Majdnem hétéves volt Zita, amikor megszületett a húga. „Elkaptam néha olyan félmondatokat a családban, amelyeket nem tudtam pontosan értelmezni, csak annyit éreztem, hogy valami nem tiszta a viszonyokat illetően, és talán nem ugyanaz az apánk. Ekkor még velünk élt az enyém. A szüleim elváltak, új férfi került a házhoz, maradt a bizonytalanság, és a további találgatások, hogy akkor bizonyára az új az apa, mivel anyámmal korábbról is ismerték egymást. Kerestem a hasonlóságokat, s néha úgy véltem, látok is. Ekkor már kamasz lehettem, kicsit többet felfogtam a párbeszédekből, a környezetemből, de amit hallottam és értettem, az egyértelmű tagadás volt arra vonatkozóan, hogy az új »apánk« lenne az igazi a húgomnak.
Aztán egyszer megtudtam az igazat, de biztos akartam lenni benne, mivel egy közeli ismerősünk exférjéről volt szó.
Megkerestem a nőt, és neki tettem fel a kérdéseimet. Hosszan beszélgettünk, minden a helyére került, ugyanis ő a húgom születésétől tudott a történtekről. A húgomtól viszont elzártam minden információt, olyan sérülékeny, naiv kislánynak láttam. És nem sejtett semmit. Aztán eljött az az idő, amikor már ő volt bőven benne a kamaszkorban, és egy anya-lánya veszekedés során kibukott az igazság. Soha nem felejtem el azt a tekintetet, döbbenetet, ahogy felém fordult és kérdezte, hogy ez igaz? Nem tudtam mást tenni, csak megölelni. Fájdalmas időszaka következett, minden szálon próbált kapcsolatot teremteni a »másik« családjával, de folyamatosan falakba ütközött.”
Mit mondanak az emberek?
Zita története jól mutatja, milyen, amikor tovább gyűrűzik az elhallgatás. „Igen, mert a titkoknak van egy úgynevezett védekező funkciója is. Egyrészt védekezik maga az alany vagy akár a család, hogy egy esetlegesen általuk szégyennek titulált cselekedetre fény derül, és akkor el kell viselni mindazt, amit a társadalomtól »kapnak«” – mondja Miklós Csongor pszichológus. „Nem baj, ha a kapun belül nincsenek rendben a dolgok, csak a kapun kívül mindig az »ünneplő« ruhánkban díszelegjünk.
Az emberekben még mindig erősen ott él a társadalmi elfogadás utáni vágy, ki ne szeretné, ha őt mindig csak szépnek, jónak, makulátlannak látnák?”
– kérdezi a pszichológus, majd a tabusítás egy másik funkciójára világít rá: megkímél a szembesüléstől, a feldolgozás fájó folyamataitól. „Az egy másik kérdés, hogy hosszú távon milyen sok rombolást hajt végre mind az egyén pszichés, fizikai állapotában, mind a kapcsolataiban. Ha pedig a gyermekek szempontjából nézzük a titkokat, akkor sok esetben arra hivatkoznak a szülők, nagyszülők, hogy ők valójában a fiatalt akarták óvni, hogy szerintük még túl kicsi ahhoz, hogy megtudja és megértse... Csakhogy felmerül a kérdés, hogy amikor majd a titokra mégis fény derül, akkor a gyermek mit fog gondolni a szüleiről, magáról az életről, s hogy mennyire rengeti meg alapjaiban a világba vetett hitét, ha még a saját szülei is eltitkoltak egy fontos dolgot előle?
Miklós Csongor
Azt tapasztalom, hogy sokszor úgy tálaljuk a kényelmetlen dolgainkat, mintha ezzel egy másik embert szeretnénk védeni, valójában pedig a tetteinkkel járó felelősség vállalására nem állunk még készen. Nem ismerjük fel, hogy a családban jelenlévő titkok felszabdalják az egész rendszert és elválasztják azokat, akik valójában összetartoznak. Két részre osztja a családot, ahol az egyik körbe tartoznak azok, akik tudják a titkot, a másikba pedig azok kerülnek, akik elől elhallgatják azt – mondja Miklós Csongor.
