Eljött a nyár színeivel, lenge ruháival, szoknyáival, tarkabarka ékszereivel, illataival és a variációk sokaságával. Imádom a nyarat, már tavasz kezdetétől rengeteg nyári ruhát gyűjtögetek, amelyeket az első kánikula beálltával előráncigálok a felső polcra való száműzetésükből, és az öntelt vadász büszkeségével veszem leltárba a „zsákmányt”.
{hirdetes}
Ezt megboldogult leánykoromban még egymagam végeztem, lassan, ráérősen, akár órákra belefeledkezve a kelmék és rongyok világába, de amióta a lányomban is megmozdult a Nő, azóta ez nálunk egy ilyen anya-lánya programmá alakult. Készségesen segít a rámolásban, felpróbálásban (nem rám, magára aggatja), a rendetlenítésben aztán verhetetlen. Habár, az igazat megvallva, az öccsével fej-fej mellett haladnak ebben a kategóriában… Aztán elfárad, és ráhuppan egy ruhakupac legtetejére, és szokatlan nagy csendpalástot terít magára, amely alól csak két husky szeme világít ki. Én, közben, belemerülve nyakig a színek és minták örvényébe, Anna kérdésétől rögtön a valóság talaján landolok:
- Anya, te szeretsz Nő lenni?
Mint amikor hirtelen rányitom az ajtót, miközben ő a fürdőszoba sejtelmes félhomályában a szemhéjpúderemet és a rúzsomat teszteli, úgy éreztem most magam. Mert azt már az apjától korán megtanulta, hogy a családban mindenkinek megvannak a játékszerei: apának a szerszámai, neki a babái, öcsinek a kocsikái, anyának a szépítőszerei. És, hogy az illatos lapú füzet nem kifestős könyv, hanem abból vásárolja anya a játékait. Itthon is – szól a „hegyi beszéd” –,az óvodában, meg a játszótéren érvényben levő szabály működik: ha nem az én játékom, csak akkor veszem el, ha elkértem. Mégis azon kapjuk magunkat, Rob Parson-t idézve, a tulajdonjog a tipegők szintjén értelmeződik:
„Ha tetszik, akkor az enyém. Ha az én kezemben van, akkor az enyém. Ha én láttam meg először, akkor az enyém. Ha játszol valamivel, és leteszed, akkor automatikusan az enyém lesz. Ha eltört, akkor a tiéd.”
Milyen sok mindenre szeretnénk megtanítani gyerekeinket, hogy hasznos képességekkel és szeretetre méltó viselkedésével segítsük a boldogulásban, ezért papolunk, magyarázunk, rábeszélunk, büntetünk és jutalmazunk. Pedig puszta lényünk, érzéseink, szenvedélyeink, örömeink és csalódottságaink túlharsogják szavainkat, jó esetben nyomatékosítva, máskor érvénytelenítve azokat. Az, hogy egy lányka szeretni fogja-e nőiségét, vagy élete végéig azon perlekedik, hogy miért nem született inkább erős, szabad férfinak, az,úgy gondolom, nagyrészt attól függ, hogy szülei, nevelői milyen viszonyban vannak saját nemiségükkel. Nők esetében lehet ez kötelesség, balszerencse, kihívás vagy élethosszig tartó utazás a hullámvasúton. És a lányomat figyelve egyre jobban érzem, hogy lehet ez játék is. Játék a színekkel, a szavakkal, a tekintettel, a mozdulattokkal, a „minthákkal”.
Nem gondolom, hogy a nőiség a kiegészítőkben, csecsebecsékben rejlik, hogy az kell legyen egy nő központi gondolata, hogy hogyan dekorálja magát. De a gyerekektől megtanultam, hogy a játékképesség együtt jár az örömmel, és aki képes görcsmentesen nyitott maradni, kíváncsian kísérletezni, arra a hétköznapi boldogság is hamarabb rátalál.
Igen, Anna, szeretem a nemcsaknőnapi virágcsokrokat, bejáratnál az előttem megtartott ajtókat, a kézcsókot, amikor pár pillanatra úgy érzem magam, mint egy álruhás hercegnő, az elismerő pillantásokat, bókokat, a jóízű bágyadtságot, ami egy ízletes ebéd után elterül az arcokon. Szeretem, hogy a vágynak oka és célja lehetek, a mosoly és könnyek varázslója, és hogy nyári zápor idején autót kérve kölcsön utánam jön, mert eszébe jut, hogy körömcipőben mentem el.
És semmiért nem adnám azt az áldást, hogy volt olyan időszaka az életemnek, amikor a testemben egyszerre két szív dobogott.
