A legtöbb párnak többet kellene veszekednie, nem kevesebbet – állítják a legújabb kutatások (például Dr. Gary W. Lewandowski a 2021 áprilisában megjelent TED cikkében).
Katherine Woodward Thomas világhírű pszichológus szerző szerint egyenesen lehetetlen igazán bensőséges, intim kapcsolatot kialakítani konfliktusok nélkül.
Tehát egyrészt a vita, veszekedés szükséges ahhoz, hogy elmélyülhessen egy kapcsolat, hogy jobban megértsük egymást. Másrészt viszont az elszabaduló érzelmek nyomán ez könnyen válhat rombolóvá.
A kimondott szó része a megtisztulásnak
Ha hangos veszekedésekre, pláne családi veszekedésekre gondolunk, könnyen az olaszok, spanyolok, déli népek juthatnak eszünkbe. Az általános sztereotípia ugyanakkor pont ezekhez az országokhoz kapcsolja az erős, összetartó családokat is.
A régi közösségek is keresték a módját annak, hogy kimondják, nevén nevezzék, és ezáltal elfogadhatóvá tegyék ami ciki, fájó, esetleg szégyellnivaló. A gyimesi csujogatók kikiabálták a pajkosságokat. Az újévi vagy farsangi szokások között gyakran volt olyan, hogy az emberek belemondták a tűzbe a sérelmeiket, bánatukat. Vagy ott van a bűnbak klasszikus szerepe, amikor egy szerencsétlen sorsú kecskére ráolvasták az egész falu sérelmét.
Sokszor elég megkeresni, és a nevén nevezni azt, amit érzünk, mondják a pszichológusok. Arról, hogy ezt hogyan közöljük a másikkal, már sokan, sokféleképp vélekednek. Nagy az egyetértés viszont abban, hogy
a feszültségek, sérelmek felgyűjtése, ki nem mondása árthat annak, aki elfojtja őket.
Ilyenkor történhet meg az is, hogy egy kisebb nézeteltérés alkalmával mindenestől „kiborul a bili”, az elraktározott sérelmek egyszerre törnek elő – akár a más kapcsolatokból begyűjtött sérelmekkel együtt.
„Ami a szívemen, az a számon”
Lehet, hogy a másik fél nem is érti, hogy mi történik ekkor, hiszen a dühünk nincs arányban azzal, amit épp elkövetett. Neki pedig vagy van annyi türelme, belátása és bölcsessége, hogy átlássa a helyzetet, és meghallgasson minket, vagy pedig eléri őt is az „üss vagy fuss” állapot, visszavág vagy becsapja az ajtót maga mögött.
A veszekedés elérhet egy olyan „pukkadj meg pontot” (Dr. Mihalec Gábor párterapeuta megnevezésében), ahol már nem is a vita tárgya a fontos. Ez pedig az a fajta veszekedés, amit el szeretnénk kerülni.
Az olaszokhoz hasonlóan nálunk is gyakran lehet hallani: „Ami a szívemen, az a számon.” Általában kis büszkeséggel, daccal fűszerezi a hangját, aki mondja. Szerencsére a pszichológia már számos módot kínál arra, hogy ez egy eredményes beszélgetéshez vezethessen.
Erika története
Duzzogós fajta vagyok: a szópárbajtól elzárkózom, és tüntetőlegesen nem szólok egy szót sem. „Mi a baj?” – kérdezte sokszor a párom. „Semmi!”– válaszoltam. Gyerekkoromban is ilyen voltam: amikor konfliktusba keveredtem, vagy igazságtalanul bántak velem, hallgattam. Majd éjjelente álmomban újrajátszottam a jelenetet, és „jól megmondtam” mindent.
Éveknek kellett eltelnie, míg kapisgálni kezdtem, hogy nem gondolatolvasó a párom, a stratégiám nem célravezető, és iszonyú sok energiát emészt fel: jobb a dolgokat, bajainkat kimondani. Megtanultam tehát veszekedni, szavakba önteni a valós és néha vélt sérelmeimet. Ellenben a felszabaduló indulatokkal sokszor olyat vágok a fejéhez, amit – megvallom – nem kellene. Gyakorta döbbenten hallgatja a szóáradatot, és látom, ezzel az új viszonyulással nem tud mit kezdeni. Mégis, úgy érzem, őszintébb a kapcsolatunk most, hogy ezt az arcunkat is megmutatjuk egymásnak. S míg ezeket a sorokat írom, ráeszmélek – az álmaimban már nem „veszekszem”.
Visszajelzés okosan – „Lábjegyzeteljünk!”
Rhea Lalla nevelési tanácsadó (és sok más szakember) azt javasolja, hogy várjunk egy kicsit, térjünk vissza a „tárgyra” később. Ezt a módszert ő „lábjegyzetelésnek” hívja. Lényege, hogy a nap során megjegyzi, ami zavarja, de kivárja a megfelelő pillanatot a beszélgetéshez. Megpróbál bensőséges, bizalmas hangulatot teremteni, hogy a kapcsolat ne sérüljön, és a másik fél befogadó lehessen. A partnerünktől akár meg is kérdezhetjük, hogy alkalmas-e éppen, van-e kedve beszélgetni, ha nem, akkor mikor lenne megfelelő a pillanat.