Családi mauzóleum
A nagyszülői ház „levegőben lógó”, egymástól elválasztó titkairól mesélt nekünk Léna is. „Sok mindenről nem lehetett beszélni abban a házban, ezt mi, gyerekek korán megtanultuk. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne beszélgettünk volna: éppen csak a lényeg soha nem került terítékre. Vajmi keveset tudtunk a felmenőinkről, a dédszüleink életéről. Néhány frázist ismételgetett nagyanyám a régi szép időkből – amikor még más világ volt –, de mindig következetesen csak azt a néhány emlékfoszlányt. Hogy micsoda bőség volt a családi porta kertjében, hogy diáklányként gyöngybetűkkel írt (és mindig mutatta: rossz helyesírással, de gyöngybetűkkel!), fiatalasszonyként a korzózás a városközpontban, a közösség a gyárban és a nagy családi nyaralások… Közben meg mauzóleum volt a tisztaszoba, emléke az elvesztett gyermeküknek, akiről ugyan meséltek, de a tragédiáról nem beszéltünk. Soha. Tizenéves voltam, amikor arcul csapott a felismerés: jóformán nem is ismerem őket. Szelektíven osztották meg velünk, unokákkal magukat.
Ma sem tudom: féltek vagy szégyellték, hogy kik ők és hogyan éltek, vagy egyszerűen azt hitték, ha nem tudunk róla, nekik majd nem fáj.
Így lett a hallgatásból elhallgatás, majd titok és tabu, amelynek súlyát kétségtelen, én is érzem, de meggyőződésem, hogy ők még inkább.
Bezár a titok
Miklós Csongor arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyire megterhelő érzelmileg a gyermekek számára, ha az egész család közösen rejteget valamit a világ elől. Hiszen ott, ahol az egész család titkol valamit, az a legbiztonságosabb, ha minden tag szigorú ellenőrzés alatt van, kialakul egy zárt világ, ahol a gyermekeknek nem szabad a szomszédba járni, barátkozni, önfeledten játszani, mert még elszólják magukat. Elképzelhetjük, hogy milyen mértékű szorongásnak, frusztrációnak és pszichés terhelésnek vannak kitéve azok a gyermekek, akiknek így kell felnőni” – hangsúlyozza a pszichológus. Eközben a gyermekek – mint Zita és Léna emlékei is jól mutatják – valahogy mégis érzik az elhallgatásokat.
Az érzés elárul
„Azt gondolom, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni, vagy sokszor tudatában sem vagyunk annak, hogy miként »működnek« a gyermekek. Úgy szoktam fogalmazni, hogy amikor a gyermek megszületik – bár valójában már az anyaméhben is – csupa érzelem, egészen addig, amíg fejlődésében el nem éri azt a szintet, hogy racionálisan is gondolkodjék. Az érzelmeken keresztül hangolódik az édesanyára, az őt körülvevő, róla gondoskodó felnőttekre, így sokkal jobban »ismer« minket, mint gondolnánk. Mivel már apró mozdulatokat is tisztán kódolnak, így amikor a családi beszélgetések során valamilyen titok kerül terítékre, érzékeny »csápjaik« rögtön észlelik, hogy valami megváltozott. Megváltozott édesapa hangszíne, merevebb anya testtartása, egyszersmind valami természetellenes történik, miközben nem hangzik el semmi furcsa. Ez a gyermekben tudattalanul is feszültséget okoz, érzi, hogy itt valami nincs rendben” – figyelmeztet a tényekre pszichológus szakértőnk.
