• Fotó: Olti Angyalka
Bár ma sokaknak az angol elitiskolák zakóba, ingbe és nyakkendőbe öltözött diákjai jutnak eszükbe az iskolai egyenruháról, eredete egészen más társadalmi közeghez kapcsolódik. Az iskolai uniformis modern hagyományának bölcsője Anglia: a londoni Christ’s Hospital jótékonysági iskola már 1552–1553 körül egységes ruházatot biztosított szegény, illetve árva tanulóinak. A hosszú kék kabátból és jellegzetes harisnyából álló viselet részben praktikus célt szolgált: megfelelő ruházatot adott azoknak a gyerekeknek, akiknek családja ezt nem engedhette volna meg magának. A Christ’s Hospital öltözéke később számos angliai jótékonysági iskola számára szolgált mintául, a brit iskolai uniformis pedig évszázadok alatt az intézményi identitás jelképévé vált.
Most újfent terítékre került az iskolai egyenruha kérdése: szeptember 21-én a szenátus első házként megszavazta az iskolai egyenruha kötelező viselését előíró törvénytervezetet (bár a kérdésben a képviselőház hoz majd döntést).
A társadalmi egyenlőtlenségek, és az ebből fakadó bullying megelőzése lenne a cél.
De Romániában is jóval a kommunizmus előtt megjelent az egyenruha. A Drobeta-Turnu Severin-i Traian Nemzeti Kollégium történeti összefoglalója szerint az intézményben 1893-ban vezették be – minisztériumi jóváhagyással – az egységes diákviseletet, amelynek egyik célja éppen a társadalmi különbségek tompítása volt. A kezdeményezés Theodor Costescu nevéhez kapcsolódott.
Amikor az egyenruha az ideológiát is jelentette
Az uniformishoz való mai, sokszor ellentmondásos viszonyunk aligha érthető meg a kommunista korszak nélkül. Az egyenruha akkor nem egyszerűen azt jelezte, hogy valaki melyik iskolába jár: az állam által megkövetelt fegyelemnek, a közösséghez és – különösen az ifjúsági szervezeteken keresztül – a politikai rendszerhez való tartozásnak is látható jele lett.
A gyerekek már óvodáskorban találkoztak vele. Az 1976-ban létrehozott Șoimii Patriei, vagyis az ún. Haza Sólymai szervezet tagjai kék és narancssárga formaruhát viseltek. Ezt követte az úttörők világa: fehér ing, sötét szoknya vagy nadrág, vörös nyakkendő, öv és jelvények. Az iskolai egyenruhához pedig hozzátartozott a matricola, az iskola nevét és a tanuló nyilvántartási számát tartalmazó textildarab, amelyet az egyenruhára kellett erősíteni, és amelyet az iskola bejáratánál is ellenőrizhettek.
Az egyformaság így több generáció számára összekapcsolódott a szigorú ellenőrzéssel és a konformitással.
Ez is magyarázza, miért vesztette el az uniformis népszerűségét az 1989-es rendszerváltás után.
Kötelező vagy sem?
Ma nálunk nincs országosan egységes, minden tanulóra kötelező iskolai uniformis. Az országos iskolai keretszabályzat adja meg az általános működési kereteket, miközben az intézmények saját belső szabályzatukban is meghatározhatnak öltözködési előírásokat. Így van, ahol teljes egyenruhát – például zakót vagy mellényt – határoznak meg, máshol csupán az iskola címerével ellátott pólót, inget vagy más megkülönböztető elemet kérnek.
Az egyenruha mellett szóló egyik leggyakoribb érv ma is ugyanaz, mint több mint száz éve: kevésbé látványosak általa a családok anyagi helyzetéből fakadó különbségek.
Nem válik naponta kérdéssé, kinek milyen márkájú cipője, nadrágja vagy pulóvere van. Emellett erősítheti az iskolához tartozás érzését, és reggelente legalább egy döntést levesz a diákok – és a szülők – válláról.
{P4
Egyforma ruha – kisebb megfelelési kényszer?
Anna 16 éves. Alapvetően támogatná az egyenruhát. Azt mondja, középiskolásként nagyon is érzékelhető, hogy az öltözködés egyfajta versennyé válhat. Nem feltétlenül beszélnek róla nyíltan, de észreveszik, kinek milyen cipője van, milyen márkát hord, vagy milyen gyakran jelenik meg új ruhában.
„Szerintem sokkal jobban számít, hogy ki mit visel, mint amennyire ezt beismerjük.
Ha valaki mindig divatos és márkás ruhákban jár, azt észreveszik. Azt is, ha valaki nem engedheti meg magának ugyanezt.
Lehet, hogy nem mondják a szemébe, de megjegyzéseket tesznek rá. Nekem ebből a szempontból tetszik az egyenruha ötlete, mert legalább az iskolában kisebb lenne ez a különbség.”
Anna szerint praktikus oldala is lenne a dolognak. Reggel nem kellene azon gondolkodni, mit vegyen fel, mi mivel talál, vagy ugyanazt a pulóvert viselte-e már az adott héten. Ugyanakkor nem a klasszikus, szigorú uniformist képzeli el. „Nem szeretnék mindennap nyakkendőben és zakóban ülni. Inkább olyasmire gondolok, amit kényelmes viselni: egyforma póló, pulóver, esetleg egy egyszerű nadrág. Szerintem attól még lehetne valamennyire saját stílusunk.”
