A halál fölött győz a lélek: Feltámadunk!

Milyen a mennyország, pap néni? – kérdezi az egyik negyedikes diák vallásórán. Nem vagyok meglepődve, mert ez a tanítvány azon a vallásórán, amikor a teremtéstörténetet boncolgattuk így szólt: Értem, hogy Isten teremtette a világot, de mondja meg nekem, pap néni, ki teremtette Istent?

Szóval, hogy milyen a mennyország az egy könnyű kérdés. Könnyű, de titokzatos. A létezés titkaihoz tartozik, ezért csak úgy érthető, ha tapasztalást nyertünk a lélek birodalmában. A halálon való győzedelmet csak úgy érthetjük, ha megtapasztaltuk, hogy a lélek örök. Amikor megtapasztaltuk, hogy lélekben kapcsolatot tudunk tartani azzal, akinek teste már visszatért az anyaföldbe, akkor megnyugodva tudjuk mondani, hogy a mennyország a békés örökkévalóság maga. Valami olyan békesség, ami a hosszú életet élt öreg emberekből árad, akik öreg napjaikról úgy beszélnek, mint isteni ráadásról. 

De miért van az, hogy Isten egyik embernek ráadást is ad, a másikat pedig idejekorán megállítja? Miért nem tud az Isten igazságos lenni, hogy mindenkinek egyformán mérje a földi élet hosszát? 

Ez egy igazán nehéz kérdés. Kielégítő válaszokat csak a húsvéti csoda elfogadásával találok. Nem tudom megválaszolni, hogy az isteni ajándékhoz, az ember életéhez Isten miért ad egyes esetekben ráadást, másoktól miért vonja meg. Nem tudom megválaszolni, hogy miért engedi Isten, hogy meghaljanak gyermekek, fiatalok. Nem tudom megválaszolni, hogy egyes fájdalmakat miért lehet enyhíteni, más fájdalmak miért elviselhetetlenek. Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy hit nélkül, a jóságos, irgalmas és megbocsátó Istenbe vetett hit nélkül nem tudnám elfogadni a világot olyannak, amilyen, sőt az életemet sem szeretném, sőt ki akarnék lépni belőle – ha nem hinnék. Nem tudnám élvezni, nem tudnám észrevenni az élet örömeit, ha nem hinném, hogy a halál fölött győz a lélek, az elmúlás pedig visszatérés, és örök újrakezdés. Ha nem hinnék a húsvéti lelki feltámadásban, és nem hinném, hogy a lélek örök, akkor fölöslegesnek tartanám az emberi szándékot, akaratot, megismerést, tudást, műveltséget. 

Semminek, ami földi és jó, nem lenne értelme, ha nem hinném, hogy a halált le lehet győzni.

A gyermekek a maguk különleges kérdéseivel megtanítottak arra, hogy ne akarjak azonnali és teljesen kielégítő választ adni. A gyermek lelki fejlődését nem segíti a kész és meg nem cáfolható válasz. Inkább időt szánok az együttgondolkodásra, az együtt keresésre, mintsem szájba vágjam, rágjam, a nekem tetsző válaszokat.

Szóval az együtt gondolkodásra serkentő válaszom ez volt: mivel hisszük, hogy Isten jó, a mennyország is csak jó lehet. Mivel hisszük, hogy Isten szeret minket, nekünk sincs más feladatunk itt a földi életben, mint szeretni önmagunkat és egymást. Akit szeretünk, azért áldozatot is képesek vagyunk hozni. Amikor szeretünk, akkor nem félünk. Isten azt akarja, hogy szeressük ezt a földi életet, ismerjük meg, ízleljük meg, aztán adjuk tovább. S míg mindezt végigcsináljuk, addig arra biztat, hogy ne féljünk. Ne féljünk az elmúlástól. Mert csak az múlik el, aminek el kell múlnia, hogy helyette valami új jöjjön. 

Ne féljünk szeretni és áldozatot hozni, mert minden szeretet és minden áldozat a végtelen körforgásban mindig visszatér hozzánk. 

Húsvétkor nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen a mennyország, milyen a halál utáni élet, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek szeretni azt az ajándékot, amit Isten nekünk adott, ezt a mostani életünket. Tudjuk-e annyira szeretni, mint azok, akik a kereszt aljában álltak? Tudjuk-e annyira szeretni, mint azok az asszonyok, akik siettek a Jézus testét őrző sírhoz, hogy drága olajjal megkenjék azt? Tudjuk-e annyira szeretni, mint a tanítványok, akik húsvétkor megtapasztalták, hogy a test odalett, de a lélek jelen van, mert a lélek örök? Tudjuk-e annyira szeretni az életet, hogy ki merjük mondani: feltámadunk!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Az utolsó vacsora
Az utolsó vacsora

A gondviselés úgy hozta, hogy 2022 virágvasárnapjának hétvégéjét Olaszországban töltöttem. Életem első olaszországi útja a lombardiai régióba vezetett. A repülőgép utasainak többsége látható otthonossággal vette semmibe a légikísérők figyelmeztetését. Sétáltak, levették a maszkot, traccsoltak, a már Olaszországban született gyermekek affektálón fintorogtak a rendreutasító légikísérőknek.