Kemény örökség
A negyvenen épp csak innen, gyerek és társ nélkül, de igaz barátokkal teltek Bella számára az évek. Persze, voltak vágyai, de a képzeletbeli pohárban mindig a tartalmat látta, nem a hiányt észlelte. Élt, örült, nevetett és szeretett. Leginkább mások férjeit szerette. De érezte, hogy valami nincsen ezzel rendben. Sosem feledte, honnan indult, talán ezért is értékelt mindent, amit magának teremtett. Apja alkoholizmusát csak a felszínről tüntette el, feldolgozásra várt a külvilág sajnálata, mikor apja meghalt, még a rendszerváltást követően. Miért nincsen párom? – már túl volt a harmincon Bella, amikor gondolkodni kezdett. „Hogy az a fekete fene esne minden tohonya, tévé előtt tunyuló férfibe – túráztam magam egyszer, és ekkor hallottam meg először, hogy még a hangsúly is az anyámé, amellyel káromkodva szidom az erősebbnek mondott nemet.” Elmondása szerint a pszichodráma csoport csak erősítette benne: más, mint a többiek. Bella nem választható – állapította meg már az első foglalkozás alkalmával egy csoporttárs. Minden testbeszédével kizárja a lehetőségét annak, hogy őt válasszák – nyomatékosította a hatvanas férfi. Ekkor döbbent rá először: nem ő nem kell senkinek, neki nem kell senki.
„Nincs szükségünk férfire! Erősek vagyunk, boldogulunk nélkülük is! – hallottam anyám önerősítő mantráit a fejemben. És innentől kezdve tudtam, »döntésem« nem a sajátom, ezt örököltem.
Aztán jött a hajnali kérdés, barátnőkkel ünnepeltünk éppen: tudtad, hogy apád öngyilkos lett?”
A bor villámsebességgel tisztult ki Bella fejében, montázsként pörgött vissza az élete. Értette az anyja hallgatását – szívós szótlanságban nevelt fel négy gyermeket –, a családi barátok szánalmát, és mindent, amit harminc éven át homály fedett. Új értelmet nyert az anyai némaság, a teljes elzárkózás, átértékelődtek a nyomasztó vasárnapi ebédek. Öt nap is eltelt, mire el tudta mesélni a gyerekkori barátnak, mit hallott a születésnap éjszakáján. Ekkor esett le végképp: nem elég egy lélek-restart, cserélni kell a teljes önmeghatározás-rendszert.
A családi titokról pedig azóta is kérdezi az anyját: mendemonda vagy igaz lehet mindez? Majd, ha nem lesz járvány, majd, ha nagy beszélgetés lesz, majd, ha szóba kerül, egyszer… Amikor majd szembe mer nézni az életével.
De miért ilyen nehéz rákérdezni?
Bella sejti, a pszichológus pedig kimondja: mert félünk mindentől, ami fájdalmat okozhat, ami alapjaiban forgathatja fel a világunkat. A másik fontos dolog, amit kiemel Miklós Csongor, az, hogy csak azzal, hogy kiderül az úgynevezett nagy igazság, még nem vagyunk előrébb. „Egy gyermek életében az az igazán fontos, ahogy a szüleik közelítik meg ezeket a titkokat, ahogy ők élik meg ezeknek a falaknak a lebontását.
Nagyon sok családban vágynak arra, hogy végre letegyék a terheket, végre kimondják azt, ami van.
Mindeközben azonban félnek is, hogy miként reagál a társuk, a gyermekük, a környezetük és azt gondolom, hogy sokszor igazuk is van. A puszta tények feltárása könnyedén maga alá temetheti a másikat. Ha félünk, akkor érdemes segítséget kérni, érdemes valaki olyannal végigmenni az úton, aki érti a lélek működését. Úgy gondolom, hogy ahol jó szándék vezéreli a szülőket, ahol valóban a gyermekük lelki, pszichés egészségének megőrzése érdekében tesznek lépéseket, ott nem történhet baj. Ugyanakkor nem minden fiatal olyan szerencsés, hogy a szüleivel közösen járhat végig egy ilyen utat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tehetne sokat önmagáért. Egy terápia során, ahogy a kliens ismételten végigjárja a saját életútját, felismerheti azokat megbénító dinamikákat, élethelyzeteket, melyeket valójában, mint egy örökséget cipel a maga hátán, s melyek nem az ő saját egyéniségéből fakadnak. Egy-egy ilyen felismerés igazán nagy felszabadító erővel tud bírni, jó eséllyel sikerül lerakni azt a kéretlen útravalót, amelyet közvetetten talán még az ükszülei pakoltak a hátára.”
Közreműködött: Sipos Betti
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
