A legtöbb párnak többet kellene veszekednie, nem kevesebbet – állítják a legújabb kutatások (például dr. Gary W. Lewandowski a 2021 áprilisában megjelent TED-cikkében).
Tehát egyrészt a vita, veszekedés szükséges ahhoz, hogy elmélyülhessen egy kapcsolat, hogy jobban megértsük egymást. Másrészt viszont az elszabaduló érzelmek nyomán ez könnyen válhat rombolóvá.
A kimondott szó része a megtisztulásnak
Ha hangos veszekedésekre, pláne családi veszekedésekre gondolunk, könnyen az olaszok, spanyolok, déli népek juthatnak eszünkbe. Ugyanakkor az általános sztereotípia pont ezekhez az országokhoz kapcsolja az erős, összetartó családokat is.
A régi közösségek is keresték a módját annak, hogy kimondják, nevén nevezzék, és ezáltal elfogadhatóvá tegyék ami ciki, fájó, esetleg szégyellnivaló. A gyimesi csujogatások kikiabálták a pajkosságokat, az újévi vagy farsangi szokások között pedig gyakran volt olyan, hogy az emberek belemondták a tűzbe a sérelmeiket, bánatukat. Vagy ott van a bűnbak klasszikus szerepe, amikor egy szerencsétlen sorsú kecskére ráolvasták az egész falu sérelmét.
Arról, hogy ezt hogyan közöljük a másikkal, már sokan, sokféleképp vélekednek. Nagy az egyetértés viszont abban, hogy a feszültségek, sérelmek felgyűjtése, ki nem mondása árthat annak, aki elfojtja őket. Ilyenkor történhet meg az is, hogy egy kisebb nézeteltérés alkalmával mindenestől „kiborul a bili”, az elraktározott sérelmek egyszerre törnek elő – akár a más kapcsolatokból begyűjtött sérelmekkel együtt.
„Ami a szívemen, az a számon”
Lehet, hogy a másik fél nem is érti, hogy mi történik ekkor, hiszen a dühünk nincs arányban azzal, amit épp elkövetett. Neki pedig vagy van annyi türelme, belátása és bölcsessége, hogy átlássa a helyzetet, és meghallgasson minket, vagy pedig eléri őt is az „üss vagy fuss” állapot, visszavág vagy becsapja az ajtót maga mögött. Dr. Mihalec Gábor párterapeuta szerint
Az olaszokhoz hasonlóan nálunk is gyakran lehet hallani: „Ami a szívemen, az a számon.” Általában kis büszkeséggel, daccal fűszerezi a hangját, aki mondja. Szerencsére a pszichológia már számos módot kínál arra, hogy ez egy eredményes beszélgetéshez vezethessen.
„Nem gondolatolvasó a párom”
„Duzzogós fajta vagyok: a szópárbajtól elzárkózom, és tüntetőlegesen nem szólok egy szót sem. »Mi a baj?« – kérdezte sokszor a párom. »Semmi!«– válaszoltam. Gyermekkoromban is ilyen voltam: amikor konfliktusba keveredtem, vagy igazságtalanul bántak velem, hallgattam. Majd éjjelente álmomban újrajátszottam a jelenetet, és »jól megmondtam« mindent.
és iszonyú sok energiát emészt fel: jobb a dolgokat, bajainkat kimondani. Megtanultam tehát veszekedni, szavakba önteni a valós és néha vélt sérelmeimet. Ellenben a felszabaduló indulatokkal sokszor olyat vágok a fejéhez, amit – megvallom – nem kellene. Gyakorta döbbenten hallgatja a szóáradatot, és látom, ezzel az új viszonyulással nem tud mit kezdeni. Mégis, úgy érzem, őszintébb a kapcsolatunk most, hogy ezt az arcunkat is megmutatjuk egymásnak. S míg ezeket a sorokat írom, ráeszmélek – az álmaimban már nem »veszekszem«” – számol be saját tapasztalatairól Erika.
Visszajelzés okosan
Rhea Lalla nevelési tanácsadó (és sok más szakember) azt javasolja, hogy várjunk egy kicsit, térjünk vissza a „tárgyra” később. Ezt a módszert ő „lábjegyzetelésnek” hívja. Lényege, hogy a nap során megjegyzi, ami zavarja, de kivárja a megfelelő pillanatot a beszélgetéshez. Megpróbál bensőséges, bizalmas hangulatot teremteni, hogy a kapcsolat ne sérüljön, és a másik fél befogadó lehessen. A partnerünktől akár meg is kérdezhetjük, hogy alkalmas-e éppen, van-e kedve beszélgetni, ha nem, akkor mikor lenne megfelelő a pillanat.
