Bizonyára mindenki hisz valamiben – a hitnélküliség is tulajdonképpen meggyőződésalapú. A novemberi Nőilegben módszereket, megoldásokat kerestünk a gyermek hitben való nevelésére, közben szerkesztőségi munkatársainkat is megkérdeztük hitük felől: Barabás Blanka szerkesztő és Gálovits Rózsa szerzőnk szösszeneteit olvashatják.
Időnként apu elment templomba. Alig emlékszem olyasmire, hogy anyuval együtt mennének, a vasárnapi ebéd körüli teendők felülírták többnyire az istenimádatot. Nemcsak vasárnap. Anyai nagyanyám azonban lefekvéskor elmondatta velem az unitárius esti imádságot, ez volt a szabály. A hittanórákról később sokat megtanultam – írja Blanka.
Kölyökkoromban valami megmagyarázhatatlan félelem gyötört, iszonyatos volt egyedül otthon maradnom. Hetedik osztályban aztán különös betegség tört rám, nem is tudta senki, mi bajom. Csak reszkettem, nem kaptam levegőt, nem tudtam mozdulni. Egyik éjszaka félelemben és levegő után kapkodva próbáltam elaludni. A bátyám békésen aludt már, mindenki aludt. A paplan alatt minden imát, amit tudtam, felmondtam, még az énekeket is elmorzsoltam magamban. Meggyőződésem volt, hogy meghalok a félelemtől. Aztán a fáradtságtól elgyötörten valamikor elaludtam. Csakhogy ezek ismétlődtek.
Barabás Blanka
Egy dolog volt biztos számomra, hogy senki nem tud rajtam segíteni, sem az orvosok, sem a családom, egyedül az Isten. Lám, itt vagyok, nem haltam meg még. Aztán eltűnt az ismeretlenségbe ez a félelemmel kevert fullasztó érzés. Két évig tartott a nyugalom, majd ez a szörnyeteg újra berúgta az ajtót, helyet követelt magának, és évekig ült nálam. Idegkimerülés, mondták a szakemberek. Persze nem hittem nekik, csak tovább rettegtem mindaddig, míg meg nem tanultam megszelídíteni a szörnyeteget.
Nem emlékszem, hogy imádkoztam volna, de beszéltem a Fönnvalóhoz, hogy ugye megmentesz.
Talán meghallgatott, mert a gyötrődésben mégis megtanultam féken tartani a pánikot. Szó szerint legyűrtem, s visszaküldtem oda, ahonnan érkezett: valahová a testem mélyére. Ez a történet még hosszan eltarthatna, egy egész évtizedet kéne elmesélnem. Hogyan nőtt óriásira és borított be, hogyan váltott arcot, és hogyan akart felzabálni. Nem volt más választásom, mint barátságot kötni vele. Ugyanis még mindig velem van, együtt kelünk-fekszünk. Csak abban tudok hinni, hogy Istennel vagy Isten nélkül, a vér és veríték árán barátivá szelídült viszonyunk még sokáig ilyen marad.
Így neveltek
Azt gondolom, hogy a hit minden ember számára mást jelent. Minden ember hisz valamiben. Nem feltétlenül Istenben, de legyen az az emberiségbe, a jóságba, a tudományba, a természetbe vagy bármi másba vetett hit, az embernek szüksége van rá, véli Rózsa.
Én úgy hiszem, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben szeretne, nem lehet rá kényszeríteni, és nem szabad elítélni a másik embert, amiért nem abban hisz, amiben mi, legyen szó vallásról, erkölcsről vagy emberi kapcsolatokról.
Gálovits Rózsa
Az Istenbe vetett hit mélyen gyökerezik vidékünkön, így neveltek a nagyszüleink, szüleink, akik megéltek olyan időket, amikor a vallás gyakorlása szigorúan tiltott volt. Velem a nagymamám szerettette meg a templomot, a templomba járást, és bár régóta szinte csak a nagy ünnepeken megyek el, a templomba úgy lépek be, mintha haza mennék. Olyankor a meghittség java részét az adja, hogy szeretett nagymamám mellett ülhetek a padban, egy énekeskönyvből énekeljük a zsoltárokat olyan emberekkel körülvéve, akik gyermekkoromban is ott ültek minden vasárnap, és hallgatták az istentiszteletet. Leginkább ettől ünnep az ünnep számomra.
Kiemelt kép: pixabay.com