A kíváncsiság, nyitottság minden ilyen beszélgetésnél fontos.
Ahhoz, hogy egy kétoldalú beszélgetés alakuljon ki, inkább kérdezzünk, mint kész konklúziókkal álljunk elő.
Próbáljuk megérteni a másik felet, az ő motivációját. Gelong Thubten buddhista tanító egyik előadásában azt kérdezte, ha megdobnak egy kővel, a kőre haragszunk, vagy arra, aki dobta. Nyilván nem a kőre, hiszen az egy tehetetlen szereplő. Ezzel a logikával, szólt Thubten, ha valaki bánt minket, akkor nem az emberre kéne haragudjunk (ő csak a kő a történetben), hanem a fájdalmára, a rossz érzéseire, a szenvedésére. Ezek miatt teszi. Lehet, hogy azt szeretné a legjobban, ha ezeket észrevennénk. c
Két mágikus mondat: „Köszönöm. Meggondolom, amit mondtál.”
A kritikát fogadni is tudni kell. Katherine Woodward Thomas és Gary W. Lewandowski erre a következő tanácsokat adja:
– Amennyire csak bírjuk, próbáljuk a sorok, hibák közül kihámozni a tulajdonképpeni üzenetet. Igyekezzünk nem elveszni abban, hogy a másik milyen hangnemben-stílusban adja elő a mondandóját. A figyelmünket és érdeklődésünket irányítsuk afelé, hogy mi lehet igaz abból, amit mond. Nem kell mindennel egyetérteni persze, de legyünk kíváncsiak arra, hogy az elmondottakból mi lehet igaz.
– Legyünk elegánsak. Egyszerűen mondjuk, hogy „köszönöm”, akkor is, ha nehéz. Feltételezzük azt, hogy azért mondja el, mert a javunkat akarja, vagy aggódik a kapcsolatunkért.
– Vegyük észre a feltoluló érzelmeinket. Lélegezzünk. Az érzelmi reakciók helyett mutassunk önfegyelmet, amikor válaszolunk. Ha ez nagyon nehezünkre esik, akkor egyszerűen csak annyit mondjunk: „Meggondolom, amiket mondtál.”
– Ismételjük meg, amit hallottunk. Győződjünk meg arról, hogy megértettük, amit a másik mondani akart. Amikor képesnek érezzük magunkat rá (lehet, hogy csak később), jelezzük vissza, hogy mi az, amit igaznak találunk abból, amit hallottunk.
Anna története
A volt férjem esetében már attól felmegy a pumpám, ha meglátom. Felháborít, hogy sosem akkor hozza vissza a gyerekeket, amikor megígérte, elslisszolja a gyerekpénzt, kizárólag pizzával eteti a gyerekeket, és nem tesz rájuk sálat és sapkát. Legszívesebben folyamatosan ordítoznék vele. Viszont egy ideje elkezdtem mondogatni magamban, hogy mégiscsak együtt kell valahogy felneveljük a gyerekeket. Erre gondolok, mielőtt találkozunk, és úgy találom, hogy segít. Azért elmondom, amit akarok, de valahogy hozzáigazítom a hangsúlyomat ahhoz a képhez, hogy nekünk hosszú távon kollaborálni kell. Néha még az is előfordul, hogy egyetért
Tartsuk szem előtt, mi a cél!
Ha csak egy dolog jut eszünkbe vita közben, akkor arra gondoljunk, hogy hosszú távon milyen kapcsolatot szeretnénk kialakítani a másik személlyel, mondja Katherine Woodward Thomas.
Egy angol közmondás szerint mindenki tud udvarias lenni a kávézó asztalnál, amíg kedveskedni kell, mosolyogni, és süteményt fogyasztani. Egy konfliktusos helyzetben viszont inkább leröppennek a fátylak, ki-ki kivillantja a „valódi énjét”. Ami jó is lehet: ki ne vágyna rá, hogy a másik embernek megmutassa önmagát, ugyanakkor lássa a másikat is. Ha veszekedés közben ott lebeg a szemünk előtt, hogy a kapcsolatunk érték, hogy szeretjük, tiszteljük egymást, jó eséllyel olyan közeggé tudunk fejlődni, ahol ez a nyitottság megengedett. A békesség nem a veszekedés hiánya, hanem annak a biztonsága, hogy meg tudjuk beszélni, ha valami bánt, és együtt vagyunk.
Nyugodt állapotban a szokásos tanácsokat is könnyebb alkalmazni: - én-közlésben fogalmazni, azaz a saját érzéseinkről beszélni; - nem címkézni a másik személyt; - mellőzni a „mindig, soha” kezdetű megjegyzéseket; - pontosan megfogalmazni, amit kérünk (akkor is, ha evidens).Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nem megy magától: dolgozni kell a házasságon
A hajnal lassan oszladozott a város felett, a reggel egy csodás tavaszi nap ígéretével érkezett. Az ébredező város hangjai, a munkába igyekvő mogorva emberek sietős léptei, a kukásautó jellegzetes zúgása, az élénkülő forgalom zaja mind jobban elnyomta a madarak kora reggeli koncertjét, az agitato és fortissimo egyre okafogyottabbá vált.
