érdekes történt: finomabb, célzottabb promptokat írtak, alaposabb információkeresést végeztek, és a korábbi esszéiknek egy mélyebb, árnyaltabb változatát hozták létre. Az agyi aktivitásuk magas maradt – a MI eszközként működött a kezükben, nem mankóként.
Ezzel szemben azok, akik korábban mindig MI-val dolgoztak, és most először kellett egyedül írniuk, nehézségekbe ütköztek. Az agyi konnektivitásuk egy köztes állapotba ragadt: nem nullázódott le, de nem is érte el azok szintjét, akik mindig önállóan gyakoroltak. Mi a tanulság ebből? – kérdezed. Az, hogy a sorrend számít.
De ha fordítva történik, ha először a MI gondolkodik helyette, és csak utána ő, akkor az agy nem gyakorolta be azt, amit be kellett volna. Gondolj arra, ahogy biciklizni tanítottad: előbb futóbicikli, aztán kerékpár, rengeteg elesés és feltápászkodás. Senki nem kezdi azzal, hogy motorbiciklire ül, mert az „hatékonyabb”. A küzdés és az egyensúlyozás volt a tanulás.
Akkor végül is most mi van?
„Szép és jó ez a két kutatás, de este hétkor, amikor a kicsi sír, a vacsora épp odaég, a nagyobbik meg közli, hogy holnapra kell a beszámoló – akkor mit csináljak? Üljek le vele agykutatásról beszélgetni?” – gondolod, jogosan.
Nem. Ilyenkor túlélünk. És az is rendben van. De vannak pillanatok – nem minden nap, nem minden házi feladatnál, de vannak –, amikor kerül öt percünk arra, hogy másképp csináljuk. Ilyenkor elég egy egyszerű kérés:
A gyermek ilyenkor arra jön rá, hogy az ő gondolata is ér valamit – még akkor is, ha nem olyan csiszolt, mint amit a gép kiköp. És néha – megint nem mindig, csak néha – kérdezd meg: „El tudod mondani a saját szavaiddal?” Nem ellenőrzés ez, és nem is rajtakapás. Egyszerűen az történik ilyenkor, hogy a gyermek újra végiggondolja, amit csinált, és ez erősíti a memóriát meg az „enyém”-érzést. Az MIT-kutatás pontosan ezt mutatta ki: aki maga fogalmazta meg a gondolatait, az emlékezett is rájuk, és sajátjának is érezte.
A kicsik esetében pedig – és itt zárul a kör a szingapúri kutatással – nem a képernyőidő perceit kell számolgatni, hanem arra figyelni, mi történik helyette. Amikor leteszed a telefont és összeraktok egy tornyot a gyermekkel, az agy pontosan azt a fajta szenzoros, változatos ingert kapja, amire az első két évben a legéhesebb. Nem azért, mert a rajzfilm „rossz”, hanem mert a közös építkezés más. Gazdagabb.
korábban írtuk
Miklós Edit a Lélekhangban: Leginkább magamban bíztam
Korábban soha nem beszélt a sportolói karrierje lelki oldaláról, vallja be Miklós Edit olimpikon, edző a Lélekhang új epizódjában.