„A ruhám is elmond valamit rólam”
Máté, aki 17 éves, egészen másképp látja. Szerinte középiskolás korban az öltözködés már nem pusztán arról szól, hogy legyen rajtunk valami praktikus: a kamaszok ezen keresztül is keresik és mutatják meg saját identitásukat.
„Én nem attól érzem magam egy közösség részének, hogy ugyanolyan póló van rajtam, mint a mellettem ülőn. Inkább attól, hogy együtt csinálunk dolgokat, vannak közös élményeink, ismerjük egymást.
Ha mindenki ugyanúgy néz ki, attól szerintem még nem leszünk összetartóbbak. A bullying meg online zajlik, akkor is lesz, ha mind egyformában leszünk.”
A társadalmi különbségek eltüntetésének érvét sem érzi teljesen meggyőzőnek. Szerinte az anyagi helyzet akkor is látszik: a telefonon, cipőn, táskán, órán vagy azon, hogy ki hová utazik nyaralni. „Ha egyforma inget adunk mindenkire, attól ezek a különbségek nem szűnnek meg. Csak kevésbé látszanak a ruhán.”
Máté ugyanakkor elfogadja, hogy az iskolának lehetnek szabályai arra vonatkozóan, mi számít megfelelő öltözéknek. „Nyilván ne menjünk be akárhogyan. De szerintem középiskolásként már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy bizonyos keretek között eldöntsük, miben érezzük jól magunkat. Nekem a ruháim is elmondanak valamit rólam, és nem szeretném, ha ezt teljesen elvennék.”
Valahol a kettő között
„Egy iskolai pulóvert például szívesen hordanék, főleg, ha jól nézne ki. Szerintem még büszke is lennék rá. De ha megmondanák, milyen nadrágot, milyen szoknyát, milyen cipőt kell hozzá felvenni, azt már túlzásnak érezném” – véli a 15 éves Réka. Azt is fontosnak tartja, hogy az egyenruha ne váljon újabb anyagi teherré. Ha egy családnak több váltás inget, pólót, nadrágot és zakót kellene megvásárolnia, ráadásul kizárólag egy kijelölt gyártótól, az szerinte éppen az ellenkező hatást érhetné el, mint amit az egyenruha támogatói szeretnének.
„Ha az a cél, hogy ne számítson, kinek mennyi pénze van, akkor az egyenruhának olcsónak és könnyen beszerezhetőnek kellene lennie.
És szerintem a diákokat is meg kellene kérdezni, milyen legyen. Sokkal szívesebben hordunk valamit, ha mi is beleszólhatunk.”
Réka kompromisszumként egy közös pólót, pulóvert, mellényt vagy más, az iskola emblémáját viselő ruhadarabot tudna elképzelni, amely mellett mindenki maga választhatná meg öltözéke többi részét. „Így látszana, hogy összetartozunk, de nem néznénk ki teljesen egyformán.” Az iskolai zaklatás kérdése pedig – Réka szerint – egyrészt ma már nem csak az iskolára korlátozódik, másrészt, a viseletnél sokkal szerteágazóbb probléma.
Valóban ez a kérdés?
Az egyenruha kérdése időről időre visszatér a romániai közbeszédbe, mintha néhány egyforma inggel vagy zakóval rendezettebbé válhatna maga az iskola is. Pedig az oktatási rendszer legsürgetőbb problémái aligha a diákok ruhásszekrényében keresendők. Az oktatás minősége, az iskolák közötti különbségek, a pedagógushiány, a vidéki és hátrányos helyzetű gyerekek lehetőségei, az iskolai lemorzsolódás vagy éppen a diákok lelki jólléte jóval nagyobb súlyú kérdések annál, hogy pólóban, ingben vagy egységes zakóban ülnek-e a padban.
Ettől még érdemes beszélni az egyenruháról – különösen akkor, ha maga az iskolai közösség érzi úgy, hogy szüksége van rá. De talán nem mindegy, milyen szerepet szánunk neki. Az egyenruha teremthet rendezettebb külsőt és erősítheti az összetartozás érzését, de önmagában nem tesz jobbá egy iskolát.
A jó iskola ismérve végső soron nem az, hogy egyformán öltöznek-e benne a gyerekek, hanem az, hogy mennyire különböző esélyekkel érkeznek, és milyen esélyekkel lépnek ki onnan.
Mert egy oktatási rendszer problémáit nem lehet egyenruhába öltöztetni – és attól, hogy kívülről minden diák egyformának látszik, még korántsem kapnak egyforma esélyt kapnak az intézményen belül.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Gál Katalin: A munkát nem lehet megspórolni
Gál Katalin szociológus nem előre megrajzolt karrierutat járt be: tanult, tanított, kutatott, minisztériumban dolgozott, majd visszatért az egyetemre. Férjével kamasz fiukat nevelik Nagyváradon, és egy tudományos élményközpont megnyitására készül.