A kíváncsiság, nyitottság minden ilyen beszélgetésnél fontos.
Próbáljuk megérteni a másik felet, az ő motivációját. Gelong Thubten buddhista tanító egyik előadásában azt kérdezte, ha megdobnak egy kővel, a kőre haragszunk, vagy arra, aki dobta. Nyilván nem a kőre, hiszen az egy tehetetlen szereplő. Ezzel a logikával, szólt Thubten, ha valaki bánt minket, akkor nem az emberre kellene haragudnunk (ő csak a kő a történetben), hanem a fájdalmára, a rossz érzéseire, a szenvedésére. Ezek miatt teszi. Lehet, hogy azt szeretné a legjobban, ha ezeket észrevennénk.
Két mágikus mondat: „Köszönöm. Meggondolom, amit mondtál.”
A kritikát fogadni is tudni kell. Katherine Woodward Thomas és Gary W. Lewandowski erre a következő tanácsokat adja:
• Amennyire csak bírjuk, próbáljuk a sorok, hibák közül kihámozni a tulajdonképpeni üzenetet. Igyekezzünk nem elveszni abban, hogy a másik milyen hangnemben-stílusban adja elő a mondandóját. A figyelmünket és érdeklődésünket irányítsuk afelé, hogy mi lehet igaz abból, amit mond. Nem kell mindennel egyetérteni persze, de legyünk kíváncsiak arra, hogy az elmondottakból mi lehet igaz.
• Legyünk elegánsak. Egyszerűen mondjuk, hogy „köszönöm”, akkor is, ha nehéz. Feltételezzük azt, hogy azért mondja el, mert a javunkat akarja, vagy aggódik a kapcsolatunkért.
• Vegyük észre a feltoluló érzelmeinket. Lélegezzünk. Az érzelmi reakciók helyett mutassunk önfegyelmet, amikor válaszolunk. Ha ez nagyon nehezünkre esik, akkor egyszerűen csak annyit mondjunk: „Meggondolom, amiket mondtál.”
• Ismételjük meg, amit hallottunk: Győződjünk meg arról, hogy megértettük, amit a másik mondani akart. Amikor képesnek érezzük magunkat rá (lehet, hogy csak később), jelezzük vissza, hogy mi az, amit igaznak találunk abból, amit hallottunk.
„Legszívesebben folyamatosan ordítoznék vele...”
„A volt férjem esetében már attól felmegy a pumpám, ha meglátom. Felháborít, hogy sosem akkor hozza vissza a gyermekeket, amikor megígérte, kizárólag pizzával eteti őket, és nem ad rájuk sálat és sapkát, elslisszolja a gyermekpénzt. Legszívesebben folyamatosan ordítoznék vele. Viszont
Erre gondolok, mielőtt találkozunk, és úgy találom, hogy segít. Azért elmondom, amit akarok, de valahogy hozzáigazítom a hangsúlyomat ahhoz a képhez, hogy nekünk hosszú távon kollaborálni kell. Néha még az is előfordul, hogy egyetért” – meséli Anna.
Tartsuk szem előtt, mi a cél!
Ha csak egy dolog jut eszünkbe vita közben, akkor arra gondoljunk, hogy hosszú távon milyen kapcsolatot szeretnénk kialakítani a másik személlyel, mondja Katherine Woodward Thomas. Egy angol közmondás szerint mindenki tud udvarias lenni a kávézóasztalnál, amíg kedveskedni kell, mosolyogni és süteményt fogyasztani, viszont
Ami jó is lehet: ki ne vágyna rá, hogy a másik embernek megmutassa önmagát, ugyanakkor lássa a másikat is. Ha veszekedés közben ott lebeg a szemünk előtt, hogy a kapcsolatunk érték, hogy szeretjük, tiszteljük egymást, jó eséllyel olyan közeggé tudunk fejlődni, ahol ez a nyitottság megengedett. A békesség nem a veszekedés hiánya, hanem annak a biztonsága, hogy meg tudjuk beszélni, ha valami bánt, és együtt vagyunk.
• én-közlésben fogalmazni, azaz a saját érzéseinkről beszélni;
• nem címkézni a másik személyt;
• mellőzni a „mindig, soha” kezdetű megjegyzéseket;
• pontosan megfogalmazni, amit kérünk (akkor is, ha evidens).
korábban írtuk
A gyermekem, a párkapcsolata és én
A serdülőkor sokszor próbára teszi a szülő-gyermek kapcsolatot. Hát még, ha képbe jön a szerelem! Felvetődik a kérdés: szülőként mennyire kell, szabad belefolynunk gyermekünk párkapcsolataiba?
