A „mi időnkben”, vág bele Bé, és nevetnem kell: 17 éves, de már veteránnak számít a székelyudvarhelyi éjszakai életben. „Rendszeresen járunk bulizni, lokálokba és házibulikba is. Csak szólok anyuéknak, hogy mennék, és kész. Nem kérdezik, hogy mikor jövök haza. Rám van bízva” – magyarázza, majd hozzáteszi: alsós korában – „a mi időnkben” – nem volt ekkora a szabadság, de manapság 12–13 évesekkel vannak tele a kocsmák. „Nyolcadikos koromban voltam először ottalvós házibuliban egy vidéki házban. Akkor sem csináltak ügyet anyuék a dologból. Mondjuk, tény, hogy soha nem láttak részegen vagy beszívva, ha iszom is, akkor összeszedem magam, amire haza kell menni” – árulja el.
A világjárvány idején ismét feljött a házibulik csillaga, és a szigorú szabályozások miatt sokszor vidéken, eldugott kulcsosházakban zajlott a parti. „Kicsit nehéz volt a covid idején, kellett győzködni a szülőket, hogy elengedjenek bárhová. Főként attól tartott mindenki, hogy elcsípnek, megbüntetnek. Talán ezért volt, hogy tavaly – amikor enyhült a járvány – már szinte kilöktek az ajtón, hogy menjek már valahová” – meséli nevetve Dé.
Elkérezni, kéreztetni – letűnt kor gyakorlatai
Kérezkedni manapság nem szokás, tudom meg: a fiatal megbeszéli a szülővel a terveit, programjait. Kéreztetni? Hú, az nagyon gáz, jegyzik meg a beszélgetőpartnereim.
„A legtöbb szülőt szerintem inkább feldühítené, ha a barátok kéreztetnék a gyermekét. Nem hinném, hogy ez bárhol még gyakorlat. Eléggé snassz, szerintem”
– véli M. Egyébként ritkán tapasztalok olyat is, hogy büntetésként tiltják el a fiatalokat a programoktól: kevés az a súlyos vétek, ami ilyen „szélsőséghez” vezetne. „Egyik barátnőmnek gyűlt össze nagyon sok igazolatlan hiányzása. A szülők megoldották a helyzetet, de két hétig nem mehetett bulizni. Aztán végül egy hét lett belőle. Nem hinném, hogy az ilyen korlátozásokkal bármit is el lehet érni nálunk. Meg aztán a legtöbb szülő annak örül, ha társaságban vagyunk és nem a kütyüket bújjuk”– avat be Es.
Az éjjel nem, de a hajnal már késő
Takarodó van? – kérdem. Éjjel 2–3 óra egyfajta lélektani határ, derül ki a válaszokból, hétköznap pedig 11 óra vagy éjfél a megszokott takarodó. „Előfordul, hogy hajnali 5-ig tart a buli, de olyankor már előre tervezek, és nem alszom otthon, hanem valamelyik barátomnál. De nem igazán szokták kérdezni, hogy hánykor fogok hazaérni. Bizonyára az is közrejátszik, hogy kisvárosban élünk, és éjszaka is biztonságos az utcán” – magyarázza Dé. Meghagyja: a lányos szülőkkel talán másként működnek a dolgok.
A mai tizenévesek szülei gyakorta maguk is járnak buliba, kocsmába, stb. Sőt, előfordul, hogy ugyanazon helyekre, mint a fiatalok.
„Az én szüleim pont abba a kocsmába jártak, ahová most mi. Igaz, akkor másként hívták. De van olyan hely, ahová ők is, én is járok még mindig. Szóval, pontosan tudják, hogy hová megyek. Talán ezért engednek el könnyebben.
Nálunk a házibulikkal van gond – csak akkor mehetek, ha ismerik a házigazdákat. De ez ritka, a legtöbb barátomnál nem így gondolkodnak a szülők” – tudom meg Gétől. Lány létére elég hosszú a „póráz” véli. „Egyszer láttam őket aggódni, tavaly, 16 évesen voltam egy külföldi kiránduláson más diákokkal. Azt hiszem, akkor sok volt az ismeretlen, ezért paráztak. Elengedtek, de a fél várost körbe telefonálták, és napokig kutattak a neten, hogy milyenek az ottani körülmények” – ecseteli derűsen.
Nem engedni, na az a „gáz”
Az extrém szigor ritka, mesélik: ha valakit ritkán engednek el a szülők, korai a takarodó (mondjuk este 9–10 óra), egyszersmind nagy a szigorúság, akkor ott „gond van”. „Az az érzésem, hogy a mi szüleinket is szigorúan fogták. Akkor az volt a divat. Vagy lehet, hogy a kommunizmusnak is köze volt hozzá. Szerintem velünk most ezért engedékenyebbek. Persze van, aki nagyon laza, és vannak kicsit szigorúbb szülők.
Kevés nagyon konzervatív családot ismerek, ott rend szerint valami gond van a szülőkkel, vagy vallási okokból korlátozzák a fiatalokat”
– fejti ki Bé.
Lehet, hogy a mai tizenévesek korábban érnek? – vetem fel. Bólogatnak, ez is benne van a pakliban, mondják. „Most jöttem rá, hogy gyakorlatilag nyitott könyv az életünk, szinte minden lépésünk lekövethető, ha valaki veszi a fáradtságot, hogy a közösségi médiákban felkutasson. Sok szülő meg is teszi” – osztja meg Es.
Valóban a bizalom és elengedés jele ez? Vagy csak másfajta felügyelet? – ezzel aztán bogarat ültettem a fülükbe.
Az elmúlt hónapokban megmártózhattam abban, amit a Z-generáció megél. Munkámból kifolyólag naponta találkozom középiskolás fiatalokkal, hetente több mint ötvennel, és az oldott, kötetlen környezet is hordozza, hogy sokat és nyíltan beszélgetünk. Mindenről.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Ki segít a pályaválasztásban?
„Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezzük a kisgyereket, majd megmosolyogjuk az abszurdnak vélt válaszokat. A fiatal felnőttekkel azonban kevésbé vagyunk elnézőek: megfogható, jól meg- és elmagyarázható szakmát kell választani. Hát legyünk már komolyak!
