Biztosan láttál, kedves Olvasó, gyermeket elmélyülten rajzolni. Sokszor annyira belemerülnek a belső képeik kirajzolásába, hogy nyitott szájacskájukon öntudatlanul még a nyelvük is kilóg. Beszippantja őket ez a színes önfeledtség, és a külvilágot hátrahagyva lubickolnak ebben az áramlat-érzésben. Így is nevezi a szakirodalom, hogy áramlat, flow-élmény, amely az elménknek egy olyan állapota, amikor teljesen elmerülünk abban a folyamatban, amit épp csinálunk.
{hirdetes}
Egészségesen fejlődő gyermekek gyakran élik meg ezt játékaik során: kisfiúk, amikor autóznak, építenek, legóznak, lányok gyöngyöt fűznek, kézműveskednek, babáznak. Ilyenkor csak a Most létezik, ha szólunk hozzájuk, sokszor meg sem hallják, mert befelé figyelnek, és arra, ami épp teljes figyelmüket leköti.
Aztán növünk, egyre inkább kifelé figyelünk, háttérbe szorul ez a játék-tudat, figyelmünk egyre jobban szétforgácsolódik, azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb lélekkel, lelkesedéssel végezzük felnőttes feladatainkat, munkánkat, megszökünk jelenünk pillanataiból, és ábrándozva vagy a félelemtől űzve belegabalyodunk múltunk hínárjába, vagy ácsingózunk a jövő délibábja után.
Alig akad olyan tevékenység, amely leköti teljes valónkat, megfeledkezve telefonunkról, éhségünkről, fájó derekunkról, csak az előttünk álló feladatra koncentrálunk, és úgy élvezzük azt, hogy közben röpülnek velünk a percek, órák, észre sem vesszük, hogy dolgozunk. Ha részei vagyunk valami különleges látványnak, egy szép tájnak, egy alkotásnak, akkor nem először a telefonunkhoz kapunk, hogy azt megörökítve villogjunk vele a Facebookon, hanem engedjük magunkat elvarázsolni a látványtól, feloldódni a pillanat szülte elragadtatásban.
Sokszor megbizonyosodom afelől, hogy a felnőttléttel járó megkérgesedés ellen leghatékonyabban akkor tudunk tenni, ha minél több időt töltünk kisgyerekek közelében úgy, hogy teljes nyitottsággal, mindenféle beleszólási, irányítási vágy nélkül rá tudunk csodálkozni lelkük veleszületett tisztaságára, varázslatokkal teli gondolkodásmódjukra. Igen, határozottan állítom, hogy a gyermek lehet az igazi példakép akkor, amikor újra fel szeretnénk fedezni lelkünk nemesebbik részét, újra úgy akarunk elmerülni munkánkban, hobbinkban, ahogyan ők fejest ugranak az örök jelenbe, és teljes valójukkal megélik azt.
Így, az újév kezdetén sok mindent fogadunk magunknak mi felnőttek, hogy lefogyunk, leszokunk a cigiről, heti kétszer legalább elmegyünk edzeni. Megfogadhatnánk azt is magunknak például, hogy többet tanulunk a gyerekektől, visszagyerekesedünk, nem a szó infantilis értelmében, hanem az „ártatlanodás”, tisztulás értelmében. Ha még nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá, akkor ajánlom, sompolyogjunk oda egy kisgyerek mellé, ne tegyünk semmi mást, csak teljes lényünkkel figyeljük őt: nézzük és emlékezzünk a bennünk élő Gyermekre, aki már alig várja, hogy újra felfedezd és kiszabadítsd a szobafogságából, és mondjuk el a varázsigét: „Hipp-hopp, legyek ott, ahol most vagyok!”
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. januári lapszámában jelent meg.
