Több irányból is meg lehet közelíteni a témát, de most csak az értesítésekről (angolul push notifications, azaz leküldött értesítések) szeretnék beszélni, a megszakított figyelem és a multitasking jegyében, és arról, hogy ezeknek milyen hatása van a koncentrációra.
A több irányból érkező figyelemigény folyamatos kihívások elé állít. Ha az értesítéseket fontossági szempont szerint kategorizáljuk, akkor elmondhatjuk, hogy
Például egy munkahelyi email azonnal figyelemváltást igényel (ha ezt kívánja a protokoll), de egy Emag értesítést például ráér később is elolvasni.
Ám azt is nyilvánvaló, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Mi van akkor, ha egy barátod ír neked? Nem szükséges azonnal elolvasni, tehát a fenti kategorizálás alapján nyugodtan sorolhatom a pillanatnyilag mellőzhető értesítések közé, de meglepő, mennyire kimerítő a mellőzés mentális erőfeszítése. Mert nyugtalanít, hogy nem tudod, mit írt. És ahogy a szakemberek megfogalmazták: a bizonytalansággal nem igazán tudunk megbirkózni.
Az önfegyelem gyakorlása fárasztó, ami arra késztet, hogy szünetet tarts, és kielégítsd az „értesítésolvasási viszketegséged”.
Ezek után az értesítések azonnali megtekintése tűnik a jobb megoldásnak, és kész, le van tudva, megszűnik a bizonytalanság. Csakhogy ennek ára van: a figyelem elterelődik az aktuális feladatról – még ha csak pillanatokra is –, és időbe telik, hogy felvegyük a fonalat, és olyan mértékben összpontosítsunk, mint az értesítés pillanata előtt.
Miért is mondtam el mindezt? Mert
Ha csak négyszázzal számolok, akkor az óránként 24 jelzés, hogy vedd kézbe a telefonod és reagálj. Ezzel a kihívással még egy felnőtt is nehezen küzd meg, nemhogy egy tinédzser. Nem is csodálkozom, hogy ennyi értesítés mellett a képernyő előtt eltöltött idő is fokozatosan növekszik.
Nem kell statisztika, az iOS képernyőidő alkalmazása is világosan kimutatja, hogy azokon a napokon, amikor kevesebb az értesítés, kevesebb a telefonozás is. Persze, itt a közösségi média a zászlóvivő, mivel ezek az alkalmazások küldik a legtöbb értesítést – ezt nem csak én látom a saját gyermekeimen, ez visszaköszön a statisztikákban is.
Azt hittem, hogy megfogtam az Isten lábát, amikor felfedeztem az iOS képernyőidő appban az értesítések kikapcsolása funkciót. A „hivatalos” bejelentést mellőzve – általában el szoktam mondani, hogy mire készülök, ne érje őket meglepetésként – kikapcsoltam az összes értesítést, és egy kicsit örvendtem is, meg halkan elmondtam egy hálaimát a Nagy Almának, hogy milyen előzékenyek a fejlesztők, még erre is gondoltak.
Ezzel mindössze egy aprócska gubanc volt, amit másnap fedeztem fel: az én telefonomra érkező értesítéseket kapcsoltam ki, és nem a gyerekeimét.
Szóval, miután digitális királyságom ily siralmasan összeomlott, maradt a második lehetőség: szemtől szemben leülve elmagyarázni, hogy mit is jelent ez az egész értesítéses dolog, és mennyire fontos a figyelem. Mert én a saját családom digitális „kisnagykirályaként” verhetem a mellem, hogy ennyire figyelek rátok, amikor szigorúan megszabom, mennyi az annyi, de sokkal többet ér az adatokkal alátámasztott személyes beszélgetés, amikor a gyerkőc maga jön rá, mennyi időt veszteget el a kütyüje társaságában.
Szánjunk időt a beszélgetésre. Mindenki jól jár: a gyerek visszanyeri az idejét, a szülő pedig a gyerekbe vetett bizalmát. Időnként jólesik leszállni a „királyi trónról”, hogy emberközeli módon oldjuk meg a problémát.
korábban írtuk
Szülinaposdi – van, hogy már nem buli
Valóságos üzleti ággá nőtte ki magát a gyerek-szülinapoztatás. A recept: játszóház vagy szabadidőközpont, üdítő, pizza, torta… De van, kell mérték? A jóból is megárt a sok?
